Vámpírűzés

A napokban akár én állítottam elő kaját, akár más, beleborult a fokhagyma. Szerintem se élő ember, se vámpír, se szúnyog nem marad már meg a közelünkben, de vérnyomás gondjaink se lesznek. A maradékot tunkolgatva most reggel azon tűnődtem, hogy már saját magam mellett se maradok meg. Ő volt a jó kis andalúz salmorejo. 

Előtte nap készült a bruschetta.

Volt egy kis szervezési kavarodás. Spanyol meccs alatt ettük a bruschettát, olasz alatt a salmorejo-t. 

De legalább volt sangria a spanyolhoz.  

Egy időre mellőzöm most ezt a fűszert.

És akkor itt van még egy penetráns dolog, a sárgadinnye a hűtőben. Bedobozolva, de hiába. Esetleg beszerzek még pár fajta igazi sajtot, amilyent Svájcból szoktam kapni. Akkor tuti kiköltözik mellőlem a mostanság roppant idegesítő, folyamatosan üvöltöző Páviánné asszony. Már köszönni is elfelejt, úgy harsog a kapuból be a családnak, a biciklijét pedig, mellyel hazateker a közeli belváros csillogó üzletéből, keresztbe rakva csapkodja a földhöz, se ki, se be a halandónak. Férj, gyerek, nagymami, vendéglány remegve fut elé, a macska bokor alá bújik. A csillogó üzletben, gondolom, kedvesen villogtatja smaragdzöld szemeit, álca mögé rejtőzik.

Legközelebb rálehelek. 

Zugnéző

Csiribi, csiribá, pliccsplaccspluccs! Ahogy szoktam mondani kiskoromban. Hogyan kell öt perc alatt, útban hazafelé egy röpke találkáról, a hatos villamosról egy szál papucsban, halásznaciban és felsőben transzportálódni az Operaház épp kezdődő teltházas Rómeó és Júliájára? 

A módszert nem árulom el, mert a varázslók módszerei titkosak. A nyuszi (én) bekerült a cilinderbe, átjutott két szűrőn, megtekintette a mosdóban az igen csinossá vált Liptai Claudiát Benetton zöld miniruhában roppant izgalmas vállmegoldással, és lehuppant egy meglehetősen prominens elhelyezkedésű székre. Máris indult a nyitány. 

A nyuszi öltözete különös gondot nem okozott, élesen elválik az "épp csak beestem" turisták öltözete a puccban vonuló helyi közönségétől. A nyuszi remélte, hogy turistának nézik. A teraszon eltöltött szünetekben igen vágyott megpillantani egypár túlzó darabot, ami a pesti Operaházban jellemző, és nagy vigadalmat okoz a külföldi ismerősök körében (is). Különös megrázkódtatás nem érte, kivéve a professzor úr agyongyűrt szafari öltönyét, néhány kibuggyanó hájat, egy kisebb malomkeréknyi kalapot, és a hölgyet melltartó nélküli nagyestélyiben, bimbaja kardként készült összeszurkálni a szembejövőket. A nyuszi kísérője szerint a sűrűn felbukkanó Benetton zöld az nem más, mint közönséges levelibéka  és kínos, a nyuszi szerint elfogadható.

Kisebb stresszt csak a felvonások kezdete okozott, kell-e költözködni, előkerül-e a kijelölt szék gazdája. Egyszer előkerült, de aztán nyugalom volt, ott szépen középen, csudijó helyen.

Reneszánsz mesevilág hűséges díszletekkel, pazar jelmezekkel, csodaszép, kifejező tánccal, mimikával, Popova repül, légies, játszik. Társai nemkülönben. A vastaps kiérdemelt. Zenét kedvelő, ámde a csatolt mozgásoktól, énekektől kissé idegenkedő lényem teljesen beolvad a történetbe, érzelmeket lát. 

Többször kéne hallgatni a varázslóra, talán...

