Aloha!

Nem tudom, de engem ez a George Clooney film nem fogott meg. Hisztérikus, giccses, nagyon amerikai. Egyre többször gondoltam arra a moziban ülve, hogy inkább vették volna meg az ötletet a franciák, és tették volna be egy kis párizsi bérházba a családot, történjen ott mindez. Akkor el tudtam volna fogyasztani, és talán még a zsebkendő is előkerül.

Viszont mint láthattam, Hawaii-on mindenki mindig papucsban flangál és ooolyan a tenger, meg ooolyan a táj, és a házak is ooolyanok, és még a virágcsokrok is ooolyanok, és mindenkinek hatalmas földbirtokok eladásán vagy vásárlásán jár a feje, meg fel-le repdes a szigetek közt ad hoc, cipelve egy vadidegen család debil porontyát is, csak hogy megtalálja azt a szemetet, aki az asszonyt nyoszorgatta (és természetesen ez a szemét is egy szuper tengerparti villát bérel). 

És akkor azt mondták a film elején, hogy Hawaii-on nem minden Hawaii. Dehogynem az, ha ezt nézem! Hozzárakták még a csudijó ukulelés zenét is...

Jó kis reklám a paradicsomi szépségű szigetnek. A többit már el is felejtettem. Megnyugodtam, hogy nem jött érte Oscar az éjszaka.

Paplan, ahogy rég volt

Paplanoshoz invitáltak, átvenni egy halvány rózsaszín nyári takarót és két párnát. A körúti cím furcsán hangzott, hisz évtizedek óta járom a környéket, nem láttam ott semmiféle kirakatot. A szemben levő irodaházban évekig dolgoztam, ismerem én a régi boltokat mind. 

Se kirakat, se cégér. Csak egy kis tábla a számtalan tábla között. A kapualjból nem is kell átlépni az udvarba, apró pinceajtó nyílik és csigalépcső vezet a mélybe. Ahol hirtelen legalább fél évszázadot lépünk vissza az időben.

Paplanok paplanok hátán polcokon behajtogatva. Singer varrógép, régi rádió, mázsáló.

A mázsálás itt talán túlzás. Akármit veszek a kezembe, pihepuha, repül, fél kézzel emelhető. A leghatalmasabb, úgy öt négyzetméter alapterületű paplan is. Libatollal töltve. Csak libával, mert a kacsa büdös.

Toll mindenhol. Zsákokban várakozik feldolgozásra. És megül a berendezésen. Szőnyeget képez a padlón. Ahogy az alapító, Elfenbein bácsi mondta: ha van idő takarítani, az nagy bajt jelent az üzletmenetre nézve! 

Mindenesetre nem egy tollallergiásnak való hely. Bár Szántó úr, a mostani mester szerint, ez is csak mese, az allergia. Lehet igaza van. Kezembe veszek egy nagy kupac tollat és markolom, dobálom. Olyan, mint a selyem.

   


    

Hátul pedig a rejtélyes monstrum lapul, a tisztítógép. 

 

Meleg levegőben átforgatja a tollakat, és belefújja a párnába, lehet is hazavinni az újra illatos ágyneműt. 

Kapható még kisbabára bundazsák is, meg vastag paplancipő bármekkora lábra. De jól jönne a fűtetlen ír lakásokban!

Szántó úr nem panaszkodik. Végre valaki nem panaszkodik.

Aztán a kijárat felé fordulok, és visszaesem a jelenbe: a lépcső mellett íróasztal, számítógép, internet, mobiltelefon. Ott nincs annyi toll sem. A modern kütyükre vigyázni kell. Az üzletnek meg modernizálódnia: profi honlapja van, és a paplanok címkéjén is szerepel a www. 

Fel a csigalépcsőn, ki a napfényes Körútra, pénzt dobunk a parkolóórába, átszökünk a Demszky-csöcsökön a túloldalra a brit tulajdonú globális kávézóba. A másik idődimenzióra már csak a hajunkban meglapuló tollak emlékeztetnek.

Nekünk Mohács kellett!

Kellett bizony! Szórakozni kell! Nevetni kell! Új dolgokat megismerni kell! 

Nyugdíjasék módon befizettünk egy buszos, szervezett kirándulásra a busójárásra. Egyszerűen annyira vonzó volt az ár, hogy még a szervezett szót is hajlandó voltam elfogadni... A vonzó árral persze jár az, hogy az idegenvezető csak katonásan beolvassa a névlistát, de köszönni, bemutatkozni elfelejt. Nem baj, a Ryanairnél megszoktam a stílust. Ha nem tetszik, vegyél drága utat. Később köszönt, megbocsájtottam. A sofőr is bemutatkozott. És különben is jó busz volt, gyorsan átszáguldottunk a fél országon. Kétszáz másik busszal együtt, mert nem volt semmi az a tumultus, ami bennünket ott várt. 

