A nap híre

Hosszabb kihagyás után folytassuk a nap hírével.
A nap híre 2014. szeptember 25-én az volt, hogy Victoria Beckham, az ex énekesnő, a befutott divattervező, a világhírű salátalevél rágcsáló megnyitotta első londoni butikját a megfelelő negyed megfelelő utcájában. A nap híre kellett, hogy legyen, hisz vezércikkben hozta az ingyenes reggeli újság, a 60 oldal legelső oldalán, óriás fotókkal. Hozták a netes lapok is a legördülés legtetején. Csak a BBC nem hozta, nekik fontosabb volt leírni, hogy épp ki ki ellen harcol országon kívül és belül.
És mivel kolléganőm és én bármikor bármit elolvasunk, nehogy tájékozatlansággal gyanúsítsanak minket, ez a téma is rögvest terítékre került.
- Némmá, butikja lett!
- Hol?
- A Dover Street-en.
- Hát az meg hol van?
- Mittomén, nézzük meg.
Google térkép.
- Bond Street.
- Persze, mi más lenne. Minden tervező ott van.
- Némmá, azt írja tök minimalista, nincs kirakat se.
- Aha, itt vannak a fényképek... Ruhák?
- Itt jönnek a képek. 
- Mindenből kettő lóg csak.
- Na ja, ez nem a konfekció részleg kérlek. Na itt aztán semmit se kapnánk! Nullás méret minden. Max nyolcas.
- Á, nem hiszem.
- Dehogynem. Egy se varr nyolcasnál nagyobbra. Az átlag nő meg tizennégyes. Megírták már százszor. Ez nem a mi boltunk, drágám. Még ha nyerünk a lottón, akkor sem.
- Victoria is volt tizennégyes valaha. Nézd meg a régi képeit.
- Persze, de most levelet rág. Attól még elmehetnénk megnézni... Megkérdeznénk tizenhatos ruha van-e. Vajon milyen fejet vágnának? 
- Höhö.
- Te figyi, ma úgyis be kell menned a belvárosba. Nem lógsz el arrafelé és nézed meg mi van ott?
Pár óra múlva csörög a telefonom.
- Hát tudod egyáltalán nem volt igazad, amikor azt mondtad, hogy semmit se kapnánk magunkra! Igenis találtam!
- Tényleg? 
- Igen! Itt egy csomó szemüvegkeret!
 

Zűrzavar a környéken

Madár úrral találkozom munka ügyben. Már egy hónapja bevésődött a naptárba, várom nagyon. Ugyanis Madár úrnak szép magyar madár neve van, és itt munkából kifolyólag magyar emberrel még nem találkoztam, csak házon kívül, magánemberként, meg boltban, meg buszon, meg kávézóban... Bezzeg a mindenféle kollégák a saját fajtájukkal minden mennyiségben összefutnak, én meg itt árválkodom, a pici nép magányos képviselője a nagy állami sóhivatalban. De nem tovább! Majd kezet fogok vele, leülünk és rákérdezek, mert az ember először mindent lebonyolít angolul, ami munka, nem rohanjuk le egymást, kérem szépen.

Jön is elém Madár úr, nem éppen fiatal, rázza a kezem, és már a tárgyalóba menet rákérdez, honnét vagyok. Hát Magyarországról, honnét máshonnét, jó, a vezetéknév zűrös, na de ilyen keresztnévvel? Mire szörnyű akcentussal közli, hogy jó napot kívánok. És hogy ő lengyel, aki már itt született, szóval britlengyel. Az nem lehet, állok meg földbe gyökerezve, ez magyar név! Dehogy, lengyel! Elmondja, hogyan, mint változott a helyesírás azért, hogy angol területen elférjen. Eh, csalódás.

- Viszont nem vagyok meglepve, - mondja ő. - Tény, hogy ahányszor Magyarországra érkezem, a határőrök magyarul szólnak hozzám, amint ránéznek az útlevelemre. Sokat járok Szerbiába, mert a feleségem vajdasági fél szerb, fél magyar, és mindig útbaejtjük Magyarországot is. Sopron, Győr, Pécs, Mohács, Szeged, a fürdők, a cukrászdák, ah, gyönyörű! Szóval az asszony kiválóan beszél magyarul az anyja révén, és már rég elmagyarázta nekem, mi is a félreértés oka. Járunk, mert az anyósomnak van egy lakása Belgrádban, csak mi használjuk nyaralás céljára, mert az anyós Marokkóból sose megy.

- He? Vajdasági magyar anyós Marokkóban?

- Ó igen. Tito miatt menekült el a család, nem tetszett a rendszer. A feleségem pici lányka volt. Orvos házaspár, az apósom Franciaországban diplomázott, így a legegyszerűbben Párizsba tudtak elmenni. Aztán igen jó munkalehetőségek voltak Marokkóban, odaköltöztek, és ott is maradtak. Apósom már nem él, az anyósom meg nem kívánkozik máshova. A feleségem szerb, magyar és észak-afrikai konyhát visz, el tudod képzelni a mennyországot, amiben élek???

- El! De akkor ti hol ismerkedtetek meg?

- Hát itt Londonban! Mert Németországban volt németet tanulni, és átruccant kirándulni. Egy kis románc a nyaralás alatt, fél évig ingáztunk, aztán ez lett belőle. Neki nagyon erősek a gyökerei, az esküvő is Belgrádban volt, görögkeleti templomban, eközben a magyar nyelvből él. Bevallom neked, hogy én nem is tudok lengyelül. Az apám a brit hadseregben harcolt a háborúban, és így születtem itt, otthon meg németül beszéltünk, mert az anyám német. Brit lettem és kész.

- Hát nézd, második generáció, sokszor nincs meg a kötődés. És Lengyelország melyik részéből származol?

- Bydgoszcz. A porosz részek. Valójában a nevem is porosz, nem lengyel. Na jó, elárulom neked, hogy apám először a német seregben harcolt. A németek oda azonnal bevonultak, saját országuknak tekintették a porosz vidéket.

- Ja, ja, tudom.

- Apám meg 18 éves volt. Ment is a seregbe már a legelső napon. De nekem erről semmit, de semmit nem mondtak el sokáig, felnőttként raktam össze a képet! Én csak a brit hadsereget tudtam!

- Ó, ne lógasd az orrod! Mifelénk sok család kussol, ki ezért, ki azért! Ez ilyen közép-európai sajátosság. Az ember aztán kilogikázza a dolgokat, morzsákat csíp fel, ha van kedve, utánajár, ha nincs, nem jár. Felvállalás kevés van. Félelmek, szégyen, kinél mi.