 

Tücsök koma hegedül

Kánikulai estében tárva-nyitva az ablakok, talán elviselhetőbb lesz így a lakás. Olvasgatok. Cirip. Cirip cirip. Ó jaj, ez bizony idebentről hallatszik! Csak néha. Épp annyira, hogy tudjam, itt van bent szegényke, ahol se fű, se társak. De hiába nézem, nem találom sehol, rázom a függönyt is, elmozgatok az ablak körül dolgokat. Cirip cirip. Mondom neki, hogy jöjjön elő, velem nem jár rosszul, nem ütöm agyon, szalvétára teszem és kirakom.

Meg különben is. Öt évig nem hallottam ciripet, mert azon a furcsa éghajlaton megfulladna ő a fűben. Tehát örülök neki inkább.

Mindennek örülök, ami a nyárhoz kapcsolódik, pánikszerű veszteségpótlási mánia: ez se volt évekig, és nem lesz majd évekig. Most még itt van, még egyszer, aztán már nem lesz.

Még az se, hogy sorozatos egymásutánban kertben üldögéljek, ott sütögessek, medencében hűljek. Jut majd egy-egy hét szabadság alatt, nem több. Megint el fog halni a ruha és szandál készlet is.

Hétvége. Egyik kerti sütésből esek a másikba. Ömlik a víz rólam, ülök a felfújható medencében. Nem akarok kiszállni, még nem. Most jön csak a dinnye! Az se lesz majd. Medence sem.

Itthon cirip. Fényes nappal egy nagy kupac olvasnivalóval betelepszem a napsütötte fürdőkádba. Az újságkupacból a kád mellől cirip! Diadalmasan felpattanok átforgatni a kupacot. Sehol senki. Visszaülök. Cirip. Benézek mindenhova, semmi.

Megint ott ülök a kertben. Olvad a fagyi. Melyiket válasszam, oly sokféle van!

Könnyű nyári ebéd, nem kell most a nagy plecsni husi, a vastag kenyér. Fogyok, szép lassan, de töretlenül, kikerülve a hidegklímás étrendből. Ezt vajon hogy fogom megtartani? A hétközepi találka maradékát én nyerem meg hazavinni. Cukkinilepénykék fokhagymás tejföllel, zöldsaláta.

Délután kinyitom a gardróbszekrényt, és ott néz velem szembe, ott ül a tücsök koma, akit napok óta keresek! Nem mondja, hogy cirip. Csak néz. Tépem a törlőpapírt, megfogom és tenném ki az ablakon át. De ő csak kapaszkodik a papírba. Rázom, dörgölöm a párkányhoz, könyörgöm, engedd már el, a világ kint van, jobb lesz ott neked! Csak-csak elengedi, ül a párkányon. Remélem, hogy a kert felé indult el.  
Dublini és dublini eredetű barátaimnak ajánlom ezt a kis írást.

Szolgálati közlemény

Botrányt okozó poszt áttekintve, kapcsolódó levelezés áttekintve, megfelelő helyen, megfelelő személy által. Azt mondta, hogy semmit de semmit nem csináltam, ami törvénybe ütközne, hiába forog és vergődik szegény Mr Kockafej. Akár vissza is pakolhatom a posztot ide, mintsem a fiókban rejtegessem. Amit persze nem teszek, mert a gyerekért aggódom, és hiába tudom, hogy ha bármi éri őt, van hol utánajárni és szankcionáltatni, abba belelépni már nem szeretnék. 

 

Múzeumok Éjszakája, újratöltve

A Múzeumok Éjszakáját hosszú évek óta hanyagolom, mert két kísérlet után úgy éreztem, nekem nem éri meg a szardíniásdobozban megnézni azt, ami egész évben máskor is megtekinthető... Még akkor is, ha hajlamos vagyok egész évben pottyantani magasról mindarra, ami ebben a városban múzeumokban megtalálható, eltekintve néhány nagy port felvert kiállítástól. A hanyagolás másik oka persze a külföldi távollét is.