Előbb az 1526-os emlékpark felé vettük az irányt hómezőkön át. 

 

Egy cseppet sem ragadta meg tetszésünket az ott található épület, annál érdekesebbnek tűntek a különféle faragványok a parkban. 

Jó lett volna többet megtudni arról, mi mit jelképez, de képtelenség volt a helyi idegenvezető előadását hallani. Kevés volt a hely a hókupacok között, ropogott a kavics, sok-sok másik csoport is ott kóválygott. Írásos anyagot nem adtak. Így csak magunk nézelődtünk, de a térdig süppedő hóban elbóklászni se lehetett.

Hideg nem volt, hosszú órákat töltöttünk a levegőn. Álló nap fedelet nem láttunk, nem is hiányzott. Ha eljött az ideje, melegitalról gondoskodtunk, lapult a táskában házipálinka is.

Mohácsra beérve sejtettük, hogy nagy lesz a móka! A belvárosba vezető utcák lezárva, mindenhol rendőrök, akik segítettek az érkezőknek... és sok-sok busó. Előbb csak kisebb csapatokban vagy magányosan, később egyre többen és többen, ahogy a szervezett csoportok találkoztak és felkészültek a felvonulásra.

Ha azt hisszük, hogy egy busó kizárólag rémes maszkból és nagy birkabekecsből áll, igencsak tévedünk! Pár órás nézelődés során felfedeztünk sok izgalmas részletet. Érdekes harisnyák, gyönyörű csipkék, délies lábbelik, fánkok, vasvillák, kolompok, kereplők...

Nagy volt hangzavar! Mindent megtettek mindenféle gonosz és a tél elűzéséért. A kereplők kerepeltek, a kolompok kolompoltak, dudaszó, tülkölés... És izgalmas járgányok. Mi leginkább őket díjaztuk:

Táncolni lehet a tereken, sőt a buszpályaudvar kocsmája előtt is, legalábbis ha a fehérnépet megforgatja egy helyi dalia... Dehogyis forgatja! Itt kólót járnak, lépdelés fel-le. Étel-ital bőségesen rendelkezésre áll. Jófajta grillt ettünk és finom forralt bort ittunk. Később a legcsodálatosabb napközis teára tettünk szert: forróságától, cukortartalmától és rettentő ízétől a legfáradtabbak is magukhoz tértek! Sokat adtam volna e percben egy filter Lyons-ért tejjel... De ez így volt otthonos.

S mennyi inzultus!  Megkergetnek vasvillával. Fenyegetően, öklöt rázva közelítenek. Férfi ékességet formáló bottal szurkálnak. Séta közben bikacsököt dugnak a lábaid közé. Halászhálót dobnak a fejedre. A nyakadig húzzák a sapkádat, hadd nyúljon ki jól. Megkocogtatnak és a képedbe nyomják szörnyű maszkjukat. Lefröcskölnek vízzel. Körülvesznek, megszorongatnak. Elrabolnak. Hamut szórnak a hajadra, arcodat korommal kenik be. Meglöknek, átcsörtetnek bámészkodó kis társaságodon. Elég az elején egy-két meglepetés, élessé válik a szem és minden reflex, álló nap rettegve jársz, nehogy megint kitoljon veled valaki.

És röhögünk. Akármit csinálnak, röhögünk.

Majd hazautazol, felszállsz a tömegközlekedésre, és ha csak ennek töredéke történik veled, felháborodva puffogsz napokig. Minimum. Keményebb jellemek a helyszínen inzultálják az aurájukba, kényelmükbe betolakodót.

De Busóországban ennek helye nincs. Akármi is történik, a vidámság megy tovább.

Nem is értettem hogy rohant el így az idő, de egyszercsak sötétedett, a kiszebáb máglyára került a főtér temploma előtt. Hatalmas lángok csaptak fel, az erő és a látvány hipnotikus, odaszegeződik minden szem. Kicsit nyaldossa a tűz a farakást, majd elborítja. De a báb még mindig nem ég. Feketén világít a piros forróságban, mint egy démon. Aztán elérik a lángok őt is. Eltűnik.  Ennyit a télről...

Hogy meddig égett, nem tudhatjuk. Vissza kellett sétálni a nem túl közel parkoló buszhoz. Jó kedve volt mindenkinek, megkreáltuk a faviccet: nem mindegy, hogy busulunk vagy búsulunk!

Nyafog

Nyaffantás van. Benyomták az ír gombomat! Azt hiszem lassan ideje dátumot és repjegyet néznem. 