- Ehhh. Valahogy elkerült Normandiába, ennek útját, módját nem tudtam kideríteni. A légvédelemnél volt. Aztán jött a partraszállás és őt pikkpakk elfogták a britek, fogolytáborba került. Egy napon jöttek, hogy keresik a lengyeleket, van-e kedvük csatlakozni a brit sereghez, és a németek ellen harcolni. A német társai tuszkolták a sor elejére, menjél már, te hülye, menj, végülis lengyel vagy. Hát elment. De hogy nekem mennyit kellett nyomoznom, mire ezt kiderítettem!

- Eh, tipikus.

- Így ismerte meg anyámat, elfoglalták a faluját, ahogy haladtak előre.

- Jaaaa? Akkor az valahol nyugat felé volt?

- Igen, igen, közel a holland határhoz.

- Váááá! Nem semmi! Szuper romantikus háborús történet a regényekből!

- De volt egy kis baj. Anyám akkoriban egy német tiszt felesége volt, és már egy kislánya is volt. És akkor színre lépett apám, meg a szerelem... 

- Jujjj!!!

- Azt meg a kutya se tudta, a férj merre van, él-e még. Anyám meg összefeküdt az ellenséggel. Azt nem akarod tudni, hogy ott mi volt! A család... 

- Szent ég...

- Apám megkapta a brit letelepedést, és megbeszélték, hogy anyám utána megy, amint tud. Csakhogy a férj előkerült élve, épségben! Meg anyám bátyja is, a másik tiszt! A részleteket, hogy mi minden csúfság történt anyám körül, még mindig nem tudtam kideríteni. Nem csak a politikai helyzet okozta a bajt, hanem katolikusként válni is elképzelhetetlen volt. Annyit tudok, hogy 47-ben sikerült elválnia és megjött Londonba apámhoz. De a kislányát hátra kellett hagynia. Sosem  heverte ki, kínozta a lelkifurdalás élete végéig.

Hallgatás.

- Igazából erről sokat még mindig nem tudok. A család később megbékélt, oda jártunk vakációzni. A félnővérem nemrég meghalt. A gyerekeivel kiváló a kapcsolatom, próbáljuk kinyomozni a részleteket, ahogy tudjuk. Tulajdonképp a teljes fiatalabb rokonsággal kiváló a kapcsolat, most is voltak itt páran látogatóban.

- És a lengyel oldal?

- Semmi se tudok róluk. Próbálom megtalálni őket, manapság könnyebb, facebook meg ilyesmik. Egy másodunokatestvér már meglett, ő is itt él. A nyelv probléma. Németül legalább rendesen beszélek.

- Te figyelj, amikor angol barátoknak meséled el ezeket, meg a feleséged is az ő dolgait, egyáltalán értik?

- Á, dehogyis, lövésük sincs! Ezekkel semmi se történt, a határok se változtak...

- Ja, ja, maximum hogyan járt a nagymama iskolába a Blitz alatt, meg hogy élte túl Verdunt a dédpapa, meg így megy úgy szar volt a szülők fizetése a hatvanas években, ennyi. Dögunalmasak.

- Azok. Mi sokkal kúlabbak vagyunk! Mi mind könyvet írhatnánk!

- Így igaz!

- Na most jöjjön a te neved elemzése!

Újabb húsz perc után megállapítjuk, hogy ideje áttérni a munka megbeszélésére. Negyed óra se kell, kész van. Egyetértünk, hogy rendkívül gyümölcsöző tárgyalásról számolhatok be a főnökömnek holnap. Öt óra van, mehetünk is haza.

Madár úr még az orrom alá dugja a telefonját.

- Ez itt a magyar vizslánk, Zoli. Hát nem gyönyörű?      

Bogaram, szentem

 

Sírtam én már Egyiptomban a kosz, a bűz, a folyamatosan molesztáló, agresszív kereskedők, a nem megadott célra szállító taxis és még ki tudja mi miatt. De elfelejtettem. Más tőlünk nagyon eltérőben nem jártam. Hangoztatom a világnagy nyitottságom és elfogadókészségem. Mindegy, milyen a színed, melyik istenben hiszel, hogy öltözködsz, hogy gondolkodsz, mit eszel, nekem mindenhogy jó vagy.

A bogár azonban kiütött, mint a kairói csatornában úszó döglött tehén. 

A szomszédok Indiából érkeztek, mint megannyian. Az igazi feltörekvő középosztály, világlátott és nyitott, jópofa és társasági. Csak rajzolni lehet ilyen ideális szomszédságot! Kapcsolatunk kiváló, egymáshoz melegítőben átjárós, étel kóstoltatós, különösképp előre be nem jelentkezős, gyerekmegőrzős, lakáskulcs beadós, mosógéphasználós míg meg nem javul a saját.

Az állatokat szeretik, feltételezem, nagyon. Kutya kötelességük hitükből kifolyólag. Én is imádom a kedves kis teremtményeket, így ebben is biztosan egyetértünk.

Ácsorgok a konyhában. Az asszonyka bőszen főz, szeletel, előkészít. A konyhapult oldalán végigsuhan, igen, jól látom, odahajolok, megnézem jobban, a két centis csótány, plusz antennák. Megborzongok. Épp eltűnik egy doboz mögött. Próbálok higgadt maradni, pedig az undortól messze futnék.

- Te figyelj, itt egy csótány!

Elő is bukkan, eltökélten halad tovább a pultra helyezett különféle tárgyakon.

- Aha, van egy pár.

És kavarja a fazekat tovább az asszonyka. Arra se fordul még szeme sarkából se. Mosolyogva áll a pult körül a meglett korú papa és mama is. A kislány oda se hederít. 

Csótány koma valószínűleg azt hiszi, hogy épp a Himalája lankáin hegymászik fel és le, nem egy dobozokkal telepakolt konyhapulton, ő a nagy felfedező, rendkívül fitt, fürge és semmi veszélyérzete nincs. Hol itt, hol ott bukkan fel vidám kis lénye, körbeveszi a család. Röhög rám: na most üss agyon! Üss, csak üss! Úgy, ahogy szokták felétek! Papuccsal, vágódeszkával, könyvvel, épp ami kézre esik. Ugye nem mered? Félsz a családtól, mi? Mit gondonának rólad, he? Gyilkos!

- Rovarirtók? Kijönnek egy párszor és...

- Hát kéne, de most itt vannak a mamáék még másfél hónapig, sok a dolog, majd utána elgondolkodunk rajta.

Most már sürgősen mennem kell. Levegőért kapkodok. Már látom, ahogy a hetente hatványozódó csótány hadak ellepnek minket, megjönnek a csöveken, lyukakon át, beülnek a konyhaszekrénybe, a szellőzőbe, a mosogatógépbe, a hűtő mögé, a bőröndökbe, a gyerek rajzlapjai közé, a könyvekbe, a fürdőkád alá... Mert a fél társasház odavalósi, diploma és műveltség, öltöny és kis fekete ruha ide vagy oda, nem emelik fel azt a papucsot.

Vigyázni kell a sok kicsi lélekre. 

  

Baljóslat

Csillog a pohárban a bor, a második.

