Összetartanak-e a magyarok?

Azt mondják, mi magyarok nem tartunk össze, külföldön se. Lehet nagy spektrumban nézve ez igaz, de kis spektrumban én inkább az ellenkezőjét tapasztaltam. Az a háló, ami mögöttem, mögöttünk Dublinban volt, elképesztő és felülmúlhatatlan. A tudat, hogy mindig lesz nem egy kéz, aki kinyúl érted, ha baj van, testi, lelki vagy anyagi... óriási biztonságérzetet ad. Talán csak szerencsém volt a mikrokörnyezettel? Nem baj, így legalább tudok tiltakozni egy sztereotípia ellen.

Amiben viszont biztosan nagy spektrumban is összetartunk, még ha nem is ismerjük személyesen egymást, pironkodva írom le: segítségnyújtás, ám idegen  tollakkal ékeskedve. Pironkodva írom, mert elfogadtam magam is nem egyszer. Nyújtani nem nyújtottam, mert nem olyan közegben dolgoztam, ahol erre mód lett volna.

Amikor tudod, hogy nagyobb adagot fogsz kapni a kis étteremben, ahova találomra beültetek, mert a magyar pincérnő üdvözülve távozik asztalotoktól, hogy íme a honfitársak - ti meg azt halljátok, hogy úgy adja le a rendelést a konyhán ékes anyanyelvünkön szólva a nyilvánvalóan magyar szakácsnak, hogy:

- Magyaroknak lesz!

Majd a dupla adag betermelése után asztaltársaddal együtt elfogadod az ajándékba érkező desszertet is.

Vagy biztos magára ismer az a kedves állandó olvasóm is, aki a neves bevásárlóközpont gyorséttermében dolgozva mindig a gyerekmenüt ütötte be nekem, akármekkora komoly adagot is vettem! Végülis, köszönöm, élmény volt lesni, vajon ő ül-e a kasszában!

És a jó kis olasz étteremben végigenni az étlapot, borral, egy leves áráért? Ó de kár, drága barátnőm, hogy felmondtál ott egy idő után!

Egyedül akkor szóltam, amikor az ábécében, amit naponta látogattam, túl keveset fizettem, éreztem, és böngésztem a blokkot, mire a magyar pénztároslányka kacsintva odaszólt, hogy:

- A húst nem ütöttem be! Gyorsan pakolj!

Az nagyon kellemetlen volt, kisuhanni az ábécéből, mint egy tolvaj. Tolvaj, mi más. Mondtam neki, hogy többé ilyent ne tegyen.

És akkor most itt az óriás város, nem a kis vidékies Dublin. Találomra beesünk egy zajos, hatalmas olasz étterembe egy pályaudvarnál. Rövid értekezés a desszertlap kapcsán, mivel csak édességre vágyunk. A pincérnő rákérdez, hogy magyarok vagyunk-e, mert az akcentusból így gondolja. Ezután jön a bemutatkozás, majd az ő örömtánca.

Hamarosan fejenként két deci bor kerül az asztalra:

- A bárpultból küldik a magyar fiúk! Ezt pedig én adom!

Nagy púp olajbogyót tesz elénk. Ami vastag, ízes és omlós, nem mint amit a boltban üvegben veszek.

Fizetéskor borravalót el nem fogad. Még egyszer elmondja, hogy mennyire örülnek mind, hogy itt jártunk, menjünk máskor is, szinte mindig ők vannak itt.

Annyira szép ez a kis támogatósdi. De valahol mégis tök ciki, és egy másik sztereotípiát viszont megerősít a fejemben rólunk...

Hétpróba, avagy Ancsa esete az indiai ajtónállóval

Sokan megírták már, hogy mennyire nehéz Angliában bankszámlát nyitni még akkor is, ha a letelepedéshez minden papír megvan. Úgyhogy erre nem is vesztegetném az időt.

