Van ez a Weinstein-Márton-egészvilág ügy. Egészvilág. Van olyan, akivel semmi se történt? Azt mondja az egyik barátnőm, csinos pedig, a négy ikszet is letudja mindjárt, hogy vele nem. Érdekes. Főnökkel nem, nekem sem. Olyannal nem, aki előbbre tudta volna vinni a karrierem, anyagi helyzetem, vagy épp fordítva, megakasztani. De olyannal, aki borsot tudott törni az orrom alá, igen.
És még több olyan, aki csak egy apró porszem az emlékezetben. Talán meg sem történt?
Negyvenöt évesen meg már az ember nem is tudja, hogy hova tegye. Azt hinné, ilyen már nem jár. Szépecske, csinos-alakocska sose voltam, az kimaradt. Az orrom hegyéig se láttam soha, ott ült mindig a pápaszem. Megőszültem, de ezt csak én tudom (meg a fodrász). Kissé fáj meg furcsa itt-ott, de nem vészesen, ami vészes volt, kimetszették gyorsan, vagy adtak receptre fájdalomcsillapítót. Szóval öregszem, visszavonhatatlanul, csak nem szokás manapság beismerni.
És mégis.
Vagy félreértem? Nem is tudom. Talán máskor is félreértettem? Hát ez lehet a probléma, másoknál is. Mikor baj és mikor nem baj?
Amikor az igazgatótanácsból az istenigazából öregbácsi beszélget velem, munkáról, kikéri a véleményem, van is, és monológom közben sóhajt egyet, jaj de cuki vagy, megsimítja az arcom.
Mi cuki? A kislányának néz, túlcsordul az apa? Unokájának nem nézhet végülis, talán húsz-huszonöt év lehet köztünk. Vagy talán annyira fiatalos vagyok mégis, hogy azt hiszi, fenekemen a tojáshéj? Vagy az cuki, ahogy beszélek, akcentussal örök életre? Vagy az cuki, hogy halálosan komolyan veszem a munkám még akkor is, ha nem akarom csinálni, mint egyik munkámat se akartam csinálni, soha?
Visszaülök a géphez és dolgozom tovább. De még órák múlva is zavar a visszaemlékezés.
Amikor a sportos, égimeszelő, furamód Ferencjóska bajszos, minden nap jólöltözött ötvenes kolléga mellém perdül a fogasnál, ahogy akasztom a kabátom, mondja milyen jó ez a ruha, és végigsimít a fenekemen, kis szorítás is belefér.
Vigyorgok és úgy csinálok, mintha mi sem történt volna, csak mondom kösz. Mert tényleg jó a ruha, azért vettem meg és azért vettem fel. Meg arra gondolok, jééé ennek mi a baja, miért fogta meg a fenekem? Az én fenekemre nem szoktak gyorsulni. Az lapos és széles, az nem menő fenék. Nekem a DD kosaras melleimbe szoktak beszélni, akár kivágott dekoltázs teszi még feltűnőbbé, akár apácagallér mögé bújok. Jó esetben. Rosszabb esetben súrolni kell. Vagy gyorsan lefotózni, mikor nem látom. Meg megtúrni a hajam, ami sűrű és hullámos. Vagy hümmenteni a lábaimra, hordjak mindig szoknyát, rövidet, ha lehet. De a fenekem? Nahát, hová lesz a világ. Meg különben is ez egy angol. Azok nem fognak se kézzel, se szóval. Azt se tudják mi az a szex, itt tényleg gólya hozza a gyereket. Nem értek én itt semmit.
Leülök a géphez, indítom, kirakom a két mobilt az asztalra, a párkányra teszem a retikült, megyek a bögrével a konyhába, minden reggel egyforma.
Később nagyobb nőtársaság az irodából ül a kocsmában. Valahogy szóbakerül a jóképű égimeszelő. És valaki elkezdi, hogy őt megfogta. Engem is. Engem is. Meg engem is. És engem is. Felháborodottság, micsoda majom, mennyire utáljuk, de mégis rihegünk-röhögünk, bohóckodunk, utánozzuk. Csupa negyvenes nő, mindenféle bőrszínnel, kulturális háttérrel és otthoni körülménnyel. Mindenki kacag, ez a hét vicce, lebukott az égimeszelő, erre inni kell, gyere nyuszika, megölellek, így csinálja ő is. Egyetlen férfi kolléga ül az asztalnál, elkerekedett szemekkel bámul. Mondja, hogy dehát miért nem intézkedtek? Törvény van, belső szabályzat van. Meg se halljuk.
Bemegy a szőnyeg alá ez is.
Beégetett nemzetközi kódunk a közös hallgatás és nevetgélés.