Tavaly itt voltam, de ellenálltam minden meghívásnak, fő a nyugalom. Idén mintha jobban vonzott volna, hogy mégis próbáljam meg, lesz ami lesz. A karszalag meg ajándékba érkezett, ez felért egy bokán rúgással.

Felkerekedtem és mentem. Nem korán, és koktéllal indítottunk. Nem teljesítménytúrára indultunk. Szigorú tervek sem voltak, könnyű így megegyezni, hatan a társaságban ide vagy oda.  

A Deák térnél már látványos volt a tömeg. Találtunk itt egy igen régi villamoskocsit, tényleg szép cizelláltan oda volt írva, hogy köpködni tilos. Volt egy másik villamos is, olyan gombóc-szerű, azt mondják Miskolcon meg Debrecenben még ilyenek járnak.

Múzeumbusszal felmentünk a Várba, célirányosan a sziklakórházba. Addigra besötétedett. És igen, itt jött a két órás sorbanállás. Előtte nem ettünk, nem is voltam éhes, de 11-re vérben forgott a szemem. Hogy mit is keresek itt, néha elfogott ez az érzés. Aztán arra gondoltam, jó, most már ez van, az idő is jó, a sor halad, harmincasával mennek be a csoportok, a többiek se nyávognak, akkor kibírom. A finisben megtaláltuk a zsíroskenyeres pultot, hamarabb is feltűnhetett volna.

Sziklakórházas fotóriport gyanánt elégedjünk meg a zsíroskenyér kupac felvételével, mert sajnos odabent nem fotózhatott senki. A lényeg, hogy a Vár alatt természetes barlangrendszer van, az egész hegyben. Ez mindig is közismert volt, lejártak oda az emberek ezt-azt tárolni, vagy szükség esetén oda menekültek. Aztán jött a háború előtt az ötlet, hogy legyen itt kórház, kialakítottak egy több teremből álló, folyosókkal összekötött intézményt, amit használtak is a háború alatt, majd 56-ban újra, volt kit ellátni bőven. Később pedig jött az átépítés atombunkerré. Odabent most meg lehet nézni a fenntartáshoz szükséges gépeket, a kórház berendezése, felszerelése is ott van, viaszbábuk segítségével szemléltetik mi, hol található. A tömeges rohanás miatt kissé siettetett a túra, mondják, hogy ez-az kimaradt. Nincs gondom ezzel, nem is lehet ilyen körülmények közt mást elvárni. Nem viselt meg, nem tudom miért. Klausztrofóbiám nincs. A pince mindig büdös meg nyirkos, de nem zavar. Szovjet iskolába jártam, egy fenyegetett város, sőt a legfenyegetettebb város, Moszkva közepén. Erre készítettek fel, hogy egyszer egy ilyenben kötök ki úgyis - ha odaérek a nagy villanás előtt. Ha nem, elpárolgok, szerencsés esetben. Ha nem párolgok el, jön a poklok pokla. Ez van. Most legalább láttam, miről beszéltek az egyenruhás, plecsnikkel teli katonabácsik. Csak fáztam, mert nem nyári ruhában kellett volna odamenni.

Heringekkel tömött busszal vissza a Deák térre percek alatt. Már éjfél volt. 

Megcéloztuk a Zsinagógát és a hozzá tartozó múzeumot. 

A sor itt folyamatosan haladt, hisz nem kellett kötelező tárlatvezetésre várni, majd a látogatók szanaszét kerültek érdeklődés szerint. Kellemesebben indult tehát. A biztonsági vizsgálat megszokott, voltam már pár koncerten. De végre teljes pompájában kivilágították az épületet belül is. Az idegenvezető már régóta beszélt, sokan is voltak az első sorokban, távolabb már nem lehetett semmit hallani, így maradtunk magunkra. Az utcáról az Odessza Klezmer szolgáltatta a zenét, épp érkezésünkkor kezdtek és sokáig húzták. 

Ez az épület mindig annyira meglep, teljesen más a Közép-Európában megszokotthoz képest, mindig a Közel-Keleten vagy a mór világban érzem magam.