De nézzük azt, amikor már minden megvan, a bankszámla a hírneves, ősi brit banknál, a hozzá tartozó kártya és az online bank mind szuperül működik. Egyszerűen egy szép napon arra gondolunk, hogy most már elég kérdés összegyűlt, tehát felhívjuk a Személyi Bankárt, aki végigvitt minket a nyitási procedúrán, időpontot ad, és majd elbeszélgetünk.  Legalábbis azt mondta, hívjam, menjek, azért van.

Elő a névjegykártyával. Már korábban szagot foghattam volna, amikor írni szerettem volna neki, ám email címet a névjegyen nem találtam. Gondoltam, sebaj, majd akkor a személyes megbeszélésen. A telefonszám mellé zárójelben odaírva, hogy közvetlen szám. Bepötyögöm, azonnal fel is veszik.

- Namaszté!

Na jó, nem így köszönt az illető, ez csak azért jutott eszembe, mert brutálisan erős indiai akcentust véltem felfedezni a vonal végén. Oh, pont nincs ott a Személyi Bankárom, sebaj, biztos felvesznek egy üzenetet, vagy ha látják egymás naptárát, akár be is írnak.  Gondoltam én buta fejjel.

- Hello! Ancsa vagyok, időpontot szeretnék kérni a Mr. Személyi Bankárhoz, már aktív ügyfele vagyok.

- Természetesen! A nevem Rajat. Milyen ügyben szeretne vele találkozni? 

Elmondom.

- Kérem, diktálja be a számlaszámát és a sort code-ot!

- Jaj, kis türelmet, nem gondoltam, hogy az kelleni fog!

Kotorászás, hozom, diktálom.

- Látom önt, Miss Ancsa! De további azonosításhoz még egy pár kérdést fel kell tennem!

- ???

- Kérem a születési dátumát, Miss Ancsa... Rendben... Az édesanyja nevét, Miss Ancsa... Rendben... Milyen állandó megbízások és csoportos beszedések tartoznak a számlához, Miss Ancsa?... Rendben... Miss Ancsa, milyen ügyben szeretne találkozni Mr. Személyi Bankárral?

- Hát ahogy már elmondtam, nála nyitottam számlát még decemberben, és abban egyeztünk meg, hogy miután visszatérek az országba, további információkat fog adni, megmutat pár dolgot, és én is összegyűjtöm a kérdéseket.

- Miss Ancsa, a kérdésekre itt és most választ tudok adni én is!

- Az lehet, de én Mr. Személyi Bankárral akarok beszélni, mert ő a személyi bankár, ismeri az előtörténetem, és amúgy is így egyeztünk meg... Te jó ég, ön nem is ott ül a bankfiókban, és ugye nem is ismeri Mr. Személyi Bankárt?

- Nem, Miss Ancsa, én a telefonos ügyfélszolgálat vagyok, Indiában!

Ekkor színes virágszirmok potyognak ki a telefonból, és curry illata száll felém.

- Vááááá ez most komoly??? Egy angol bank? Név szerint hívom a bankárom, és ide kerülök? Indiába? Váááá, én azt hittem ezek csak legendák! Nézze, ha nem akar időpontot adni Mr. Személyi Bankárhoz, akkor inkább egyszerűen bemegyek a bankfiókomba, és a recepcióstól kérek egy időpontot hozzá. Amíg meg nem nyitottam a bankszámlát, háromszor jártam ott, és a recepciós simán beírt. Ez így nagyon bonyolult...

- Jaj jaj, Miss Ancsa, adok én magának időpontot, de ezeken a kérdéseken muszáj volt végigmenni! Most már csak azt árulja el, Miss Ancsa, hogy melyik bankfiókban van ez a Mr. Személyi Bankár?

Ááá, most tuti nem fogja megtalálni, gondolom én, de azért benyögöm a londoni címet.

- Rendben, Miss Ancsa, látom a bankfiókot és látom Mr. Személyi Bankár naptárát. Tudok időpontot adni jövő hét szerdán 12.10-re, 12.25-re és 12.40-re, sajnos előbb nincs, Miss Ancsa.

- Ó, szuper, tudom, hogy sok az ügyfele, és mindig várni kellett. De az igazság az, hogy jövő héten a csütörtök jobb lenne, tudna ott nézni valamit?

