Önkiszolgáló

A doktor úr messzi tájról érkezett, Télapót, Mikulást, Jézuskát meg Nyuszit izgatottan sosem várt. Így aztán nekünk szegezte a kérdést egy ködös novemberi napon:

- Azt mondták a többiek, hogy mikulásra húzni fogunk holnap! Hát ez meg mi a csuda?

Egymás szavába vágva próbáltunk segíteni szegény elveszett doktor úron, akinek nem elég baja, hogy jeges szelek fújnak, meg nem olyan ünnepnapokon vannak szabadnapok, amik neki ünnepek, még ezt az egyszerű dolgot sem ismeri.

- Azt mindenki csinálja, mi is húzunk! Munkahelyen, iskolában... Akikkel közvetlenül együtt dolgozol...

- Felírják a neveket egyesével egy cetlire, és például kalapba teszik. Mindenki kihúz egy nevet, de nem szabad felolvasni, titokban kell tartani kit húztál...

- És akkor annak az embernek ajándékot kell venned. De semmi különösre ne gondolj! Megszabják az értékhatárt...

- Öt font lesz, több biztos nem, ez a szokás...

- Úgyis mindenki a százforintos boltba megy, onnét szerez be valami szemetet...

- Sose kapsz semmi normális dolgot, meg neked se kell, hogy fájjon a fejed, vegyél valamit, az a lényeg...

- Hacsak nem olyant húztál, akivel igen jóban vagy, vagy olyan húzott, mert akkor személyesebb az ajándék...

- Az ajándékot becsomagolod, ráírod az illető nevét és beteszed a közös dobozba. Semmi ne utaljon arra, hogy tőled kapja! Aztán mikor mindenkié ott van, megkeresitek a neveteket és kibontjátok az ajándékot. És elvileg sosem derül ki, hogy ki a feladó. Ez benne a poén!

Meg voltunk győződve, hogy minden részletre kiterjedő, alapos tájékoztatást adtunk a doktor úrnak, aki mostantól hatalmas önbizalommal mozoghat a decemberi európai őrületben. Csak egy dolog nem jutott eszünkbe...

- Nos, húztatok?

- Megvolt, igen!

- Na és kit húztál?

- Saját magamat! - és a doktor úr gyanútlan örömmel lobogtatta a keresztnevét, opppardon, személynevét tartalmazó cetlit.

- Te jó ég! - hördült fel elkerekedett szemekkel a társaság. - Nem húzhatod saját magadat!
- Ott rögtön szólnod kellett volna!
- Akkor mindenki visszatette volna a cetlijét, és újra húztatok volna! Így nem lehet! 
- Amikor visszamész, szólj a kollégáidnak, hogy meg kell ismételni!
- Aha... Sejtettem, hogy valami nem stimmel, de nem mertem szólni...

Együttérző tekintetek, karpaskolások. Háta mögött harsány röhögések, térdcsapkodások.  

- Nos, megismételtétek a húzást?

- Nem! Nem akartam utólag mondani nekik, ez annyira ciki, inkább hagyom az egészet. Majd veszek saját magamnak ajándékot és beteszem a közös dobozba, aztán kiveszem és örvendezek!

Másnap széles a doktor úr mosolya:

- Tudjátok mire jutottam? Úgyis akarok egy Kindle-t, hát most megveszem, és azt teszem a csomagba! Mindenki sárgulni fog az irigységtől, képzelem azokat a fejeket! Hetekig fogják találgatni, hogy ki lehetett az én titokzatos Mikulásom!
Minket pedig várnak a bögrék és az illatgyertyák.

A Közösség

A Közösség tagjai nagy üvegkirakat mögött, teljes világításban gyülekeztek a forgalmas városnegyedben. A kirakatba vonalas füzetlapokból szaggatott cetlikre írt vágyakat ragasztottak ki, és az orgazmus szót tartalmazó plakátokat helyeztek el. A járókelők nem értettek semmit. Kíváncsian leskelődtek, de odabenn csak pár polc és emberek látszottak. A Közösség tagjai a morfondírozóbb járókelőket be-beinvitálták.

Ekkor a morfondírozóbb járókelők még nem tudták, hogy ők ott benn egy Közösség tagjai. 

- Gyertek be, szemben a falon a táblára fel van írva, miről is szól, ami itt van!

Bementünk. A táblán a csikló masszírozásának technikáját találtuk pontról pontra leírva. A falakon kisebb plakátok lógtak, melyek címszavai nyomdafestéket kevésbé tűrtek. Amúgy mást nem láttunk, csak lazán beszélgető embereket átlagos öltözetben, és egy pultot, ahol egy fontért vonzó gyümölcs smoothie-kat árultak mosolygós lányok.

Ebből vettünk is gyorsan, málnásat. Kezet rázott velünk a szintén szürcsölgető Kelet Fia. 

- Sziasztok, ti is a neten találtátok a rendezvényt?

- Nem, mi nem, csak behívtak minket az utcáról, mikor néztük a kirakatot. Te tudod mi ez?

- Nem igazán. Csak oda volt írva, hogy sok emberrel lehet találkozni. Meg hogy alkoholmentes, és nekem az fontos, mert hát muzulmán vagyok. Finom a smoothie.

- Aha, a miénk is. 

Tanácstalan ácsorgásunkra ott termett a Hórihorgas Fickó.

- Ó, helló! Mi egy fantasztikus közösség vagyunk, Orgazmus Meditáció a nevünk. Közösségünk a hölgyeknek okoz orgazmus élményt a csikló masszírozásával! Már több százan vagyunk. Az eseményen a hölgyek székekbe ülnek, az urak pedig a csiklókat masszírozzák, mígnem a hölgyek elélveznek!

Pislogás.

- A módszert én hoztam be Angliába! Az interneten láttam, és 3 hónapra San Francisco-ba utaztam, hogy megtanuljam. Édesanyám nagyon büszke volt, hogy a nők életének jobbításáért fogok ezentúl dolgozni. Kis közösségeink már néhány európai országban is létrejöttek. 

Pislogás.

- Bár mi férfiak a Közösségben nem részesülünk orgazmusban, de számunkra az élményt a hölgyek élvezete adja! Ó istenem, annyira elragadó jelenség! És a hölgyek is megnyílnak a világ számára ezután!

Pislogás. Majd a morfondírozóbb járókelők erőt gyűjtve együttesen hajtogatni kezdték:

- Ez nekünk nem tetszik, ez nekünk nem jó. Mi ilyent csak a párunkkal. Mi ilyent csak olyanokkal, akit ismerünk. Mi ilyent közönség előtt nem csinálunk. Persze tudjuk, hogy a neveltetésünk, a kultúrkörünk, a doboz, amibe bezártuk magunkat... Mi most zavarban vagyunk. Mi most úgy érezzük magunkat, mint tizenéves szűzlányok.

A Hórihorgas Fickó hamarosan a morfondírozóbb járókelők nyakára küldte a Szöszke Lányt.

- Ó, hallom mondtátok a Hórihorgas Fickónak, hogy számotokra problémát jelentene a Közösség előtt lehúzni a bugyitokat, és megnyílni a társak előtt.  Megkért, hogy beszéljek veletek!

Pislogás.

- Fél éve még nekem is gondom volt ezzel, utáltam a testemet, de mostanra felszabadultam! Mennyi és mennyi energiát szabadít fel az egyszerre zajló sok-sok orgazmus! 

Pislogás.

- És te, Kelet Fia, férfiként megismered milyen érzés a hölgy extázisa úgy, hogy közben csak őrá figyelsz! Nagyobb lesz az extázisod, mintha veled is történne az esemény!

Pislogás.