- Hány éve is ismerjük egymást?

- Négy.

- Négy? És még nem hallottad az anyósom történetét?

- Nem! Sosem meséltél az anyósodról. Milyen történet?

- Az úgy volt, hogy kitűztük az esküvőt a férjemmel, vagyis akkor még nem férjemmel. Ezután nem sokkal öt év után kiújult az anyósom mellrákja. Áttétei lettek, mindenki tudta, hogy ebből ki nem keveredik. Ezért előbbre hoztuk az esküvő időpontját, az már épp elég haccacáré volt, tudod te is, hogy mennyi a szerveznivaló. Dehát nagyon akarta látni, hogy összeházasodunk. Mondta, hogy zsidó lánynak jobban örült volna, de azért így is jó lesz. De aztán egyre rosszabbul volt. Kedd volt az esküvő hetén, amikor odahívatta a rabbit, minket meg a két tanút, és közölte, hogy ő ezt a hétvégét már nem éri meg, de akármi is történik, az esküvőt nem mondhatjuk le. Eleve így volt szokás régen, modern baromság lemondani az esküvőt haláleset miatt, mikor a halál az élet része, az itt maradóknak pedig haladnia kell tovább, ezt is mondta. 

Patakzanak a könnyei.

- Még azt is mondta, hogy a zenekart, táncot se lehet lemondani, legyen igazi lagzi. Ez volt kedden, pénteken meg is halt, az esküvő meg vasárnapra volt kitűzve. Ha nem így rendelkezik, biztos lemondtuk volna az esküvőt, dehát a végakarat szent. Temetni 24 órán belül kell, de pont bejött a sábesz, nem lehetett temetni vasárnapig. Aznap reggel nyolckor elmentünk a temetőbe a rabbival, és eltemettük. Ott volt a teljes család, még az is, aki máskülönben ilyen rövid idő alatt nem ért volna oda, sőt az én rokonságom is. Mert az esküvő miatt megérkeztek időben mind. Utána mentünk gyorsan tovább, felöltöztünk, frizura, smink. És ugyanaz a rabbi délben összeadott minket. Ugyanannak a tömegnek a jelenlétében, akik reggel még a temetésen álltak. És a férjemnek táncolnia kellett, mert hát ez a szokás.

- Nahát, mint egy filmben...

- Ó, ez még mind semmi! Az egyik barátom lekéste a ceremóniát. És akkor berobbant a terembe türkizkék nadrágban fehér zakóval, a nyakamba omlott, összepuszilgatott, kiabált lelkesen, elnézést kér a késésért meg a többi. Mindenki csak állt ernyedten. Mire körülnézett és elbődült terem-szerte: mi van, ezeknek mi a bajuk? Mind úgy néznek ki, mintha temetésre jöttek volna!

Röhögünk.

- Annyira borzasztó! Nem szabadna röhögnöm!

- Jaj! Nagyon gáz! 
Csípi a szemem az elfolyt festék.

- Na szóval szépen belekaroltam, kivittem a bokrok közé és elmondtam neki, mi van. Majd elsüllyedt szegény! De várj, most jön a hab a tortán! A fogadást az egyik legjobb barátnőnk szervezte, ő háziasszonyoskodott. A nagymamájával élt együtt, aki előző héten elesett és combnyaktörése lett.

- Eee... ó jaj!!!!!

- Ugye sejted mi jön?

- Sejtem!

- Szóval ott vagyunk a fogadáson, és súgja a barátnőnk, hogy akkor most ő lelépne, mert szóltak, hogy meghalt a nagymamája, és holnap el is kéne temetni, hirtelen sok lett a teendő, itt ez a lakodalmas vendégsereg is, de az már megy magától, most akkor a temetésre koncentrálna. Pá, pá. Na most mondd meg, ez nem volt épp elég előjel arra, hogy szar lesz ez a házasság és elválunk?

- De, biztos.

- Mindegy, azért lett belőle két szuper gyerek.   

Ismerkedési etikett

Eddig még nem éltem olyan városban, ahol az ismerkedési párbeszéd első láncszeme a "te milyen útvonalon jutottál ide?" téma lenne. Avagy pár napja, hete nem látott szeretteinkkel a kezdő beszélgetés.
Ám Londonban minden egyes lakos úgy működik, mint az útvonaltervező memóriája, csak épp autómentesen, mert városi patkányok köreiben a négy kerék nem létszükséglet vagy státusszimbólum, hogy mindenhova azzal guruljunk. Helyette a tömegközlekedés járgányain kapkodunk levegőért vagy terpeszkedünk, szerencsétől, útvonaltól és napszaktól függően, társadalmi helyzettől, munkahelyi beosztástól és pénztárcától függetlenül viszont.
Kezdő láncszem az. Buliban. Születésnapon. Munkahelyen. Tárgyaláson. Kocsmában. Ügyintézésnél. Bárhol. 
Képzeljük el ezt a szituációt egy budapesti baráti összeröffenésen, mondjuk egy Ráday utcai kocsmában. A négyes metró megnyitása előtt, mert azt Ancsa még sosem látta.
Ancsa megérkezik, hopp, a szervezőn kívül egyelőre senki ismerős nincs. Sebaj, nyilván kölcsönösen bemutatkoznak egymásnak majd. Előbb a szervező ad egy cuppanóst, kettő errefelé nem dukál.
- Jaj de jó, hogy itt vagy! Hogyan jöttél?
- Be a trolival az Astoriáig, és onnét a villamossal a Kálvinig. Aztán egy kis séta. Nem nagy ügy, 40 percbe belefért.
- Ó, szuper! Nekem sajnos egy kissé gáz volt, mert felújítják a villamosvágányt Angyalföldön, a pótlóbusz meg bedugult, azt hittem sosem érek el a Lehel térig! Dehát csak a szokásos, mindig feltúrnak valamit! Szerencsére a kék metró rendesen jött! Ők itt a barátaim, gyere... Bemutatom Ancsát!
- Lóci.
- Cili.
- Lili.
Mosolygás.
- Merre laksz?
- Zuglóban. 
- Húúúú! Hát az nem pont itt van! Hogy jöttél ide?
- Ááá, annyira nem volt bonyolult! Trolival végigjöttem az Astoriáig, ugyanis a 74-es vonalán lakom, elég sűrűn jár, és a megálló is 3 csak perc séta a lakástól. Beér az Astoriára 25 perc alatt. Ott átszálltam a villamosra, egyetlen megálló a Kálvin térig, meg egy kis séta. Olyan 40 perc volt.
- Az igaz, igaz... 
- És ti hol laktok?
- Hát, én Budaörsön.
- No, az nem lehetett semmi!
- Jaj, ne is mondd! Letettem a kocsit az egyik buszmegállónál a főutcán, mert rohadt messze lakom tőle. Bejöttem a Móricz Zsigáig, bizony elég sokáig tart, és ott még átszálltam a villamosra, az is míg elzötyög, és még itt is gyalogoltam ugye bő öt percet.
- Cili viszont a Hétkerben lakik.
- Ja, ja, tudod hol van a Dob utca? Én csak egy pár megállót kellett, hogy jöjjek a 6-ossal, és a Körút felől besétáltam.
Ekkor megérkezik Ancsa barátnője, Tercsi. Liheg, forgatja a szemeit.
- Pfffff! Hogy én hogy megszívtam! Amikor megnéztem a térképet, úgy láttam, hogy jobb, ha a Fővám térig megyek a villamossal. Túlmentem rettentően, aztán gyalogolhattam negyed órát!
- Ó jaj! Pedig egyértelműen látszott, hogy a Kálvin tér a jó! Te szegény! Én olyan gyorsan ideértem!
- Miért, te hogy jöttél?
- Hát, bejöttem a trolival az Astoriáig, átszálltam a 47-esre, a Kálvinon le, és tényleg egy pár perc alatt itt voltam!... Amúgy ők itt Lóci, Cili meg Lili. Tercsi.
- Sziasztok! Ti merre laktok?
És minden kezdődik előről. Közben el lehet menni italért a bárpulthoz meg pisilni, ha nincs kedvünk tovább ismerkedni a tömegközledési hálózattal.
Az időjárás, mint a csipcsup beszélgetések tárgya, kiment a divatból, úgy tűnik, hacsak nem a megszokott szürkétől feltűnően eltér: kisütött a nap, árvíz van vagy leesett a hó.