- Sajnos a csütörtököt még nem látom, Miss Ancsa, eddig jön fel a rendszer. Holnap kellene újra telefonálni, Miss Ancsa, és akkor már látjuk a csütörtököt.

- Jaj csak azt ne!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!! Még egyszer én ezt nem!!!!!!!!!!! Akkor köszönöm, inkább írja be a szerdai 12.10-et!

Hat és fél perc volt. Ez alatt tizenötször biztos elhangzott, hogy Miss Ancsa. Minden egyes alkalommal egy turbános alakra gondoltam, aki előttem hajlong, teát hoz a szobámba meg finom eledeleket. De ez csak illúzió, valójában Rajat a legkeményebb gurkha a bankrendszer szolgálatában.

A puding magányos próbája

Felmerült a kérdés a piros szíves mű-ünnep kapcsán, hogy mikor is vagyunk tényleg egyedül.

Szerintem akkor vagyunk egyedül, ha egy igazi nagy harcot kell megvívni épp az életben. Az csak magunkban megy. A látszólagos támaszok ilyenkor nincsenek sehol, és még az élet is megrendezi, hogy eltűnjenek, és a napok csendes ürességben teljenek, amikor egyetlen érdemleges email, telefonhívás nem érkezik, és találkozó sem jön létre. Milyen furcsa is ezt megélni akkor, ha az ember nagy pörgéssel igyekszik elfedni valóságait!

Aki naponta jelentkezik, és oszlopnak tűnik, épp ekkorra olyan helyzetbe kerül, hogy nem mered zavarni, mert már ismered, hogy nem tud ennyifelé oszlop lenni: saját magát kell támogatnia akkor, amikor neki is harca van épp, hogy is tennél rá még több súlyt. A többi napi oszlop eltűnik a virtuális világban a föld másik felén, mert elromlik a gépe, nincs is rendes gépe, amúgy is szívatja az élet vagy épp gyereket szül. Akkor hirtelen felbukkan egy-két más oszlop, aki egódnak nagy örömöt okozva terjedelmes választ ír hosszas sirám-szerű beszámolódra. Ámde olyan banális, általános tanácsokat adnak, hogy megvilágosulsz.

A legjobb oszlopod se fog tudni neked semmit mondani. Itt és most egyedül vagy, és végig kell menni az úton. Reménykedhetsz, hogy majd egy pár kéz kinyúl feléd, és valós, fizikai világban megnyilvánuló segítséget tud adni. De oszlopaid helyetted ezt nem fogják végigcsinálni, sem megmondani, hova lépj.

Az úton vagy egyedül. Mindig. A többiek csak díszletek, még akiket szeretsz, azok is. Vajon mennyire tudsz önmagad helytállni? Ezt vizsgálják az égiek ilyenkor.