Megjelent az Ausztrál Gumiarc meg a Vézna Lófej, és egymásra licitáltak.

- Bizony! Életem legnagyobb élménye, mikor a feleségemnek egy meditációs hétvégén úgy okoztam örömet, hogy közben a szobánkban nyíló zuhanyzóba jártak ki-be az emberek! Hiszen az intimitás a miénk eközben mégis! Eljössz egy ilyen közösségi eseményre, nem ismersz senkit, de a végére kialakul a kötődés!

- Azt meghiszem! Látjátok azt a lányt fekete felsőben és nadrágban? Na én vele akarom még ma este csinálni!

A Szöszke Lány visszavette a szót.

- No és most, hogy ezeket elmondtuk nektek, ugye befizetitek a 200 fontot az első kurzusért? Ha itt és most fizettek, kedvezményt kaptok! 

Ekkor szakadt el a cérna Kelet Fiánál.

- Idefigyelj, te azt akarod, hogy fizessek 200 fontot olyasmiért, amiről nem is tudom mi az! Mi az egyáltalán, amit konkrétan adtok ezért? Hol lehet megtudni? Egy boltban is megnézhetem az árut, mielőtt megveszem! Meg különben is, 200 fontot fizessek azért, hogy micsodát masszírozok? 

Erre már a morfondírozóbb járókelők is helyeselni kezdtek.

- Bizony, bizony, 200 fontot azért, hogy a micsodánkat masszírozza valaki???

Kelet Fia tovább folytatta.

- Nézzétek, itt vannak ezek a csinos hölgyek, egy hölgyet húsz fontból megvacsoráztatok, költök még egy kis erre-arra, meg óvszerre, aztán akkor sincs az sehol se 200 font! Ja, és jut eszembe, nekem is lesz orgazmusom! 

A morfondírozóbb járókelők is kontráztak.

- Bizony, bizony, mi hölgyek pedig tudjuk, hogy az összhang megoldható egy kis gyakorlással, főleg, ha kötődünk az illetőhöz egy pár találkával előtte, nem pedig mert feldobtuk magunkat egy székre egy csomó idegen előtt!

Ekkor már a Közösség tagjai pislogtak. Hónunk alá véve Kelet Fiát mindenkitől elköszöntünk, és távoztunk a legelső kocsmába. Kértük, mutassa meg a netes hirdetést, ami alapján idejött.

- Te marha, hiszen itt van legeslegelöl nagy zöld betűkkel, hogy orgazmus meditáció!

- Esküszöm nem láttam! Azt néztem, hogy alkoholmentes, meg sok ember lesz! A múlt héten a Szent Pál katedrálisban voltam idegenvezetős túrán, előtte a richmondi Temze-parton madárlesen, azt megelőzően meg egy vonósnégyesen... Ó, istenem, ne röhögjetek rajtam ennyire!

Kólát rendelt, mi meg bort. Most már azon morfondíroztunk, hogy lehúzták-e a redőnyöket ott a kirakaton, és elindult-e a fekete mise. De nem mentünk vissza. 

- Oké, lányok, most már csak azt találjuk ki, hogy mit mondjunk majd a barátainknak, hol ismerkedtünk meg!

- Hol, hol, mi mást mondanánk, mint hogy az Orgazmus Meditációs Közösségben!

  

A tiramisu titka

Ott fekszenek a hospice-ban a párnák közé süllyedve, gyerekeknek látszanak távolról. Közelről csontok és bőrök, arccsontjuk kiáll, szemeik hatalmasak. Elmenetelben erről a világról.

Már nem félek belépni, elég volt egyetlen alkalom rájönnöm, hogy valamiért ez bennem rendben van. Segít a gyakorlott kolléganő, akivel járok oda, olyan, mint bárhol és bármikor, és beszélget mindenkivel. Leltározzuk az orvosi eszközöket és műszereket, A3-as lapra nyomtatott unalmas listák, vonalkódok, sorozatszámok, pipa vagy hiányjel. Hálás lehetek a sorsnak, hogy a nehezen viselt tevékenység közepette embereket mutat a maguk valójában, akármilyen is az a valóság!

Kopogásunkra harsány tessék érkezik az egyágyas teremből. Széken üldögél a mosolygós öregember. Felesége, a párnákkal megtámasztott aprócska csontváz rendkívül elfoglalt. Szőkére festett haja befésülve, Catherine Deneuve-re emlékeztet. Előtte a tálcatartó, rajta ezüstszínű ovális sminktükör és mérhetetlenül sokféle púder, szemfesték, kihúzó, rúzs. Minden mozdulata csiga lassúsággal történik, tologat, válogat, felmér és szépül. Nincs már testi erő, csak akarat van.

Leltároznánk, nagyot nevetnek, tán csak nem a tükröt és smink eszközöket is felírjuk? Nem, azt nem. 

Római olaszok. Ó, Róma! Ó, Olaszország! Ó, a konyha! A férfi máris az asszonyka szakácsművészetét méltatja. Gondolatban mind a négyen főzünk, dobáljuk az ételek neveit. Sor kerül a tiramisura, ami sosem lesz olyan, amilyennek lennie kellene. A férfi szerint az ő felesége ebből is a legjobbat tálalja bármikor. Fáradtan sóhajt az asszonyka, rúzzsal a kezében:

- Tudjátok, lányok, a tiramisu egyetlen titka, hogy igen friss tojás kell hozzá! Olyan, amilyent szinte most vettek ki a tyúk alól!

Friss tojás, ugyanmár, gondolom én! Só-bors kell hozzá. Olyasvalaki, aki repdes a szép napokon, és erőt, méltóságot visz a borzalomba is. "Az áldásaid számold!" - tartja az ír közmondás.

- Te, én olyan éhes vagyok amióta kijöttünk az olaszok szobájából! Másra se tudok gondolni, mint egy nagy tál pastára meg tiramisura! - nevetünk össze a kolléganővel úgy fél óra múlva, és elmondunk a kedves hölgyért egy imát, mindketten a magunk módján, hisz a világ két egész más pontjáról jöttünk. 

De a tiramisu titkát egyformán megértettük.

Senki fia

Nagyot köszön az őszülő férfi a pult mögül, mikor belépek az orosz ábécébe.
- Dobrij gyeny!
Zavarodottan köszönök vissza és eltűnök a polcok közt, hisz az orosz ábécékben sosem köszönnek, egytől egyig. A faarcú kiszolgálás, az áru és a visszajáró odalökése mit sem változott az évtizedekkel ezelőttihez képest, még errefelé sem, és még akkor sem, ha mesés az áruválaszték, nem mint mikor ott éltünk.

Fizetni készülök. Ő épp egy öregasszonnyal társalog élénken, majd pedig velem folytatja, és még a mosolya is fülig ér. A jelenséget nem tudom beilleszteni a kultúrkörbe, de hamarosan észreveszem a fura, vaskos akcentust. Ez a férfi nem orosz. De nem, nem fogom megkérdezni honnét jött, mert egy orosz boltban ki van zárva személyes kérdések feltevése, vissza kell fogni magam ezúttal! Dublinban évekig jártam ugyanabba, és robotok módjára történt minden bevásárlás, szinte egy másik bolygó volt a városhoz képest.

Épp erre gondolok, mikor is mit hallok a szájából?

- És honnét jött?

Hmmm, ez itt személyeskedik!

- Magyarországról. És maga? 

- Afganisztán!

- Ó!

- Tudja, jó volt ám annak idején a viszony... Még Brezsnyev alatt.

- Tudom, tudom... Katonai akadémia?

- Az, az!

- Na igen, minden afgán oda járt, legalábbis akiket ismertem. Melyik?

- Riga!

- Értem. Sosem ment haza?