Keleti mese

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy keleti Királyfi a nagy Londonban. Szép is volt, okos is volt, tanult is volt, jól is dolgozott, házat is vett. Gondolták is a szülei, a Király meg a Királyné, hogy van nekünk ez a szép, okos, tanult, dolgozó, háztulajdonos fiunk, meg kéne házasítani. De mivel mi Nyugatra költöztünk, meg amúgy is a 21. században élünk, hiába is jöttünk a mesés Keletről, mi őt meg nem házasítjuk, nem vagyunk mi olyan ódivatúak, keresse meg a megfelelő Királykisasszonyt maga, éljen szabadon a válogatás és választás jogával. Ahogy a testvérei is tették, igényük szerint.

El se indult a Királyfi semerre, mert a gyönyörűséges Királykisasszony ott termett előtte a saját munkahelyén. Szép volt, jó volt minden, mígnem egy napon a Lányos Király és a Lányos Királyné meg nem neszelte, hogy a Királyfi vezetékneve alacsonyabb kasztra utal, így a Királykisasszonyt azonnal eltiltották a Királyfitól. Ki az a buta, aki lejjebb házasodik a társadalmi ranglétrán, még ha az a lejjebb levő egy szép, okos, tanult, dolgozó, háztulajdonos valaki is?
Egy tisztességes keleti Királykisasszony meg nem szökik álmai pasijával még akkor sem, ha Nyugaton él, tanult és saját jövedelme van. És egy tisztességes keleti Királyfi fejében meg sem fordul a lányszöktetés még akkor sem, ha Nyugaton él, tanult és meg tudná teremteni a család fogára valót. Kiátkozást, kiközösítést, neadjisten meglincselést meg nem reszkíroz egyik sem.

Így aztán élték tovább az életüket, külön-külön, és a Királykisasszony történetünk folytatása szempontjából többé nem lényeges.

Lenyugodván a Királyfi internetes ismerkedésre adta a fejét, mint sokan ezen a világon. Ezúttal okosan válogatott, ügyelt rá, nehogy kulturális eltérés legyen, figyelte a neveket és a kasztrendszert. Egy idő után fel is bukkant a gyönyörűséges Új Királykisasszony, sem feljebbről, sem lejjebbről, hanem pont onnét, ahonnét kellett. Nem is volt semmi baj, másfél év után eljegyzést ült a két királyság, és a következő év tavaszára kitűzték a lakodalmat.

Aztán viharfelhők gyűltek az égen. Családi ünnep volt Királyéknál, sok-sok résztvevővel. Nagy tálakon érkeztek a jó falatok, folyt az ital, táncra perdült mindenki. Csak az Új Lányos Király és az Új Lányos Királyné ült gondterhelten, gyomruk összeszorult, torkuk elzáródott, kiverte őket a hideg veríték. Hazatérvén az Új Lányos Királyné hiperventillált, valeriánát vett be, másnaptól ideggyógyászati kezelés alá került. Legalábbis ezt állították.

- Férjem uram, mi egy tisztességes vegán család vagyunk. Se húst, se tojást, se tejet nem fogyasztunk. Ezek a Királyék undorítóak! Láttad azt a sok meggyilkolt állatot a tálakon? A süteményeket? A tortát, amihez legalább húsz tojást használtak fel? A kávéhoz kis kancsókban a tejet? Szent ég, ez borzalom! Ide a leányt nem adhatjuk, bűnözők, gyilkosok közé!

- Asszonykám, drágám, dehát eddig is tudtuk, hogy eszik a húst Királyék! A Királyfi még azt is mondta, hogy kedvünkért elfogadja, ha az ő saját házukban hús sosem lesz, leányunk nem kell, hogy húsos ételeket készítsen.

- Igen, férjem uram, így igaz, erre én rábólintottam, mert láttam, hogy leányunk szereti a Királyfit, legyen boldog vele. De most már nem így gondolom, én oda a leányt nem adhatom! Az unokánkat odavinnék a gyilkosok közé, megetetnék hússal, rántottával, bögre tejet adnának a kezébe, a világ omlana össze!

Hívatták tehát az Új Királylányt, elmondták neki, hogy férjhez a Királyfihoz nem mehet. Bezárván őt a toronyba, Királyékhoz autóztak egy nőrokon társaságában, vitték magukkal a gyűrűt és a megannyi eljegyzési ajándékot, visszaadandó.

Míg az asszonyok bevonultak a házba, az Új Lányos Király a volánnál maradt odakinn, tudván, hogy jobb a csetepatét az asszonyokra hagyni. Odabenn megtörtént a tényállás felvázolása, a tárgyak visszaadása. A Király, a Királyfi és öccsei hallgattak, tudván ők is, hogy jobb a csetepatét az asszonyokra hagyni. A Királyné a távozó asszonyok után rohanva átkot szórt peches fia miatt érzett bánatában, ami, tudjuk, nem volt bölcs dolog, hiszen az átok visszaszáll.

Egy tisztességes keleti Királykisasszony meg nem szökik álmai pasijával még akkor sem, ha Nyugaton él, tanult és saját jövedelme van. És egy tisztességes keleti Királyfi fejében meg sem fordul a lányszöktetés még akkor sem, ha Nyugaton él, tanult és meg tudná teremteni a család fogára valót. Kiátkozást, kiközösítést, neadjisten meglincselést meg nem reszkíroz egyik sem.