A genetikai fagyálló

Szóljon nekem az, aki errefelé lakva meg bírta szokni, hogy télen őszi ruhákban kell járni, tavaszi hőfokokban nyáriban, a gyerekeknek is, a lakásokat nem kell fűteni, bulizni mindig szandálban kell menni, lehetőleg harisnya nélkül, aprócska ruhában, a legnagyobb fagyban is. Méginkább szóljon az, aki át is vette ezeket a szokásokat!
Jó, elismerem, én is lengébben öltözöm, és kevesebbet fűtök, mint hajdanán.
De van egy határ. Ez a határ pedig az igazi tél. Mert igazi tél errefelé a Szigeteken nincs. Valahol 5 fok körül megáll a süllyedés, hó nincs, jeges pocsolya nincs, csúszkálás a járdán nincs, téli gumi nincs, hótaposó csizma nincs, eszkimó felszerelés nincs, hólapát nincs, hókotró nincs.
Kivéve ha mégis van igazi tél. Amikor rekordok dőlnek, azaz hirtelen mínuszokba süllyedünk, és igazi hó esik.
Akkor fázom, de nagyon, régen se szerettem, ám a Szigeteken méginkább elszoktam tőle.
A Helyi Lakos azonban akkor se változtat öltözködési szokásain. Míg én himalájai alpinistának álcázva bukdácsolok a lábszárig érő hóban és jégbordákon a takarítatlan járdán, bokatörést kockáztatva ilyen klímára nem alkalmas bőrcsizmában, a helyi lakos elcsattog mellettem vászon tornacipőben, zokni nélkül. Csini cipőben, harisnya nélkül. Iskolai egyenruhában, kabát nélkül. Végre egy beöltözött hölgy: sapka, nagy sál, szövetkabát, ámde lent ismét egy tűsarok harisnya nélkül. Egy fiatal nő késő este mezítláb csattog Kensingtonban a járdán, harisnya nélkül, kezében lóbálva a tűsarkút. Kicsi lány pink széldzsekiben, szoknyácskában, anyukája lábán balerina, zokni sehol. Kisbaba lábán felcsúszva a nadrág, kint a meztelen lábszára, vidáman tekintget ki a kocsiból, persze takarója sincsen. Jön a postás, bermudanadrág, bokazokni, tornacipő, mosolyogva baktat, mintha a tavaszi napsütésnek örülne. Jönnek szembe a nagy telekhez szokott lengyelek, oroszok, mind eszkimónak tűnik. Csak a Helyi Lakos nem.
Errefelé tutti genetikailag adják tovább egymásnak a fagyállót, generációról generációra.
És akkor olvasom, hogy a 25 éves szépreményű hölgyet megfagyva találták járókelők a háza előtt egy kora reggelen, egyetlen kisruhában és csini cipőben. Bulizni volt, nem ért haza, talán elesett, nem volt aki éjjel segitsen lábra állni. Kisruhában esély a hóban fekve nincs. Nem, nem volt nála kabát, mondták akik utoljára látták. Hiszen bulizni voltunk csak itt a szomszédban, ekkora távra nem viszünk kabátot.  Most aztán sírnak-rínak.
A fagyálló csődöt mondott. Bennem meg a megrökönyödés, még most is, hét év után. Dolgok, amiket nem lehet megszokni. 

Haladjon Ön is a korral...

...süssön Váncza sütőporral!

Ancsa nem mindig halad a korral. Mert az ezredforduló után nem sokkal, közel tíz éves munkatapasztalattal a háta mögött megszerez egy állást. Ahonnét szeretve-szidott és szidva-szeretett főnöke kezét fogva átlibben egy másik állásba. Ahonnét igaz elbocsájtják Fura Urak, de külföldre költözve gyorsan állást talál újra. Azon az egy munkahelyen tesped fél évtizedet. Majd önmagának tesped csak úgy. Így aztán eltelik egy kerek évtized. Majd rájön, hogy nem jött el a világvége, 2012 elmúlt, lépni kell, fejében ötletek cikáznak, és most megint állást keres.  

És akkor kapcsol, hogy semmi se úgy van, mint volt. Állást nem úgy kell keresni, mint hét-tíz éve. Időigényes. Egész napos elfoglaltság. Kérdőívek, regisztrációk, loginok. Fordulók tömkelege. Füllentések a hirdető szájíze szerint. Ismétlések és ismétlések. Újra leírni azt, ami már benne van az önéletrajzban. De melyik önéletrajzot használja Ancsa? Hajdanában-danában egyfélével járta a világot. Nem kellett kitalálnia matyóhímzéses extrákat sem. Csak bement, megnézték, vagy kidobták, vagy nem. Látott élő embereket, akik hol kedvesek voltak, hol ízekre szedték. A lényeg, hogy el akarták dönteni egy fél-egy órás beszélgetés alatt, hogy mit is akarjanak egymástól. 

Most nem lát hús-vér embereket, csak gépel és gépel. 

És dühös. Az elpazarolt napokért. A "szakemberekért", akiknek ez a gépelősdi-sokfordulósdi állást teremt. 

Ancsának nagyrészt hírneves munkahelyei voltak. És tudásban kiváló kollégái. Akiket valakik kiválasztottak és felvettek. Kérdőívek nélkül, két körös elbeszélgetés után. 

Vajon ezek a régi kollégák már megszokták a Váncza sütőport, vagy még mindig a szódabikarbónát keresik a boltban?