- Dehogy mentem! Hogy mentem volna? Hova mentem volna? Moszkvában voltam aztán. Próbálkoztunk. Amikor meg szétesett az ország, visszamentem Rigába.

Kérdeznem se kell, ömlik a szó.

- Ott tíz évet voltam, aztán menekülttáborba zártak. Ugyanis illegálisan voltam az országban, és akkor buktam le. Évek a táborban, évek!

- Meddig?

- 2006. Mert aztán vettem egy lett útlevelet, és idejöttem! Ugye az EU. Csak besétáltam. Itt van ez a bolt egy barátommal már öt éve...

Talán még beszélne, de a vásárolt útlevél után úgy érzem, hogy ugorjanak csak be a savanyúságok meg tejfölök a szatyorba, ki az utcára, menni, kirakatokat nézni, úristen, minek kellett ezt nekem hallanom, és bizonygatni az agyamban, hogy ez úgyse lehet igaz, ez csak kitaláció, az agyam másik fele meg azt mondja, de igaz, milliók lehetnek így, jönnek szembe az utcán, nem tudod, el vagy kényeztetve, van státuszod, és vajon te megvennéd-e azt az útlevelet, és hol kezdődik a bűncselekmény, hol végződik az életért, nyugalomért bármit, megítélheted-e, elítélheted-e, és ő miért tud róla úgy beszélni egy idegennel, mint egy kiló hús vásárlásáról, és ezek szerint ő nem fél a bukástól. Semmitől se fél. 

Miért is félne? Akármi jön, majd megoldja. Megtanulta.

 

Álomtörés

Bokros teendők a múzsát egy időre elaltatták. Míg ő aludt, természetesen az élet ment tovább. És az a szomorúság esett meg, hogy eközben összetört egy régi álom.

Minél többféle nációjú, bőrszínű, vallású embert akartam megismerni, régóta így van, amióta csak az eszemet tudom. Ám egy csoport, bármennyire is izgalommal töltött el, mindeddig elkerült. A karibi térség. Azok a szép kis szigetek valószínűtlenül kék tengerükkel, csodás zenéjükkel. És legfőképp az ő ébenszínű lakosságukkal. Csupa izgalom és romantika!

Londonban mindenki van! Így aztán betoppant életembe nemrég az ébenszínű álom hús-vér formában, kolléganő képében, ki karnyújtásnyira ül tőlem. Komoly szakember, szigorú blúz, szoknya, kedvesen beszélget, sokat mosolyog, csokiját, eprét megosztja. Nem csoda, hogy a barátság hamar szövődik. 

Ébenszínű komoly kolléganőért rasta hajú, flipflop papucsos pasas érkezik, üvölt a kocsiban a reggae. Kezet rázunk, kidobnak a metrónál, és boldogan fogadom a következő hétvégére a karneváli meghívást.

***

A karnevál napján tíz perc késéssel érkezem a megadott metróállomáshoz. Rém büszke vagyok magamra, hogy ezen az őrült napon sikerült megoldanom a közlekedést. Ébenszínű komoly kolléganőmet és a rasta pasast sehol se látom. Nem izgulok, bolondokháza van, majd jönnek. Fél óra elteltével kétségeim támadnak, elmegyek egy fagyiért. Nem telefonálok, mert errefelé a metróban nincs térerő, majdcsak kiderül mi van. Egy óra elteltével ébenszínű komoly kolléganőm hív.

- Hamarosan ott vagyunk!

Valami azt súgja, meg ne kérdezzem mit jelent ez a hamarosan, jobb az édes tudatlanság... Ülök tovább a padon a napsütésben, nézegetem a járókelőket, és próbálok nem felrobbanni. Úgy kell nekem, aki sietett, bezzeg mások nem ilyen feszültek! 

Két óra elteltével megérkezik ébenszínű komoly kolléganőm erős sminkkel, hatalmas testén leggings és rövid póló feszül, körülötte hat hasonló testalkatú és öltözetű ébenszínű nő, egy hipófehér angol fickó, és természetesen a rasta pasas. Annyit se mondanak, hogy bocs, nyilván nekik tök természetes, hogy két órát rohadtam egy padon. Végülis minek reklamálnék, süt a nap, nyár van, fagyit is árulnak... Hátizsákokban mérhetetlenül sok ital lapul, mindenki kurjongat. A rasta pasas elüvölti magát:

- Bármibe belefújnék, csak ne fasz legyen!

Természetesen arra gondol, hogy vegyünk sípokat, trombitákat. 

Útközben üvöltöznek, akármit látnak, az autókba bekiabálnak, hogy "One love"! Bob Marley se lehetett különb. Jobb, ha elfogadom a bacardi kólát, majd még egyet, és még egyet, máshogy ez nem fog menni, érzem. 

Sodródok fel-le hat órán keresztül, nem érzem se lábam, se fenekem, rázom én is, üvöltöznek folyamatosan, mindenki a micsodáját dörgölgeti mások micsodájának, talán jobb lett volna ezt húszévesen csinálni, de nekem most került sorra. Végülis nem olyan vészes, épségben hazaérek, az izomláz elmúlik, fülészetre mégse kell menni.

*** 

Ébenszínű komoly kolléganő a menzán épp kikéri ebédjét. Én állok mögötte tálcámmal. Tányérjára teszi a szakács a rizst, majd adná a húst. Éktelen üvöltés rázza meg a csendes helyiséget, ahol egyszerre húsz-harminc embernél több nem tartózkodik. Természetesen ébenszínű komoly kolléganő szájából hangzik el a horrorfilmbe illő hang.

- Ne, ne, ne!!!

Elképedve nézek rá. A szakács, torreádorok és konkvisztádorok leszármazottja, remegő kézzel áll a pult másik oldalán, ott rezeg a csirkecomb a fogóban. Ébenszínű komoly kolléganő folytatja, mint egy megveszekedett.

- Rá ne tedd a húst a köretre, mellé, csakis mellé!

A szakács még mindig meredten áll, míg végre kinyögi:

- Én... én... én őszintén megijedtem!

Kiadja a tálat, kényszeredetten vigyorgok, megkapom én is az enyémet, elmegyünk az asztalhoz, ébenszínű komoly kolléganő mosolyogva falatozik.

***

Ébenszínű komoly kolléganő mellettem ül a buszon. 

- Nahát, valami mászik a térdemen, a nadrág alatt!

Odanyúl, feljajdul, felhúzza a nadrág szárát, és egy darázs pottyan a busz padlójára. A látványtól ismét a vudu varázslók mágiája vesz erőt az ébenszínű komoly kolléganőn. Felpattan, retikülje jobbra, telefonja, bérlete balra repül nagy ívben, a környéken ülők-állók szedegetik össze. És megveszekedetten visít. 

- Darázs! Darázs! Megcsípett egy darázs! Felmászott a nadrágomba! Segítség! Jaj istenem, majdnem feljutott a nunimig! Jaj, majdnem megcsípte! Mi lett volna, ha dagadt nunival megyek haza! Mit mondanék a rasta pasasnak, miért dagadt fel? Borzasztó! Megcsípett! Jaj a térdem! Jaj nekem!

Szerencsére máris vége az útnak, látni se akarom az utastársak arckifejezését. Másnap az összes zavarodottan pislogó, tátott szájú férfi kollégának előadja ugyanezt a monológot, majd a térdéről készült telefonos fotóval illusztrálja az eseményt, nem mást ábrázol, mint egy nagy ébenszínű bucit. Még jó, hogy a nuni nem került sorra a fényképezésnél.  

***

Ekkor érzem azt, hogy én már annyi mindent megismertem, megtanultam, elfogadtam, de ez nem fog menni. Viszlát, Karib-tenger népei! Vagy csak általánosítok?