Történetünk folytatása szempontjából ez a királykisasszony sem lényeges többé. Élik tovább az életüket, külön-külön. 
Boldogan vagy boldogtalanul, azt ilyenkor még úgysem tudni, míg meg nem halnak. 

Égető

Kisvezetőnő, egyidősek vagyunk. Munkahelyen mindenki nagy bálványa, hisz salátát rágcsál, édességre nemet mond, minden nap fut és gyúr, izmos és vékony, nőies és csinos. Bárcsak nekünk is menne, bárcsak mi is tudnánk így, fegyelem és tudatosság...

Mígnem egy napon, úgy fél év után ismerősnek jelöl a nagy közösségi oldalon. Nagyon aktív, posztol, becsekkol... Italok, italok és italok. "Pukkan a pezsgő!" "Elfogyott a sör, a fene vinné el!" "Ez már az ötödik kör, hajrá barátnőm, te mennyit bírsz!?"  Fényképeken negyvenes nők piros arca, idétlen kacajok.

Látom a salátát az íróasztalon, és somolygok. 

Egyszercsak férfivel jelenik meg a közösségi oldalon, bejelölve itt és ott. Korban hozzáillő, kopaszodó úriember. "Ez a csaj nem bírja a tempót az ivásban!" "Az övé csak 4,5%-os, papírkutya! Az enyém 7%!" "A negyedik kocsmában." "Buszra szálltunk egyetlen megállóra, mert össze-vissza dülöngélt!'" Másnap "Sörfesztiválon". "Sok volt a pia" és tenyérbe temetett arc.

Az irodában ragyog, repdes, mint kismadár. Szerelmes végre, ennyi év szünet után.  Meséli mindenkinek.

Most pláne ügyel az étrendre meg a futásra, hisz a vonalaira vigyázni kell.

Bólogatok. Teljesen érthető az aggodalom, rengeteg a kalória az alkoholban.

***

Nagy igazgatóasszony. Nem jelenik meg a megbeszéléseken, csak ha kedve tartja. Megteheti. Nem olvas el semmit. Megteheti. Nem lehet hozzá bejutni. Megteheti.

Egy év kihagyás után besétál a negyedéves bizottsági ülésre, váratlanul, senki se hisz a szemének. Elegáns, energikus, mosolyog.

Beletekint a napirendbe. Sejtjük, még sosem látta, holott egy hete megkapta az egész csomagot. Dühödten sziszegni kezd.

- A juhok bélférgessége! A juhok bélférgessége nincs napirendi ponton! Felháborító! Mindenki tudja, hogy mennyire fontos a juhok bélférgességének ügye! Megmondtam a múltkor is, hogy ez minden áldott alkalommal legyen napirendi ponton!

Zavarodott tekintetek az asztal körül. A szembenülővel összekacsintunk, beleröhögünk a papírokba. A rangidős megszólal.

- Igazgató asszony, ez nem a juhfertőzési bizottság ülése, hanem a karámépítőké...  

***

Meglátogat minket az igazgató úr, várjuk nagyon, tanácsadására szükség van. Csak épp nem tudom hogy néz ki. Felhív, hogy megérkezett, megyek le érte a recepcióra, kártya híján tovább ebben az épületben nem jut még ő sem. Csakhogy egy ilyen recepción rengetegen vannak, ugyanis ez egy kórház. Mondom a recepciósnak:

- Nekem egy Clive nevű fickót kéne itt megtalálnom, gőzöm nincs ki az.

- Oh, nem nagy ügy!

És bemondja a hangosbemondóba, hogy Clive-ot várják a pultnál. Meg is érkezik a fikusz mellől, átlagos középkorú fickó. Hevesen kezet ráz, majd' kiszakad a vállamból a végtag.

- Hehe! Hát ez milyen jó, hangosbemondón bemondani, hogy Clive-ot keresik! Hehe! Milyen könnyen megtaláltuk egymást! Képzeld, van egy barátom, akinek a kutyáját Cigánynak hívják. Na hát azt gondold el, mikor elviszik sétálni és elfut, és kiabálnak neki, hogy Cigány, Cigány!

És Clive harsog recepció-szerte, mint Laurence Olivier a Nemzeti színpadán.

- Cigány! Cigány! Cigány, a fene vinne el! Cigány, te rohadék! Na most ezt képzeld el! Ahogy ott kiabálnak!

Hétrét görnyed a röhögéstől, könnyes a szeme és piroslik a feje. 

- Cssssssss... Clive... legyél szíves... ssssss... - lapogatom a hátát zavarodottan, mint régi cimborának tenném, és terelgetem a lépcső felé az igazgató urat.

(Utóirat: a kisebbséget lehetséges kutyanévvel kombinálva a magyar piacra gyúrtuk. Az eredeti verzióban Gay szerepelt.)

***
- Azt várják el a munkahelyeden, hogy feltétlenül tiszteld a feljebbvalókat, mert rangjuk miatt alapvetően jogosultak erre? Piros szőnyeget guríts eléjük és áhitattal bámuld őket? Te meg úgy gondolod, hogy nem emiatt kell bárkit is tisztelni, hanem emberi tulajdonságai miatt? Hehehe! Nagyon vicces vagy! Ez Britannia, kérlek, és azon belül az egyik legbritebb országos szervezet. A britek alapvető tulajdonsága a rangimádat. Sajnálom. Nem tudom Kelet-Európa milyen, de túl sokáig éltél Írországban, látom. Az íreknek mindig bajuk van ezzel,- középosztálybeli tanácsadóm sajnálkozva csóválja fejét.  

Asszony

Megható, ahogy a maratoni futók itt a 26. kilométernél, ki lihegve, ki lazán, ki vánszorogva, de mind erőre kapnak, amint meglátják a kordon mögött ácsorgó, árgus szemmel bámuló, izguló családtagjaikat, barátaikat. Szaladnak a korláthoz, nyakba ugranak, ölelnek, csókot lehelnek, megpaskolják a gyereket, banánt vesznek át, visítanak, integetnek és futnak tovább. A tömeg őrjöngve füttyög, kurjongat, tapsol ilyenkor.

Lassacskán tudjuk, ki kire vár, ha vár.

- A férjem fut! - mondja izgatottan a csinos kis hölgy. - Tizennyolc éve mindig! Minden évben itt vagyok, ezen a ponton. Minden évben! Már mindent tudok, mi hogy zajlik, engem kérdezzetek bátran! De közben figyelnem kell, hamarosan ideér, meglátjátok!

Lesi a tömeget, lessük vele mi is, nem könnyű észrevenni a sűrű mezőnyben a hozzátartozót. Igaz, mi azt se tudjuk kit várunk.

