Madár úrral találkozom munka ügyben. Már egy hónapja bevésődött a naptárba, várom nagyon. Ugyanis Madár úrnak szép magyar madár neve van, és itt munkából kifolyólag magyar emberrel még nem találkoztam, csak házon kívül, magánemberként, meg boltban, meg buszon, meg kávézóban... Bezzeg a mindenféle kollégák a saját fajtájukkal minden mennyiségben összefutnak, én meg itt árválkodom, a pici nép magányos képviselője a nagy állami sóhivatalban. De nem tovább! Majd kezet fogok vele, leülünk és rákérdezek, mert az ember először mindent lebonyolít angolul, ami munka, nem rohanjuk le egymást, kérem szépen.
Jön is elém Madár úr, nem éppen fiatal, rázza a kezem, és már a tárgyalóba menet rákérdez, honnét vagyok. Hát Magyarországról, honnét máshonnét, jó, a vezetéknév zűrös, na de ilyen keresztnévvel? Mire szörnyű akcentussal közli, hogy jó napot kívánok. És hogy ő lengyel, aki már itt született, szóval britlengyel. Az nem lehet, állok meg földbe gyökerezve, ez magyar név! Dehogy, lengyel! Elmondja, hogyan, mint változott a helyesírás azért, hogy angol területen elférjen. Eh, csalódás.
- Viszont nem vagyok meglepve, - mondja ő. - Tény, hogy ahányszor Magyarországra érkezem, a határőrök magyarul szólnak hozzám, amint ránéznek az útlevelemre. Sokat járok Szerbiába, mert a feleségem vajdasági fél szerb, fél magyar, és mindig útbaejtjük Magyarországot is. Sopron, Győr, Pécs, Mohács, Szeged, a fürdők, a cukrászdák, ah, gyönyörű! Szóval az asszony kiválóan beszél magyarul az anyja révén, és már rég elmagyarázta nekem, mi is a félreértés oka. Járunk, mert az anyósomnak van egy lakása Belgrádban, csak mi használjuk nyaralás céljára, mert az anyós Marokkóból sose megy.
- He? Vajdasági magyar anyós Marokkóban?
- Ó igen. Tito miatt menekült el a család, nem tetszett a rendszer. A feleségem pici lányka volt. Orvos házaspár, az apósom Franciaországban diplomázott, így a legegyszerűbben Párizsba tudtak elmenni. Aztán igen jó munkalehetőségek voltak Marokkóban, odaköltöztek, és ott is maradtak. Apósom már nem él, az anyósom meg nem kívánkozik máshova. A feleségem szerb, magyar és észak-afrikai konyhát visz, el tudod képzelni a mennyországot, amiben élek???
- El! De akkor ti hol ismerkedtetek meg?
- Hát itt Londonban! Mert Németországban volt németet tanulni, és átruccant kirándulni. Egy kis románc a nyaralás alatt, fél évig ingáztunk, aztán ez lett belőle. Neki nagyon erősek a gyökerei, az esküvő is Belgrádban volt, görögkeleti templomban, eközben a magyar nyelvből él. Bevallom neked, hogy én nem is tudok lengyelül. Az apám a brit hadseregben harcolt a háborúban, és így születtem itt, otthon meg németül beszéltünk, mert az anyám német. Brit lettem és kész.
- Hát nézd, második generáció, sokszor nincs meg a kötődés. És Lengyelország melyik részéből származol?
- Bydgoszcz. A porosz részek. Valójában a nevem is porosz, nem lengyel. Na jó, elárulom neked, hogy apám először a német seregben harcolt. A németek oda azonnal bevonultak, saját országuknak tekintették a porosz vidéket.
- Ja, ja, tudom.
- Apám meg 18 éves volt. Ment is a seregbe már a legelső napon. De nekem erről semmit, de semmit nem mondtak el sokáig, felnőttként raktam össze a képet! Én csak a brit hadsereget tudtam!