Ecc, pecc, kimehetsz...

Keresd meg a rosszfiút a veszélyes metropoliszban! Napi kis bűncselekmények, és, valljuk be, terrorizmus emlékei, agyunkban ott csilingelő veszélye, egy-egy vallási vagy faji támadás ide-oda.

Padon várakozom a metró kijáratánál egy napfényes vasárnapon. Szokatlanul hosszú és meleg a nyár a máskor hűvös óceáni éghajlaton ezúttal, így a korzózó járókelők arca is derűs. Most lehet hordani a szokásosan évente csak egy-két alkalommal előkerülő nyári ruhát, sőt, érdemes néhány új példányt is beszerezni.

Fehérek sportosan, elegánsan vagy szakadtan, kamaszok ízléstelen divatban, trendi melegek, olaszok márkás holmikban, turbános pandzsábiak száris asszonyaikkal, misére fodrokba és öltönybe kiöltözött afrikaiak, spanyolok nyakba csavart óriás kendőkkel, szakállas arabok csadoros feleségekkel, karibi rasták a papagáj színeiben, kipás zsidók parókás oldalbordákkal, csámpás távol-keleti lánykák. A forgalmas helyszínt jópár rendőr pásztázza érdektelen arccal, mindig többen álldogálnak itt, sosem  történik semmi.

Én pedig a megunhatatlan tarka tömeget pásztázom, és gondolom, hogy ez így jó. Ebben a minutában elém gurul biciklijén a fiatal fekete bőrű fiú, akin a csodás nap ellenére becipzárazott tolldzseki és kötött sapka van. Megáll a lámpaoszlopnál, kezében bőrkesztyűt tart és ő is pásztázza a járókelőket.

Furcsa érzés vesz erőt rajtam. Itt valami nem stimmel. Talán fel kéne állni erről a padról, ami annyira közel esik hozzá, és inkább a sűrű tömegben várakozni. 

Mire ezt gondolom, máris három rendőr veszi körül a fiút. Terpeszben állva támasztja az oszlopot, és az egyik közeg alaposan áttapogatja a nadrágszárait. A dzsekit is megvizsgálják, miközben polár pulcsiba bújtatott felsőtestét motozzák. Majd következik a sapka, alóla művészien elrendezett hajfonatok kerülnek elő. Rázza a rendőr a sapkát, ki is fordítja, de hiába. Rádiózás folyik, felírnak pár adatot, de láthatóan nem találnak semmit. Gurulhat tovább.

Úgy látszik, ebben a városban csak akkor lehet gyanút kelteni, ha valaki kánikulában téli ruhát vesz föl.

Anyanyelv

Két hete nem hallottam élő magyar szót, mivelhogy honfitárskáim, kikkel amúgy napjaimat töltöm, nyaralás okán magamra hagytak egy egész hónapra. Már aggódtam, hogy nyávogó akcentusom lesz, és majd olyan fordulatokat használok, hogy a macska fel van mászva a fára.

De aztán megláttam őket a buszmegállóban az üvegpaloták tövében. Vagyis meghallottam őket, a magyar lányokat. Az egyik varjúnak volt öltözve, kezében a legdrágább ábécélánc szatyrát lóbálta. A másik egész biztosan a fitnesszből jött, hóna alatt pedig vasalódeszkát szorongatott eredeti csomagolásában.

Aztán beálltak mellém fenn a járgányon. A magyar nyelvtanból felfrissíthettem a Jelzők, a  Zsargon és A névelő használata személynevek előtt fejezeteket, és felidézhettem a leírás fogalmát.

A Flóra az olyan fura. A Flóra kapcsolatfüggő, mindegy, csak legyen neki valaki. A Flóra egyszerre öt-hat pasinál mozgatja a szálakat. A Flóra hívogatja a pasikat, őt nem hívják soha. A Flóra szánalmas. A Flóra a minap az exét is felcipelte egy dugásra, kettőkör jött, ötkor ment a pasi, hajnalban persze, jött szembe az előszobában, mikor Vasalódeszkás a klotyóba ment, és jött szembe megint, amikor ismét ment a klotyóra a Vasalódeszkás (mi van neki, vesemedence-gyulladása, hogy egész éjjel a klotyóra jár? - kérdeztem magamban). A Flóra képes volt csirkepörköltet főzni a pasinak, akivel még össze se jött, aztán a pasi nem érkezett meg a vacsorára. A Flóra nevetséges tehát. A Flóra hazudozó, mert mindegyik pasi azt hiszi, ő az egyetlen. A Flórának akkor is hülye elképzelései vannak, ha lakást keres. A Flóra azért jár tánciskolába, hogy hátha bepasizik ott is. A Flóra közelebb akar költözni a tánciskolához, ki látott már ilyent, ezért költözni arra a proli környékre. A Flóra amúgy normális meg rendes csaj lenne. A Barbi is megmondta.

Ekkor következett az én megállóm. Leszálltam, nagyot fújtam, és arra gondoltam, de jó, hogy nem értem, amikor ebben a tarkabarka városban a járókelők bengáliul, szuahéliül, hollandul, thaiul, litvánul, héberül, kreolul vagy épp törökül csacsognak mellettem.

Házam a váram

Az X Generáció randizik. Harmincasok, negyvenesek: a hatvanas, hetvenes évek szülöttei. Válások, félresikerült együttélések, megmagyarázhatatlan koppanások után és közepette. 

Az egyik halmaz ész nélkül rohan bele mindenbe, mindegy, csak legyen valaki.

A másik halmaz meg...

Nem az első randi, lement már pár kör, toporgás, kerülgetősdi is. Így a hölgy a mostani alkalomra fogkefével, és egyéb, diszkréten meg nem említendő tartozékokkal érkezik csinos kis retiküljében, gondolván ideje lesz áttérni a felnőtt dolgokra. Feltehetően az úr ugyanígy gondolja, csak épp retikül nélkül. 

Kellemes pár óra után az úr nagy levegőt vesz búcsúzkodásnál.
- Most akkor elmennék hozzád...
- Hozzáááám??? Azt hittem hozzád megyünk! - csattan fel a hölgy.
- Megyek én szívesen hozzád! - erősködik az úr.
- Nem, nem, a te lakásod csak húsz perc ide, az enyém viszont negyven! Felesleges olyan messze jönnöd, ha már eddig eljöttem én! - elemez a hölgy.
- Az nem jó! - kiált fel az úr.
- Hozzám nem jössz! - sikítja a hölgy. - Nem bírom, ha valaki ott van nálam!
- Pontosan, én se bírom, ha nálam van valaki! - kontráz az úr.
- Ezért úgy készültem, hogy én megyek hozzád! - magyarázza a hölgy.
- Én meg tehozzád! - bólogat az úr.
- Hát akkor én most hazamegyek - mondja a hölgy, és különösképp nem érez semmit.
- Én is - mondja az úr, s hogy ő mit érez, csak ő tudja.

Másnap minden a megszokott módon megy tovább. Hogy ki nyitja ki a nagy tölgyfa kaput láncokon, majd kiderül. Ha egyáltalán.

Korlátok

Komolyabban

Muzulmán lány. Büszke modernségére. Hollófekete haját nem takarja kendő. A ramadánt mégis tartja. Ebédelni most majd nem jön velünk egy hónapon át, olyankor üldögél egy padon, nézelődik. Majd eszik este kilenckor meg éjjel kettőkor.