- Ott van! Ott van a férjem! - visít a csinos kis hölgy, fogalmam sincs kire mutogat a tömegben. - Gerry! Hahóóóó! Gerry! Itt vagyok! Gerry!!!! Gerryiiiiii!!!!! Ger...!!! Ge... Nem nézett rám! Ide se nézett! Elfutott előttem! Csak úgy elfutott! Pffff! Szemét! Mekkora rohadék! Elfutott!

A további, lehajtott fejű motyogást már nem hallom, a csinos kis hölgy hirtelen párás szemű szürke egérnek tűnik.

Gerry lehet, hogy már megint lefutott 42 kilométert, de hogy otthon nem lett belőle hős aznap, mérget veszek rá.  

Szerepzavar

Fogadott öcsém áll meg az ajtóban pontban öt órakor.
- Na mi van, te nem jössz?
- Nem, nem, találkozom egy barátnőmmel, de még túl korán van elindulni. Addig elolvasgatok.
- Sötét van kinn, itt meg te maradsz egyedül. Tudod mennyire kihalt az épület. Nagyon vigyázz magadra! Ha gondolod, zárd be belülről az ajtód. Meg ne ülj a nyitott ablakban. Tudod a porta számát, hogy ha valami van, odaszólhass?
- He? Igen, tudom!
- És tudod merre kell menned tűz esetén?
- Ööö... igen, tudom!
Addig kényelmes kis szigetnek tartott irodám rémjárta barlanggá változik, behúzott nyakkal ülök, minden reccsenésre összerezzenek, és a vécéig is alig merek elmenni a kísértetlakta viktoriánus folyosón.
Két héttel később pontban öt órakor.
- Na mi van, te nem jössz?
- Nem, nem, találkozom egy hazai ismerőssel, de még túl korán van elindulni. Addig elolvasgatok.
- Sötét van kinn...
- Elég! Elég! Azt a teremburáját! Hogy minden alkalommal rám hozod a frászt! Jegyezd meg, én jövök-megyek a világban, éjjel és nappal, egymagam, sose történik semmi! Kiválóan rendezem az életem! De miattad tele a gatyám!
- Jól van na, én vagyok itt az egyetlen férfi, nekem muszáj rátok vigyáznom és mindenre gondolnom kell!

*** 
- Na mi a ma esti program?
- Hát az az igazság, hogy randira megyek. Tudod, meséltem...
Fogadott öcsém fölém növekszik.
- Ugye valami normális helyen?
- Nyugi! Kávézó! 
- Aha! Tessék, itt egy huszas, tedd el, legyen nálad pénz! Ha egy nő férfivel találkozik, mindig legyen nála pénz!
- Tessék??? Te meg vagy huzatva, miért ne lenne nálam pénz? Meg bankkártya is van.
- Akkor is tedd el! Ki tudja mi ér. Vagy csak nem fizeti ki a számlát. A sajátját sem, úgy értem. Eltűnik, mikor azt mondja, hogy a mosdóba megy. Vagy taxi kell. Bármi lehet.
- Dehogy teszem el! Van pénzem! 
Egy óra múlva megállapítom, hogy maradék kis készpénzem elköltöttem délben a menzán. A legnagyobb lelki nyugalomban bedugom a kártyám az automatába, és mit látok? "A kívánt összeget nem tudjuk kiadni, az elérhető egyenleg 2 font". Bedugom egy másik bank automatájába, ugyanez az eredmény. Azt a büdös &#>!+"=§<*'/%÷&#>!+"=§<*'/%÷&#>!+"=§<*'/%÷&#>!+"=§<*'/%÷&#>!+"=§<*'/%÷!!!!!! Nem tettem rá pénzt, a többi kártya meg otthon van!
Az egyetlen értékem a békávé bérletem és egy pár arany fülbevaló a fülemben.
Folyik a nyakamba az eső az ereszcsatornáról, és az addigra tőlem városnyi távolságra tartózkodó fogadott öcsém bankjegyére gondolok.

***
Elfogadom, igen, ezentúl elfogadom, a mankót, a segítséget, értékelem, hogy vannak, akik adni akarnak, határozom el. Ez lenne a normális. XXI. század ide vagy oda. Nő vagyok, befogadó, elfogadó. Mostantól minden megváltozik! Pokolba a szüfrazsettekkel!
 
***
Megyek a pubba, mint minden csütörtökön. Hórihorgas cimborám, látom, egy felettébb jól vasalt idős úriemberrel társalog a sarkon. Odamegyek én is, vigyor, köszönés, meglepődés kifejezése, hát te itt a sarkon.

Hórihorgas cimborám előveszi a pénztárcáját, kiemel belőle harminc fontot, és a kezembe nyomja.

- Menj csak, mindjárt jövök utánad! Rendelj kaját meg amit inni akarsz, nekem pedig egy pint Fosterst! Ennyibe biztos beleférünk. 

Mert ebben a pubban előre kell fizetni.

Az új életszemlélet fényében semmiféle szabadkozás, semmiféle tologatás, jaj nem kellene, ide-oda. Hanem természetes, L'Oreal, mert megérdemlem mosoly, megköszönés, zsebrevágás, és távozás a pub irányába. Nahát, mekkora dzsentlemen ez a hórihorgas fickó!

Még hallom, ahogy a felettébb jól vasalt idős úriember megjegyzi:

- Te pénzt adtál neki??? Hát mi lett az emancipációval???!!!

Egy más világ

 A híres tervezők utcáján suhan előttem a két fiatal arab hercegnő. Kimered a szemem a csador-szerű-mégsem-csador-köpönyeg láttán. Valami más, ez nem az a zsák, amiben az átlagnőt látni a keletiekkel teletűzdelt városban. Anyaga csodásan esik. Mintha fazonja is lenne, enyhe derékvonal, megkötővel, de mégis takar. Alóla bőszárú fehér nadrág villangat elő, majd megszólal az az anyag is, és a cipő, az a kis halványrózsaszín mokaszin, nos, látszik azt sem a plázában vette a cipőboltban.

A másikon fejkendő és bő szabású ballonkabát. Földig érő szoknyája igen szűk, lépeget, mint egy gésa, a szoknya mindultalan megindul a boka fölé, kínosan húzkodja vissza. Halványkék cipő, kényelmes mokaszin az is, és ugyanolyan halványkék kistáska, CK monogrammal.

Nem beszélnek, csak suhannak, illetve az egyik szoknyát rángat töretlenül. Nekem a fél combom kilóg, nem csak a lábszáram, arra gondolok, milyen lehet az úgy, aggódni a boka miatt.

Az út szélén parkoló Bentley-ből fekete fickó ugrik ki, magas, gyönyörű, elegáns, lehetne akár egy filmsztár, akit nem ismerek fel. Kinyitja a hátsó ajtót, lesem, vajon ki száll ki. Senki. Lesem, vajon mit vesz elő. Semmit. A másik oldalra megy, ott is kitárja a hátsó ajtót. Semmi sem történik, úgy látszik a Bentley-t is szellőztetni kell, arra gondolok.