Egy: zumbán ír zene. Mondjuk hogy hogy kerül oda, azt nem tudom, de most nem is érdekes. Kettő: találka egy ír ismerőssel, csevely a nehezen megszokott, de annál inkább most már egyetlen igazinak tűnő akcentusban, az ír látnivalókról, életről (pluszok és mínuszok). Szívfájdalom hazafelé egész úton. Három: még le se veszem a cipőm, facebookon Whiskey in the Jar link. Négy: facebookon egy dublini busz fotó, igaz epés megjegyzéssel az ottani pontatlanságról, de akkor is.

Nyaff nyaff nyaff. Vakító zöldet akarok, tengert akarok, sziklát akarok, birkát akarok a réten meg fókát akarok a mólónál. 

Azt hiszem most jön a szokásos gyógyszer erre az esetre: vagy tíz rész egybefüggő megtekintése a Father Ted-ből. Ahogy Shane mondta az este: It will be grand!

 A többit meg kilogisztikázom...

Vízöntők hava

Ilyenkor majdnem minden napra jut egy születésnapos nálam. Anyu, meg közelebbi vagy távolabbi barátok, ismerősök: február első felében sorban mennek a köszöntések. Nem tudom mi ez a csoportosulás, biztos van valami oka, de még nem tudtam megfejteni. 

Volt most egy különlegesebb. Egy 40-es. Az olyan szép kerek. Egy kicsit furcsa is, mert 23 éve ismerjük egymást. Ez már a kőkorszaki kategória. Nem a kor, hanem a barátság időtartama. A kor az jó, az tetszik, olyan kialakult, vonalas, elvhű, és mosolygós. 

És ez a 40-es összeállt egy másik 40-essel, így kaptunk meghívót 80. születésnapra. Asztal foglalva nepáli étteremben, nekünk csak menni kell. Több se kellett az innen-onnan összeszedett csipet csapatnak, olyan ötlet sziporkázás kezdődött, hogy csak győztük kapkodni a fejünket! 

Számomra a legideálisabb ajándék a szimbolikus ajándék. Lehet pici, lehet olcsó, ez mind nem baj, de ha van mögötte személyes töltet, akkor mindent visz! Ebben az a legkülönlegesebb, hogy ritkán sikerül spontán megálmodni mivel is lepjük meg a másikat. Néha annyira könnyű, és csak jön... Ez most pontosan így történt. És akkor nagyon tudok izgulni!

Így raktuk tehát össze a retro csomagot.

Édességek, pöttyös könyv és dátum szerint az eltelt 40 év slágerlistás első helyezettjei egy cédén. Egyszerűbb volt, mint gondolnánk. Az ábécékben megtaláljuk gyerekkorunk finomságait, csak nem gondolnánk, hogy vannak, néha alul, eldugott kis tárlókban porosodnak. Az antikváriumokban könyvek állnak hegyekben, a zene pedig a neten könnyen elérhető. 

Jött még ehhez a pikáns-alkoholos-bogyós isteni Faszállító lekvár, minek neve próbára teszi nyelvtani ismereteinket az összetett szavakról. Ahogy anyu mondaná: rossz az, aki rosszra gondol! 

Egy kvíz az eltelt évtizedekről. Sokat mond ennek a korosztálynak, kevesebbet a fiatalabbaknak. Egy könnyű csokitorta. Szép virágok. 

Finomságok egy másik világból, különleges fűszerek, illatok, hatások. 

Harsány röhögések és komolyabb percek.

Hihetetlenül jó kis 40. szülinap volt! Ennek ellenére rettentően aggódom a sajátom miatt, mert ahogy láttam, ezen a napon életünkben egyik pillanatról a másikra komoly változás áll be. Egyszerűen előtte pár nappal még semmi előjele nem volt annak, ami a lányokkal történt! Lelombozó... Fogalmam sincs a kozmetikusom hogy tud majd segíteni az arcomon bekövetkező tragikus átalakuláson, és egyelőre se csontkovácsot, se reumatológust nem ismerek... 

Én mint Picasso

A fenti a rajzművészet netovábbja számomra, az ideális, édeni állapot, a maximum, ami tőlem elvárható.

A valóság? Már megint elérte egy nem egészen három éves kisgyerek, hogy lerajzoljak:
- 1 db versenyautót benne 1 db apukával és 1 db gyermekkel

- 3 db mikrobuszt benne óvónénikkel és gyermekekkel

- 3 db trolibuszt szigorúan áramszedővel

A négy keréknek is látszani kell minden esetben.

Gondosan kidolgozva, frizurákkal, arcokkal, tarkán. A végeredmény szerintem alulmúlja egy alsó tagozatos rajzverseny pályamunkáit. A lényeg, hogy a megrendelőnek tetszett.