Délután bezárkózunk egy kisebb irodába, közös dolgunk van, együtt tudunk csak haladni, csendben, másoktól elzárva. Besüt a nap, kánikula van. Izgalmas régi épület, a légkondicionálót nélkülözi. Lehúzzuk a redőnyt, hármason megy a ventillátor, hiába. Folyamatosan kortyolok a kétliteres vizespalackból. Intenzív agymunka. Már két órája izzadunk az apró helyiségben, amikor mondja, hogy rosszul van. Megvilágosulok, hogy egy kortyot sem ivott. Megszidom, az orra alá dugom a palackot. Felvilágosít, hogy inni sem szabad napközben a ramadán alatt. Eszembe jut, hogy így igaz, zavarba jövök tiszteletlenségemtől. Elnézést kérek, hogy folyamatosan ittam és ezzel nehezítettem a dolgát, amire persze rávágja, hogy dehogyis, vedeljek csak nyugodtan. Közben arra gondolok, hogy persze miért is kéne nekem szomjaznom, csak mert ő önmagát kínozza.

Menjünk, sétáljunk egyet, ajánlom fel. Egy kör az utcán, elterelő beszélgetés. Visszafelé bemegyünk a mosdóba, folyassa a csuklóira a vizet, mondom neki, talán ez is hűti, segíti. Én is folyatom. Beáll a másik csaphoz, elindul a vízsugár. Mosolyogva elkiáltja magát:

- Ez jó, ez nagyon, nagyon jó! Nagyon köszönöm, ez annyira jó!

Aztán elkomorul.

- Jaj, ilyeneket most nem szabadna mondanom, nagy illetlenség!

Hazamenetelig már se nem panaszkodik, se nem örömködik.

Komolytalanabbul

Hindu fiatalember, a jó étkek nagy híve. 

- Nem hiszed el, mi történt velem! Két éve járok birka hamburgerért egy büfébe, úgy havonta egyszer szoktam beülni a sógorral. Már nagyon kívántam, úgyhogy elmentem egyedül. Kivételesen délután volt, nem este, és egy olyan fickó állt a pultban, akit még nem láttam. Mondom neki, hogy kérem azt a jófajta birka hamburgert, mire közli, hogy ő 14 éve itt dolgozik, de soha nem árultak birkából hamburgert!

Röhög. Így én is könnyebben ejtem ki a számon azt, ami neki elég ijesztő lehet.

- Nos, akkor csak marha lehetett, ismerve az itteni választékot...

- Így igaz...

- Ó te jó ég! Pfffff, nagyon sajnálom! Ezek indiaiak?

- Nem, libanoniak. 

- Hát, ügyesek... Egyszer se mondták, hogy nem birkából van?
- Bizony nem!
- Szégyelljék magukat! Most mi lesz?

- Az ügyvéd haverom utánajár, hogy mit lehet tenni.
- Ő is hindu?
- Nem, muzulmán. Nagyon kiakadt. Képzelheted, én még ott vitatkoztam is, hogy de pedig két éve járok a birka hamburger miatt, a fickó meg hogy olyan itt sosem volt!

- Atyám...

- Hát öregem, ez azt jelenti, hogy ha két éven át havonta mentél, huszonnégy alkalommal ettél marhahúst. És mivel 20 dekás a hamburgerpogácsa, megettél összesen 4 kiló 80 dekányi tehenet! - szólal meg a kibicelő szikh kolléga, vihog veszettül, és még hozzáteszi, hogy az is lehet, hogy ló volt, akkor meg tulajdonképp mindegy. Röhögünk mi is.

- A legrosszabb az egészben, hogy még tökre élveztem is! Ha anyám megtudja, kitagad! Az asszonynak már elmondtam, olyan feje lett, azt hittem mentőt kell hívni, piros volt, mint a stoptábla!

- Ne búslakodj, hazafelé elviszlek Shepherds Bush-nál a német kolbászoshoz. Nem elég, hogy finom, hótt ziher, hogy disznóból van, mindig disznóból csináljuk a kolbászt! - világosul meg a közép-európai fejem.

Dagadt Bratwurst, zsömle, sült hagyma, mustár, ketchup, más szószt rárakni nem engedek, mi ezt szoktuk csak, hangoztatom. Félúton elhangzik az ítélet. 

- Tényleg finom, igazad volt, de fogalmad sincs, mennyire finom az a rohadt hamburger!

Megtörve
Ugyanaz a muzulmán lány, a ramadán harmadik hetében. Ismét kettesben az aprócska irodában.
- Mentek ma curryzni?
- Nem megyünk, tegnap voltunk.
- Ó! És mit ettetek, húsost vagy vegetáriánust?
- Húsost, dopiazát.
- Ó... Milyen volt?
- Nagyon finom, mint mindig! 
- Dahl is volt hozzá?
- Persze hogy volt, meg a szokásos, naan, popadom...
- Csípett?
- Csak amennyire kell.
- Ó! És a chutney-k jók voltak?
- Aha! Megint biztos, hogy háznál készültek, nem konzerv!
- És mit esztek ma?
- Grillezünk. Ezért ettük tegnap a curryt. 
- És mit fogsz enni a grillről? 
- Még nem tudom. Nagyon meleg van, ilyenkor nem annyira kívánom a húst, úgyhogy lehet csak zöldségeket.
- Csirkét se?
- Lehet még azt se. Majd eldöntöm, amikor látom.

- Unom a böjtöt, elegem van! Fáradt vagyok, alig élek, minden bajom van. Most lemegyek egy csokiért a büfébe, és majd én is grillezek veletek, jó?
Háromnegyed tizenkettőkor áll az ajtónkban, induljunk már, egy percet se vár, csigák vagyunk, mi az, hogy nem ilyen koránra terveztük és még dolgunk van! 
Két hatalmas csirkecombbal, körettel, kenyérrel érkezik az asztalhoz. Értetlenkedő tekintetek.
- Nem böjtölök, elég volt!!!
- ???
- Különben is, anyám már két napja megszegte, a vőlegényem meg egyáltalán nem is böjtölt!
És maga elé veszi az epertortát.  

Korlátlanul

Boldog ember vagyok. Az életem csupa eszem-iszom. Bármikor, bármit.

Vidéki arcképcsarnok

Londonnal az a gond, hogy egyáltalán nem angol. Nem állnak sorban a buszmegállóban, fellöknek a metróban, ha végre megürül egy ülés, és még véletlenül sem engednek át a zebrán... Semmi elegancia, semmi hidegvér és semmi humor. Vidéken minden más!

A közértes

Lassan őrölnek az eladók, pénztárosok malmai országszerte. De különösen vidéken. És azt is tudják, hogyan kell munkahelyet teremteni. Több mint egy tucat ember áll sorban a falusi, amúgy önkiszolgáló ábécé pénztáránál. Ketyeg, ketyeg az óra, itt fogunk megőszülni. A kasszában ott áll a Bácsi, egy csiga lassúságával forgat meg minden árucikket, odatartja a leolvasóhoz, ugyanolyan lassan visszahelyezi a pultra. Jobbra tőle álldogál a Néni, balra a Lány, ki tudja miért, mert kisujjukat se mozdítják. Sorra kerülünk, és megtudjuk, mi a nők szerepe. Bácsi üti a kasszát. Néni megszólal:
- Szatyrot kérnek?
- Igen, kérünk!
Ezt azonnal továbbadja a mellette tíz centire szorgoskodó Bácsinak.
- Kérek egy szatyrot!
A Bácsi pedig továbbadja a kérést a mellette másik irányban tíz centire ácsorgó Lánynak.
- Katie, kérek szépen egy szatyrot!
Katie lehajol és prezentálja. Bácsi elveszi. Néni elveszi és átadja. Mögöttünk is tucatnyian várakoznak türelemmel.