- Ó, ne lógasd az orrod! Mifelénk sok család kussol, ki ezért, ki azért! Ez ilyen közép-európai sajátosság. Az ember aztán kilogikázza a dolgokat, morzsákat csíp fel, ha van kedve, utánajár, ha nincs, nem jár. Felvállalás kevés van. Félelmek, szégyen, kinél mi.
- Ehhh. Valahogy elkerült Normandiába, ennek útját, módját nem tudtam kideríteni. A légvédelemnél volt. Aztán jött a partraszállás és őt pikkpakk elfogták a britek, fogolytáborba került. Egy napon jöttek, hogy keresik a lengyeleket, van-e kedvük csatlakozni a brit sereghez, és a németek ellen harcolni. A német társai tuszkolták a sor elejére, menjél már, te hülye, menj, végülis lengyel vagy. Hát elment. De hogy nekem mennyit kellett nyomoznom, mire ezt kiderítettem!
- Eh, tipikus.
- Így ismerte meg anyámat, elfoglalták a faluját, ahogy haladtak előre.
- Jaaaa? Akkor az valahol nyugat felé volt?
- Igen, igen, közel a holland határhoz.
- Váááá! Nem semmi! Szuper romantikus háborús történet a regényekből!
- De volt egy kis baj. Anyám akkoriban egy német tiszt felesége volt, és már egy kislánya is volt. És akkor színre lépett apám, meg a szerelem...
- Jujjj!!!
- Azt meg a kutya se tudta, a férj merre van, él-e még. Anyám meg összefeküdt az ellenséggel. Azt nem akarod tudni, hogy ott mi volt! A család...
- Szent ég...
- Apám megkapta a brit letelepedést, és megbeszélték, hogy anyám utána megy, amint tud. Csakhogy a férj előkerült élve, épségben! Meg anyám bátyja is, a másik tiszt! A részleteket, hogy mi minden csúfság történt anyám körül, még mindig nem tudtam kideríteni. Nem csak a politikai helyzet okozta a bajt, hanem katolikusként válni is elképzelhetetlen volt. Annyit tudok, hogy 47-ben sikerült elválnia és megjött Londonba apámhoz. De a kislányát hátra kellett hagynia. Sosem heverte ki, kínozta a lelkifurdalás élete végéig.
Hallgatás.
- Igazából erről sokat még mindig nem tudok. A család később megbékélt, oda jártunk vakációzni. A félnővérem nemrég meghalt. A gyerekeivel kiváló a kapcsolatom, próbáljuk kinyomozni a részleteket, ahogy tudjuk. Tulajdonképp a teljes fiatalabb rokonsággal kiváló a kapcsolat, most is voltak itt páran látogatóban.
- És a lengyel oldal?
- Semmi se tudok róluk. Próbálom megtalálni őket, manapság könnyebb, facebook meg ilyesmik. Egy másodunokatestvér már meglett, ő is itt él. A nyelv probléma. Németül legalább rendesen beszélek.
- Te figyelj, amikor angol barátoknak meséled el ezeket, meg a feleséged is az ő dolgait, egyáltalán értik?
- Á, dehogyis, lövésük sincs! Ezekkel semmi se történt, a határok se változtak...
- Ja, ja, maximum hogyan járt a nagymama iskolába a Blitz alatt, meg hogy élte túl Verdunt a dédpapa, meg így megy úgy szar volt a szülők fizetése a hatvanas években, ennyi. Dögunalmasak.
- Azok. Mi sokkal kúlabbak vagyunk! Mi mind könyvet írhatnánk!
- Így igaz!
- Na most jöjjön a te neved elemzése!
Újabb húsz perc után megállapítjuk, hogy ideje áttérni a munka megbeszélésére. Negyed óra se kell, kész van. Egyetértünk, hogy rendkívül gyümölcsöző tárgyalásról számolhatok be a főnökömnek holnap. Öt óra van, mehetünk is haza.
Madár úr még az orrom alá dugja a telefonját.
- Ez itt a magyar vizslánk, Zoli. Hát nem gyönyörű?