Ekkor a két hercegnő szétválik, egyik az egyik oldalról, másik a másik oldalról, némán beülnek a csodajárgányba. Nem néznek a filmsztárra, ahogy ő sem néz rájuk. Mindenki ismeri a szerepét. Az ajtók nyitva álltak, mikor a két hercegnőről még senki se gondolta volna, hogy oda fog beülni. Arra gondolok, mikor én állok a kocsi mellett, hátha a másik kilöki az ajtót, ha nincs központi zár, ha meg van, végre nyomja már meg.

Bemegyek a turkálóba, ami egy gyerekjóléti alapítványnak adományoz. Mert itt a turkálók mindig adományoznak. De ez a turkáló úgy néz ki, mint egy híres tervező boltja, zsúfoltság, kopottság és furcsa szag helyett csillogó elegancia. 

Még meg sem lepődök, csodás holmikba öltözött, idősebb, botsáska vékonyságú hölgy tessékel beljebb, rozé pezsgővel, Ferreroval, ami piramisban áll, mint a reklámban. Csak úgy. Elfogadom, hát hogyne. A pénztárban szintén egy divatlapból kilépett botsáska lövelli felém művigyorát, nem tudom nem megbámulni a fekete-neonzöld kiskosztümöt rajta. Amerikai kiejtéssel nyávog, vinnyog, sikongat. Nyávog, vinnyog, sikongat a másik botsáska is. Aztán belép az ajtón egy igencsak jól öltözött kerekded idősebb hölgy, spániellel pórázon, elfogad szintén egy pezsgőt, nagyot nyögve leül a fotelbe. Nyávog, vinnyog, sikongat. Vaskos ír kiejtéssel.

A nyávogás, vinnyogás, sikongatás tárgya a lakberendezés és a férjek. Na meg a jótékonykodás. És a ruhák a turkálóból, hogy mi mindent össze bír szedni az ember egy ilyen helyen. A ruhák, amikből 150 font alatt nem igazán látok semmit. Az agyonmosott, bolyhos felső kezdődik 25-nél. Mert neve van. 

Szoknyáról álmodok. És a kezemben van, olcsón, tetszik. Nem márka, csak átlagos áruházi darab. Talán csodálkozva vették be, nézegették, hogy került ide. Mindegy, így is szegény rokonnak érzem magam a pezsgőzés közepette, átlagos semmi kis ruházatomban. A beszélgetéshez se tudok hozzászólni, se lakberendezés, se férj, se jótékonykodás, se 200 fontos használt ruhák. Érzem, nem is várják, hogy közbeszóljak, csak elnézik jelenlétem.

Felírják a címem a levelezőlistára, majd értesítenek, ha új készlet jön, meg ha kiárusítanak.

A szoknya jó, állapítom meg a selyem drapériával eltakart fülkében. Enyém a bolt egyetlen olcsó darabja, arra gondolok, és örvendezek, hogy milyen sasszemű vagyok. Fizetek.

Reklámszatyor helyett piros selyempapírba csomagolja az amerikai botsáska. Jó lesz a gyereknek kézimunkázni majd, arra gondolok, miközben nézem. 

   

Ki a kicsit nem becsüli...

 

A vajpuha szaftos báránysült kuszkusszal igen finom. Még a menzán is. Csak sok. Visszaballagok tehát a pulthoz a tányérommal, és kérek egy elviteles dobozt, hogy belepakoljam a nem kevés maradékot. Elképzelem máris, ahogy holnap majd kipótolom a salátabárból, hús így is van bőven. Épp a marokkói szakács szolgál ki. 

- Dobozt? Tessék, itt van, gyere, rakd csak! Kedvellek én téged nagyon, nem olyan vagy, mint ezek itt! Ezek csak dobálják ki a kaját, ízlik nekik, hisz minden nap itt esznek, nem jönnének, ha nem ízlene, mégse kell amit megvesznek, a tányéron hagyják, mehet a szemétbe. Mit képzelnek ezek? Agyatlanok! Az ilyen embereket szeretem, mint te, elcsomagoltatja a maradékot, megeszi később, tiszteli az ételt!

Kitépi a kezemből a dobozt, és a melegentartóból rápakol egy rendes adagot, még mielőtt szóhoz jutnék le is csukja gondosan.

- Tessék, itt van, vigyed csak, megérdemled!

- Köszönöm, de...

- Holnap megeszed. Isten áldjon!

- Téged is!  

Másnap, mikor előveszem a dobozt, még finomabb a vajpuha szaftos báránysült kuszkusszal.

Lecke

A tornádó menetrend szerint a szomszéd lakásból érkezik. Négy betöltött év. Barna bőr, csillogó, kékes fekete haj, ragyogó bogárszem. Boldog mosoly és durcásan felcsapott orr igény szerint váltogatva. Talán a combom közepéig ér, amit igencsak felvágott nyelvvel, határozott viselkedéssel és főnökösködéssel kompenzál.

Útra készen dörömböl az ajtón déli tizenkettőkor, vállán gyerekretikül, kezében műanyag csilivili kislánymobil, hóna alatt roller. Kedvenc játszópajtását és a hozzá tartozó anyukát indulásra még félkésznek se nevezhető állapotban találja. Csípőre tett kézzel áll meg az előszoba közepén.

- Pfff, szóval nem készültetek el! A lusta emberek rossz emberek!

De neki ennyi nem elég.

- A lusta emberek az álmaikból sosem ébrednek fel!

Pironkodva nézek végig kockás pizsamámon, a bevetetlen ágyon dörmögő laptopon és a mellé dobott regényen, meg az elmúlt napok tárgykupacain.

- Mhm... - csak ennyi bír kiszakadni belőlem. Sebeimet még másnap is nyalogatom. 

Sávemberek

Az Állami Óriás Sóhivatalban, ahol napjaim tengetem a betevő falatért cserébe, mindenki egyenlő, akármilyen is a bőrszíne, a vallása, a kora, a neme, az egészségi állapota, és az is mindegy, kivel tölti éjszakáit. Szabályzat biztosítja mindezt, a friss belépőket eligazítják, a betartatást komor testület felügyeli.

Csak egy dolgot felejtettek belevenni az egymást szurkálás alól mentesítő szabályzatba: a sávokat. A sávokat, melyekbe besorolnak beosztásod, tapasztalatod szerint.

- Hú, Ancsa, ezt pályázd meg, 4-es sáv! - kiáltották beavatott barátaim, ezzel aztán megfogom az isten lábát, éreztették velem.

Megpályáztam tehát, és megkaptam. Lehetnék akár 7-es sáv, 8-as sáv, azt nézve hány éve koptatom az irodák padlóját. De tudjuk ki miért vállal áldozatot. Elégedjünk meg tehát a 4-es sávval. 