A humorzsák

A bácsi a múzeum pénztárában ül. Agya folyamatosan azon zakatol, hogy pályát tévesztett, nem itt kéne ülnie, hanem például egy Monty Python forgatáson. Harminc fokos kánikula reggelén érkezem jó korán, hogy megelőzzem a turisták tömegét a túl híres helyen. Lecsap rám.
- Vártuk ma reggelre a havat, de lám, mégsem érkezett meg!

Nagyot kacag saját magán. 

- Maga ma az első! Rém szerencsés, nem jöttek még meg a buszok. Menjen csak befelé gyorsan, úton vannak már a japán csoportok! Szörnyű hellyé válik ez hamarosan, soha többé ne térjen vissza!

Most már hahotázik.

A történész

- Szép jó napot! - köszön rám a teremőr középkori szerelésben, hozzá vastag keretes szemüveggel. - Elmondok máris egy csomó mindent, igazán szerencsés, hogy elsőnek érkezett, így több időm van. No de először árulja el, honnét jött!
- Magyar vagyok.

- Ó, a Mathias Corvinus könyvtár!

Fejemben épületek cikáznak, nem, nincs ilyen könyvtár nálunk, csak egy egyetem, mondom harsányan. Majd beüt a ménkű és kívánom, hogy nyílna meg alattam a föld, alattam, aki végig ötös volt történelemből. Mátyás király meg a kódexek.

Hogy mentsem az irhámat, monológot adok elő török uralomról, rombolásról, a letűnt pompáról, Beatrixról, utódtalanságról, Duna jegén történő megválasztásról, az apa Hunyadiról, meg szegény Lászlóról, szörnyű összevisszaságban.

Szemüveges alakunk élénken bólogat. Történész. Szakterülete pontosan ez az időszak, ahogy ő mondja, bármi, ami a nagy pestisjárvány után történt. Tudom, hogy semmi újat nem mondtam neki. Még megkérdezi:

- Ugye 1458-tól uralkodott?

A kéregető

Táska nélkül sétálgatok az utcán. Megszólít egy lerobbant külsejű alak.
- Van egy kis apród?

- Ne haragudj, dehát látod, hogy nincs nálam semmi, csak így vagyok...

- Igaz, igaz, dehát aki nem kér, annak nem is adatik, legalább megpróbáltam!

Az úrigyerek

Hatalmas birtokkal körülvett kúria-félében nevelkedik. Kedves. Meglátogatja kis középosztálybeli barátját a lakóparkban. Az ablakon kinézve egy sétálgató nőt fedez fel a lakópark házaival határolt zöldterületen. Izgatott kiabálásba kezd.

- Úristen, valaki bejutott a kertetekbe! 

Máskor kör email érkezik, ki tud kölcsönadni egy pónit a hétvégére.

A nemzetvédő

Maggie Blackamoor nem csak az Angolkákban (Little Britain, a BBC méltán elhíresült sorozata) létezik. Kedves vagy szívének, míg úgy érzi, nem veszélyezteted nemzete egységét.

Mosolygó eladónő az útszéli zöldségesnél. Beszélgetés a hőségről, a nyaralási tervekről, elárulja hova készül, miért épp oda. Megtudja, hogy magyarok vagyunk. A bizalmasság ilyen fokán már bátran rábök a tekintélyes pocakra.
- És mikor jön a baba?
- Szűk két hónap maradt! Úgyhogy nekem az idei külföldi nyaralás ugrott!

- Ööö... hmmm... itt fogod megszülni?

- Igen, itt!

Arcáról lefagy a mosoly, szája cérnába rándul, kék normann szeme jegessé válik, oldalt fordul és zöldségeket rendezget. Ideje megfognunk a szatyrokat és távozni. Legalább Maggie Blackamoor sugárban hányós jelenete elmaradt.    

A kísértetek

Anglia, romos vár - kísértet nélkül mit sem ér! A romok közt pillantom meg a sétálgató I. Erzsébetet és örök, ámde elérhetetlen szerelmét, Robert Dudley grófot. A kasztrendszernek hála, sose házasodhattak össze, no de annyi időt töltöttek együtt, amennyit csak bírtak, Dudley haláláig. Nem csoda, hogy most itt bolyonganak a vár falai közt, melyet Dudley kifejezetten szerelmének épített. Fényképezkednek pár gyerekkel, majd méltóságteljesen hozzám sétálnak a várfal tetején. Vagyis Erzsébet méltóságteljes, fiatal, vöröshajú, míg Dudley jelmezbálba készülő helyi fickónak tűnik, nyári diákmunka gyanánt biztos jól jött ez a szerep. Erzsébet fensőbbségesen megszólít.
- Jó napot! Hogy tetszik a kertem?
- Jó napot! Bevallom, azt még nem néztem meg, gondoltam előbb a falakat mászom meg. Lenyűgöző hely!

- A szerelmemtől kaptam a várat! Mindig a kegyeimet lesi!- mutat büszkén Dudley-ra. Dudley unott képpel ácsorog a falat támasztva.

- Igen, olvastam. Micsoda férfi! Épp most kaptam meg a Szűz királynő című könyvet, izé, nem akarom inzultálni fenségedet, dehát ez a címe, majd ott jobban utánaolvasok.

- Ó! Darling, a hölgy elég messzire ment! - fordul a királynő Dudley-hoz, aki továbbra is faarccal támasztja a falat.

-  Ami a grófot illeti, valóban elképesztő a bőkezűsége, nekem is jól jönne egy ilyen fickó! No de nem mernék fenségeddel versenyezni, biztos vagyok benne, hogy bosszút állna  rajtam!

- Ó igen, ahhoz nem fér kétség! Van ám nekem egy temperamentumom!

- Az nekem is van!

- A vörös hajat és a lobbanékonyságot a Plantagenet ősöktől örököltem! És maga?

- Hát izé... az enyém Procter & Gamble!

A királynő fensőbbségesen mosolyog. Szürreális beszélgetésünket kimerültnek érezve lemászok a lépcsőn, és átadom a szerelmespárt egy kupac kislánynak.

Arctalanul
Az biztos, hogy a vonaton nem kell még az időjárásról se beszélgetni a szemben ülő útitárssal. A két órás úton az egész kocsi a konnektorba dugott laptopját bújja, fülében a fülhallgatóval, gépel vagy filmet néz, esetleg a telefonját birizgálja. Vasárnap késő este van, térnek vissza Londonba a hétvégi látogatásokból. Csodabogárnak érzem magam, mikor előveszem megsárgult lapú antikváriumi regényemet, nem világít, nem pittyeg, áramot se igényel. Innét kezdve fel sem pillantok. Nagyot tüsszentek. Egészségedre! - hallom távoli ködben. Felnézek, a szemben ülő bedugott fülű srác mosolyog rám. Megköszönöm, rámosolygok, és visszatemetkezünk a ködbe. Később a metróállomáson ismerősként bólintunk egymásnak. Felesleges igyekezet. Mutatni mégis, hogy emberként kapcsolódunk, csak mert összezártak minket egy újfajta valóságban pár órára? Idegenekkel átcsacsogott vonatozások jutnak eszembe a múltból. 

Nehéz örökség

- Nem fog ez menni! - sóhajtja a Törzsfőnök délelőtt 10-kor, lementi az Excel táblázatot, félretolja a köjálos felmérések iratait, és felénk fordul. - Nem lehet online törzsfőnök lenni! Haza kell költöznöm a távoli afrikai országomba! 
Mi is félretoljuk a papírhalmazt, érdeklődve pislogunk.
- Kértem a korkedvezményes nyugdíjazásom december 31-el, illetve megint elmegyek másfél hónap fizetés nélkülire augusztustól. A család meg itt fog élni továbbra is, a legkisebb még csak 13 éves. 
- Hú...
- Nem baj, majd évente kétszer jövök, meg ők is jönnek évente kétszer. Majd a király el fog engedni, ha megkérdezem.
- Hmmm, mint egy munkahelyen?