A coach

Újpest-Központ. A végállomáson ülünk, várjuk, hogy induljon a metró. Tíz éves forma fiú áll meg az ajtónál, és a lépcső felé nézve kiabál:
- Gyere! Igyekezz! Mindjárt indul!
Várom, hogy lihegve, futva felbukkan valaki, de senki. Egy nő jelenik meg retiküllel, reklámszatyorral, komótosan ballag nagy kabátjában. De mégiscsak a fiúhoz tartozik.
- Anya, siess! Hajrá anya, meg tudod csinálni! El fogod érni! Igen, biztos meg tudod csinálni!

Ugrál, őszintén szurkol. Anyuka továbbra is komótosan, fapofával bevonul a vonatba. A fiú még nagyobbakat ugrik.

- Ez az! Ügyes vagy! Tudtam, hogy sikerülni fog!

És szépen leül ő is. Berregés, ajtó becsap, indulunk. 

Kérdezem: hogy bírta ki anyuka mindezt fapofával, nulla érzelmi reakcióval? Egy éticsigában több élet van. Biztos nem anyukától örökölte a temperamentumot ez a gyerek...

Tőlem is egy köszönöm!

Igen. Lehetne arról írni, hogy milyen szép, amikor esik hó, és tényleg ropog a lábam alatt, és még szebb, amikor süt rá a nap, és mennyire dermesztő érzés -22-ben az utcán lenni. De nincs kedvem.
Viszont úgy érzem magam, mint amikor el akarták venni a pilótakekszemet. Valamit, ami része az életemnek.
Vannak, akik nálam sokkal többet repdestek - de én se keveset. És ebből eleinte főleg Malévon. Gyerekként pláne. Az, hogy ennyire szeretek gépre szállni, talán annak köszönhető, hogy nem mindegy, milyen élményekkel járnak a repülések. Márpedig ha nincs incidens, a stewardess nénik mosolyognak és finom a kaja, akkor egy gyerek rákap a repülésre. Olyanná válik neki, mint buszra szállni. Még mindig az ablaknál kell ülnöm, a látvánnyal, érzéssel betelni nem lehet.
Volt összehasonlítási alapom. Rozoga repcsik, bumfordi személyzet, gumicsirke vagy semmi ellátás, cseszegetések a bőröndök, táskák mérete miatt.
Idővel persze nagy lett a konkurencia, és mindig az olcsóbbat választottam. De minden alkalommal megnéztem a Malév honlapját is, reménykedve, hogy most épp elmehetek velük. A Dublinba költözést is nagyban megkönnyítette, hogy kis ejnye-bejnye kíséretében jelentős túlsúllyal felengedtek legyintve, nem egyszer. Visszairányban néha kissé túlvásároltam magam, szinte mozdítani se lehetett a bőröndöt, de megint jött a kedves legyintés. 

A plöttyedt édes croissant-ba csomagolt ványadt sonkát nehéz volt megbocsátani, főleg ha eszembe jutottak azok a régi tálcák... De még így is kellemesebb volt, mikor a jó szerencsém épp úgy hozta, hogy velük utazhattam.
Tavaly úgy alakult, hogy többször is szerencsés voltam, az év első felében hónapokon át fel-le száguldoztam a Malévval. A retró dizájnban festett kis Bombardiert a zürichi úton sikerült kifogni. De utána még volt pár repülés.
Több alkalom nincs. A szerencsém most abban mutatkozott meg, hogy nem várakozott egy jegyem se, nem dőltek dugába utak. Nem úgy, mint néhány ismerősömnek.

Én utolsó fotó gyanánt ezt a kisbuszt tudom felmutatni, ami szombaton száguldott el mellettem a Kiskörúton. Ne feledkezzünk meg róla, hogy itt nem csak légi személyzetről van szó, a földön is dolgoztak jópáran.

Azt nézve, hogy ismerőseimet mennyire foglalkoztatja ez a téma, mondhatom sokunk nevében: Köszönjük! Találjatok jó munkahelyet mindannyian!

Egy friss fotó Ferihegyről (tudom, tudom, nem úgy hívják...) az egyik barátomtól.

Nesze neked!

Nem tetszett a se hús, se hal tél? A sok vírus? Nesze neked, megkaptad! Most jön a java!

Február 2. A népi bölcsesség szerint gyertyaszentelő napján "Inkább farkas ordítson be az ablakon, minthogy kisüssön a nap"! Márpedig süt, mintha július lenne! (Mármint ablakon át júliusnak tűnik, kilépve az ajtón viszont ihajcsuhaj.)
Az előrejelzést meg se merem nézni... Na jó, már 25x megtettem...

Nem nyavalyog, ezt kérte! Az érzést! Íme, itt van! Majd roppanni is fog a lábam alatt az a havacska hamarosan...