A sáv mindennek alfája és omegája, hozzá eposzi jelző kapcsolódik. 4-es sávig bezárólag az eposzi jelző CSAK, az 5-ös sáv mintha nem létezne, meg sem említik, 6-tól felfelé a PEDIG használatos. Nézzünk pár példát. 

"Öt beosztottja van, aztán csak 4-es sáv, én ezt nem értem!" "Nézd már hogy kiosztott ebben az emailben, ő csak 4-es sáv, pedig én meg 8-as sáv vagyok, mit képzel magáról!" "Ez csak egy 3-as sáv, nem értem, miért érte meg neki átjönni a másik osztályról?" "Agyontanulta magát, aztán csak 2-es sáv!" "Semmit se csinál egész nap, pedig 6-os sáv!" "Nem jár el a vezetőségikre, pedig 7-es sáv!" "Az a sok 8-as sáv ott a központban pedig azt hiszi, hogy övé a világ!"

Garantálom, hogy hamarabb megszokod és használod, mint a gépkocsivezetői tanfolyamon a sávváltást! És letisztul, hogy a te sávodban mik a szerepek az Állami Óriás Sóhivatalban.

Lássunk ismét egy példát. A beszállító képviselőjére írásos panasz érkezik egy kollégánktól, és elhatározzuk, hogy továbbítjuk a beszállítónak. 6-os és 8-as sáv megkér, hogy tegyem meg kemény kísérőlevéllel egybekötve. 

Kész a levél. Felsorolják a címzetteket, különféle vezetők mindkét oldalon, csak épp a bűnös lélek nincs köztük. Nofene, már megint kezdődik! - sikítja bennem az igazság reménytelen, ámde kitartó harcosa, a Nyilas napjegy, és máris szólásra emelkedek.

- És a Bűnös?

- Nem, neki nem küldjük.

- Micsodaaaa????? Pont neki nem????

- Nem.

- Dehát az ő ügye! Tudnia kell, ha valami történik, ami vele kapcsolatos! Ha a háta mögött megy ki a levél, és nem láthatja miket írunk róla, akkor ez a levél tőlem, az én nevemmel nem fog kimenni, punktum. 

Szép nagy piros X a törlés ikon, meg is nyomom. Aztán szikra gyúl fejemben, és hozzáteszem:

- És különben is, én csak 4-es sáv vagyok, miért nekem kéne ilyen okoskodó leveleket kiküldenem???!!! Ti pedig 6-os és 8-as sáv vagytok, küldjétek ki ti!

Összenéznek, gyorsan tanul a lány, gondolják magukban, felhívják a Bűnöst telefonon, letolják mézesmázos hangnemben, és nem írnak senkinek semmit. Jó lett volna a barátságtalan, kapcsolatot megrengető irományt a kisebb kutya nevében kiküldeni, ugye? Dezsavü. Passzolni a kellemetlen feladatot fentről le, hárítani lentről vissza fel? Tudomány. És dezsavü.

Idővel ki kell hajtanom a sztrádára, mert körforgalomban sávokat váltogatva mindig csak ugyanazt látjuk.

       

Vizit

Az ember időnként itthonról hazalátogat. Gondosan megtervezi. Repjegyét időben megveszi, nehogy túl drága legyen. Szól a szülőknek meg a szűk baráti körnek, akik vele igen szoros kapcsolatban vannak. Később gondolkodik, kinek szóljon még. Ki fér bele, ki nem. Mennyi az idő, ami juthat. Van-e hivatalos tennivaló, orvos, fodrász, kozmetikus meglátogatandó. Van. Akkor nem szól ennek meg annak, miközben emennek meg amannak szól, fogadkozik, majd legközelebb. Lelkifurdal. Az idő közeledtével egyre lelkesebb, ámde retteg, mert tudja, hogy fáradtabban tér haza, mint ahogy hazautazott. Ajándékokon töri a fejét. Eszébe jut, hogy költségtakarékossági okokból kézipoggyásszal utazik, abba bele ajándék nem fér, mégsem töri a fejét. Lelkifurdal. Becsomagol, kipipál, munkahelyen elköszön, lakást bezárja, reptérre távozik. Kellemesen vagy kellemetlenül utazik. Megérkezik. Várják, örül. Zabál. Kicsomagol. Rohan. Cuppant. Paskol. Ölel. Zabál. Integet. Listát néz, kipipál. Zabál. Ajándékot kap, ő ott áll üres kézzel. Lelkifurdal. Nők Lapjákat bepótol. Zabál. Rengeteg barát, közben a családra szánt idő kevésnek tűnik. Lelkifurdal. Nézi a várost, mi az újdonság, minden megvan-e, baj-e ha megvan, jobb-e, ha nincs meg. Azokra gondol, akiknek nem szólt, vajon mikor lesz, amikor szól nekik, majd egyszer, máskor, már a nyugdíjkorhatárhoz fognak közelíteni, de legalábbis gyermekeik leérettségiznek. Lelkifurdal. Zabál. Színházra, vidékre gondol, kirándulásokra, de szép lenne, nem fér bele már megint. Lelkifurdal. Zabál. Kipipálja a tervezett találkozókat, örül, hogy megvannak még az emberek, legalábbis akiknek szólt. Lelkifurdal. Az időt kevesli, többet töltene együtt. Szomorú. Zabál. Némileg unja, hogy ötvenedszer meséli el ugyanazt, morcosan azt tervezi, hogy legközelebb prezentációt küld emailben mindenkinek... miközben csillogó szemmel hallgatják. Lelkifurdal. A fele hivatalos teendőt nem intézi el, nincs kedve, esetleg utolsó napon kétségbeesve rohan, apjára rátukmál. Lelkifurdal. Zabál. Rohan. Fáradt, mérhetetlenül fáradt. Arra gondol, hogy mikor megy már haza, a mindennapok pocsolyájába. Arra gondol, hogy akkor viszont meg nem látja a hazaiakat. Lelkifurdal. Eljön a hazaút napja, csomagol, zabál. Anyja vinnivalókat tukmál, nehogy éhen haljon. Kézipoggyászba nem fér be. Lelkifurdal. Ajándékok egy része nem fér be. Elszontyolodik, lelkifurdal. Elköszön, felhívják még páran meg esemest küldenek. Felül a repülőre. Kellemesen vagy kellemetlenül utazik. A süllyedés megkezdésekor megkönnyebbülést érez és mosolyogni kezd. Majd lelkifurdal. Érzelmei eufóriává érnek mire végigcsattog a hatalmas városon, és kinyitja a lakásajtót. Boldogan eldől, mint a krumplis zsák, és alszik, alszik, alszik, kanapén döglik, olvasgat, nem telefonál, nem irkál, újra annyit és annyiszor eszik, mint szokása. Hazaért. Hamarosan elkezdi nézegetni naptárát és a repjegy árakat, vajon mikor is, mennyi időre menjen legközelebb haza.