- Igen, ugyanúgy. Most nézzétek meg, folyamatosan berreg mindkét mobilom, állandóan hívnak a távoli afrikai országból. A kisfőnökök. Meg a király. Ezt így nem lehet. Több tucat kisfőnök van alattam. Ha nem vagyok ott, kifúrnak! Kitalálnak valamit, mennek a királyhoz, súgnak-búgnak... Az unokatestvérem is törzsfőnök, egyszer sem mert szabadságot kivenni!
- Amúgy hány embered van?
- Olyan hatvanezer. Borzasztó nehéz. Tegyél mindenki kedvére! Tudod mennyi ajándékot kellett vennem, hogy biztos rám szavazzanak? Vagy 8000 fontom elment rá!
- Jesszusom, na de Nono! Ez korrupció!!! Miket vettél? Modern kütyüket például?
- Ez nem korrupció! Csak kis ajándékok! Ruhák. Kozmetikumok. De fúrnak, amint nem vagy ott! A másik jelölt a királynő öccse volt.

- Miért jelöltek téged?

- Mert tanult, rendezett életvitelű és anyagilag megalapozott ember vagyok. A király például az USA-ban élt korábban, ő is egészségügyis volt, a gyerekei máig is kint élnek. No meg a királyi családból kell származni hozzá, de az mind nem elég, ha a fenti kvalitásokkal nem rendelkezel.

- Uh... oh... nagy megtiszteltetés! De ugyanakkor hatalmas feladat!

- Igen. És akkor fel kell öltözni pompába, és úgy megyek az utcán, hogy valaki fogja a kaftánom alját, egy másik meg legyez.

- Oh...

- És nézd meg milyen szép idő van, ugye elmennél sétálni? Na hát én ott már nem mehetek! Mert ha meglát az utca népe, kitör a hisztéria! Csak inkognitóban. Borzasztó!

- Mint a királynő? Ő se ugorhat le egy liter tejért...

- Így van. Majd csak a titkárnőmön át lehet elérni.
- És ha ott élnék és ilyen jóban lennénk, és meghívnálak hozzám vendégségbe, eljönnél-e? - kérdezi India mindeddig hallgatag szülöttje.
- Csakis éjjel, titokban... Borzasztó!

- Ó. Bennem sajnos semmi arisztokrata nincs... - nyögöm ki jobb megjegyzés híján. Majd India szülöttjéhez fordulok, most már végképp nem tudom kiről mit gondoljak ebben a kavalkádban.

- Benned csordogál legalább egy kis arisztokrata vér?

- Nem tudom, mit tudni, hát lehet, talán le kéne ásni jobban, és kiderülne, hogy igen...

- Na speciel mik voltak a nagypapák?

- Izé... túl sok benne a politika. Mindig a politika! - és becsukódik a keleti mesekönyv.

- Nálunk is... - csukódik be a magyar a mesekönyv.

- Utálom a politikát, nem foglalkozom vele.

- Dettó. Elegem volt belőle.

- Hoztál kaját vagy menjünk a menzára?

- Menzázhatunk.

- Délben jó lesz?

- Persze, jó lesz!

A világ rendje

A Kicsi Lány meg én szabadidős tevékenység gyanánt buszra szálltunk, mert esett az eső. Mert miért is ne esne az eső Albionban? Bámultunk ki az ablakon a végállomásig meg vissza. A Kicsi Lány mindig élénken figyel, sokat kérdez, és az izgalmas utazáson agyát millió részlet bombázta. Mert miért is ne figyelne és kérdezne egy bő három éves gyerek? A Kicsi Lány nagyon bölcs. Mert miért is ne lenne bölcs egy ekkora emberke, aki minden tudást magában hordoz génjeiben, rejtett, misztikus kódjaiban?

Rendkívül felizgatta őt az előttünk ülő két tízéves forma kisfiú, ugyanis azt fedezte fel, hogy velük egyetlen felnőtt sincs. Vajon hol van az anyukájuk? Elmondtam neki, hogy igaz ők még gyerekek, de mégis elég nagyok már ahhoz, hogy egy ilyen rövid utat egyedül megtegyenek. És hogy majd ha a Kicsi Lány is ennyi idős lesz, akkor már ő is elég nagy lesz ahhoz, hogy egyedül buszra szálljon. Bólintott, majd feltette az újabb kérdést.
- És ha majd ilyen nagy leszek, ki lesz a kicsi helyettem?

Se elvek, se divatok, se csalódások, se félelmek. Csak egy ősi kód. Még romlatlanul. Tudja, érzi a három éves, hogy ez a dolog menete, mindig lennének kicsik, nagyok és még nagyobbak.

Választ ezúttal nem kapott. A cinikus felnőtt inkább hallgatott, hisz fejében túl sok gondolat megfordult rögvest, amint végigzongorázta a Kicsi Lányt szeretettel körülvevő nőket. Vettem neki inkább egy süteményt. 
Élvezzük a mai napot, a többire meg úgyis fény derül.

Kétarcúak

A varjú életforma megöli alkotókedvemet. Hiába történnek dolgok, veszek észre kis színeseket, a történet valahogy nem kerekedik ki mostanság. Elszáguldanak a napok, nem látom önmagam. A kocka rendszer gyomlálja a szárnyalást. Már aki igényli a szárnyalást. Annak probléma.

Az dédelgeti önmagában azt a másik személyiségét is, és bízik benne, hogy meg fogja oldani, megint olyan legyen a helyzet, amikor majd szárnyal. Most már tudja, milyen az, és vágyja. Addig pedig él a normának megfelelően.

Vajon hányan lehetünk így?

Aprócska, csupa mosoly fekete bőrű emberke karnyújtásnyira tőlem az irodában. Csíkos ing, nyakkendő, szövetnadrág, fényes cipő, ő is csak egy varjú. Intézkedik, telefonál, szalad, kitölt, nyomtat, beszámol, elszámol. Diplomája, tapasztalata kiválóan alkalmassá teszi a munkavégzésre. Több évtizede bevándorolt, gyerekei itt születtek, ide alkalmazkodtak. Régi bútordarab. Szeretik, becsülik.

Szeretik, becsülik máshol is. Egy távoli országban, valahol a dzsungel mélyén. Törzsfőnökké választották, hetven kisfőnök jelent neki, szarvasmarha csordák, elkószált tyúkok tulajdonjoga, földek felosztása és miegymás felett ítélkezik mostantól. Hónapokat töltött odahaza a ceremóniák miatt. Modern módra, fizetés nélküli szabadságon.

Most pedig újra itt van. Intézkedik, telefonál, szalad, kitölt, nyomtat, beszámol, elszámol. És azt mondja, hogy mégse települ haza, megpróbál majd online, elektronikus törzsfőnök lenni.

Nevetve szorongatta a kezem első reggel.
- Tudod, én vagyok a Nagy Öreg!

- Tudom, tudom, mesélték! - szorongattam én meg az ő kezét.
Majd egyszer elmondom neki, hogy én se az vagyok, akit ott azon a pár négyzetméteren lát. Talán, ha már dzsungel-béli társadalmi helyzete folytán olyan bölcs, azt is meg fogja tanítani, hogyan lehet ezt a kettősséget derűsen viselni.

Vándorvarjú

Nomifene. Néha annyi minden történik, hogy az ember nem tud belőle semmit se kiragadni, és nem írja meg.

Foglaljuk össze röviden.

Varjúnk rossz kalitkát választott. Vagyis nem választott, mert választási lehetősége a nullával volt egyenlő. Ment, ahova hívták. Aztán hamarosan nem hívták többé. Összerakhatta varjútollazatát és pink sálját, és kulloghatott haza a napfényes munkanap kellős közepén. 

Egyrészt óriási megkönnyebbülést érzett, hogy kiszabadult a híres-neves kalitkából, amihez foghatóan taszító kalitkát még keveset látott, és többé a Fővarjút se kell látnia, akivel első pillanattól kezdve kölcsönös unszimpátiát táplált, a Vakvarjú is láthatta.

Másrészt elfogta a rettenetes ideg, hogy ennyi hónap alatt mindössze ennyi lehetőséget tudott máskor oly mázlista csőrével összehordani, és most aztán mi a jó fészkes fene lesz. Nem szokta az ökör a szántást... Még az erkélyre is kiállt egy szál kunyerált cigarettával, az pedig már nagy dolog, csak igazi megrázkódtatásoknál történik meg.

Az ökör viszont azt a szántást megszokta, hogy ilyenkor mindig kinyúl a Segítő Kéz. Meg kell élni a legnagyobb gödör legmélyebb pontját, és akkor jön ő. Nem tudni, hogyan, ki és miért mozgatja ezeket a szálakat, de így van. Megtörtént most is. Így három nap elteltével ismét felölthette varjú tollazatát és pink sálját, és elindulhatott a következő kalitka felé. Ami, úgy tűnik, nem taszító, és a Fővarjúval sincsenek bajok. 

Emellett, Varjúnk ismét fészket rak, ki tudja hány tucatszor életében. Lejárt a három hónap, költözni kellett. Ez könnyen megoldódott, úgy, ahogy az ökör a szántásban megszokta: van egy puzzle darabokban, nem tudni, hogy kezdjünk hozzá, ám mire térülünk-fordulunk, a puzzle egyben van. Nincs panasz. 

Ne felejtsük el, hogy ott viszont ő nem varjú, csak Ancsa.

Valaki megkérdezte tőlem, hogy lehet ennyi változást kibírni. Őszintén szólva, gőzöm nincs. Nem először csinálom, sokadszor már. Gyerekkorom óta, ismétlődően, mint egy spirál, valaminek mindig változnia kell, gyakran több tényezőnek egyszerre. Ez olyan normális dolog, az élet része.

Divatos kifejezéssel élve: így szocializálódtam.  

Varjúvilág

 

Ancsa néhány napja minden reggel varjú jelmezt ölt, színtelenné válik a protokoll szerint, belelép a rohanós mokaszinba, táskájába beteszi a magassarkút, behúzza az ajtót, sétál tíz percet, és az állomáson további varjakkal egyesül. Lemegy a metróba, felveszi a reggeli újságot, elenged két-három szerelvényt, mert elve, hogy csak olyanra száll fel, ahol nem kell a már bent ácsorgókat préselni azért, hogy az újak is beférjenek (ezért persze időben is indul). Varjakkal körülvéve elböngészgeti az olvasnivalót.

Negyven perccel később varjak társaságában kiáramlik a metróból a Big Ben közelében. Egyre sűrűsödő varjúrajban bemegy a forgóajtón egy jó magas üvegkalitkába, kártyáját beolvastatva belép a kapun. Vagy öt percet sorban áll, hogy beférjen a nyolc lift valamelyikébe. Felreppen a helyére. Kabátját felakasztja, táskájából előveszi a magassarkút, lecseréli a mokaszint, hogy mégvarjabb legyen, szó ne érje a ház elejét.

Tesz-vesz. Csinálja, amit mondanak. Amit nem mondanak, nem csinálja. Kinéz az ablakon. Sokszor kinéz. Háztetőket lát, egy óriáskereket, meg másik házakban szorgoskodó varjakat. Süt a nap, beborul, süt. Végre ebédidő, kicsit kireppenhet. Jaj, a belépőkártyát el ne hagyja, megtollazzák érte, mert a házban fontos közintézmény is működik, billog van mindenki nyakában. Varjak rohannak az utcán, kevés az idő, intézni kell ezt-azt. Varjak fogják a menzán a műanyag tálcát, esznek sietve. Vissza az üvegkalitkába aztán.

Öt óra. Ancsa bedobja a táskába a magassarkút, felhúzza a mokaszint, vár a liftre vagy öt percet, és a többi varjúval együtt kirohan a kalitkából csak azért, hogy megnyerje a metróba vezető futóversenyt. Harc az ülőhelyért. Lehet utazni haza vagy a rég várt találkozóra. 

A minap szórakozásból megpróbált a metró felé ömlő tömeggel szembe menni a főutca széles járdáján, úgy kétszáz méterre az állomástól, szinte felpréselték a házfalra. Szaladt mindenki a föld alá vezető bejárat felé, mint eszét vesztett zombihad. El, el, ki tudja ki hova. 

Egyszerre várta és félte a napot, amikor ez bekövetkezik. Most csak egy dolgot tehet, hogy Ancsa lehessen: pink sálat hord.

 

Visszatérés

Errefelé két népi sportot nem bírtam megszokni, ugyanakkor elnéző röhögéssel fogadtam el mindig. 

Az egyik az alulöltözöttség az időjáráshoz képest, ahogy a nagy havak idején megírtam. Tavasszal pedig megjön a nyári ruhák szezonja... 

A másik a mértéktelen ivászat, amihez képest bohémnak gondolt budapesti barátaink punnyadt alakoknak tűnnek. Mértéktelen, társadalmi rétegtől, pénztárcától és legfőképp kortól függetlenül. És a nyíltság, ahogy erről beszélnek, a hétvége mércéje. Tisztelet a kivételnek.

Egyetlen sétával megerősödött mindkét sztereotípia, és ez engem valamiért nagy boldogsággal töltött el. Hogy legalább ez ugyanúgy van, mint Írországban - annyi minden más, ami meglepetésként, mondhatni pofonként ért a földrajzi közelség ellenére, de ebben stimmel a két nemzet...

Végre felbukkant a napkorong, és hosszú szünet után lett vagy tíz fok. Lecseréltem a téli dzsekit az átlagosra. Irány a park! És jöttek szembe a népek pólóban, bermudában, kis blúzban, szandálban. Én pedig örültem.

Az állomásnál összefutottam a szomszédos angol párral, kedves ötven körüliek. 

- Hahó, hová, hová igy vasárnap délután?

- Bingózni megyünk! - felelték izgatottan.

Húha, gondoltam én, csúnya véget ér az este! Maguk dicsekedtek, hogy ha bingó van, akkor bizony nagy ivás van! Menjek velük, ha van kedvem, mondták egy pár hónapja. Úgy ötven fontot költenek fejenként italra egy este, csak hogy tudjam. Annyit, amennyiért számitásaim szerint épp két üvegnyi bor megy le a jó fajtából, mert tudom, hogy a hölgy boros. Fejenként, ezek szerint. Eddig még nem mentem, egy párszor csúnyán csapdába estem Dublinban az elején, most már óvatos vagyok... De persze most ott az állomásnál sok szerencsét kívántam a játékhoz. 

Elújságoltam, hogy én pedig szállok fel a metróra, mert vendégségbe megyek. Közben el is köszöntem, igy távolról harsogtak utánam mindketten:

- Aztán nem ám túl sokat iszol! 

Vidáman integettem vissza, mert tudtam, hogy ők is azt gondolják most az én vendégeskedésem kimeneteléről, mint amit én az ő bingójukéról.  Hisz más kimenetel nem lehet.

Két és fél éve nem köszönt el így tőlem senki! Amióta kiléptem az utolsó ír munkahelyem kapuján. Egész átmelegedett a lelkem!

Égieknek hála, azért mégis van hasonlóság a két ország közt...