Séta a kertben, sötétség miatt fotók hanyagolhatóak. Mászás a levéltárba két emelet magasan, igen jól felépített digitális fényképgyűjtemény, nagy kijelzőkön előhívható, könnyen kezelhető. A legizgalmasabb, vajon felismerjük-e, melyik épület vagy üzletportál hol található, ha egyáltalán megvan még.
Hab a tortán: épp indult a tárlatvezetés a múzeumban, mikor beléptünk. A tömeg egyre csak duzzadt, a vezető hölgy ritka színesen és érdekesen beszélt, pisszenés se hallatszott. Vallás, szokások, ünnepek és mindennapok. Gazdag műtárgyak, de mindennapi kis eszközök is. Hol tudom már előre, miről van szó, hol a leghalványabb elképzelésem sincs. Darabka macesz a kezemben, a bejáratnál kínálták. Egy kultúra, ami közel van, és mégis távol.
Hajnali fél 3. Talpfájás, bokafájás, derékfájás. Kinek mi. Mindenkinek elégedett vigyorgás. Társaságunkban fiatal férfiember. Azt mondja, épp akkor született, amikor férjhez mentem. Nézem, nézem, ez bizony férfiember, nem gyerek. Nem iskolás, nem szaladgál, fejem fölé tornyosul. Felnőtt, kívül-belül. Lehetne az enyém is, ha úgy akartam volna. Én is nyittatok magamnak egy tárlót valamelyik múzeumban...   

Piros, sárga, narancs, zöld, unalmas

Kijöttem a suliból, 20.45, dobszó, sípszó. Rövid nyomozás, és rájöttem, hogy egy kivetítő közelében állok a budai bevásárlóközpontnál. Épp elindult a spanyol-ír meccs. Amit nekem nagyon néznem kellett, mert hát a spanyoloknak szokás szurkolnom, meg az íreknek szokás szurkolnom. Vagyis, akármelyik karomat téptem le, az fájt ezen a napon. Berzenkedtem is, hogy tovább tartott a suli a tervezettnél, és nem érek haza kezdésre. Villamos felejtve, loholás a kivetítőhöz, nem maradok le semmiről!

De a sípszó, dobszó az éterből jött. Ott helyben csak egy kisebbfajta fegyelmezett tömeg ücsörgött. Igen, tele voltak a kihelyezett padok, ültek a földön is a nyári melegben, lehetett kapni sört meg zsíros deszkát... De amit én képzeltem, az egy nagy kupac őrjöngő ember piros-sárga mezben, meg egy nagy kupac őrjöngő ember zöld-narancs mezben, és egy nagy kupac ember civilben, és mind hullámzik, öklöt ráz, ugrál, kiabál, korsókat emelget - és össze-összeborul a másik fajta mezben levő tömeggel, barátságban, hátat veregetve, majd hullámzásba kezd az utcán, karneváli hangulatban.

De az Dublinban szokott lenni. Láttam most egy piros-sárga fiút, aki magányosan ácsorogva bámulta a kivetítőt. Láttam egy másik piros-sárga fiút, néhány civil emberkével üldögélt egy padon. Zöld-narancsot nem láttam egyet se. Csend volt, a légy pisszenését is meg lehetett hallani.  

Húsz percen át álltam ott a tömeget pásztázva, nem is tudom miben reménykedve. Talán hogy mégis felbukkan egy piros-sárga vagy zöld-narancs csapat, és odacsapódhatok? Hazabaktattam. Éjjel pedig megnéztem a Dublinból érkezett piros, sárga, narancs, zöld vidám fotókat.

No, majd két év múlva a VB alatt! Addig is marad a kanapé meg a sós mogyoró a házi tévé előtt.

Megáll az idő

Évekkel ezelőtt hat kolléganő egy hétvégét töltött egyikőjük nyaralójában a Balaton partján. Szó szerint a partján. Ültek a teraszon, ültek a stégen, vízbe mentek, ettek-ittak, csacsogtak, néha sétáltak. Csak semmi rohanás. Hogy ez mikor volt, manapság néhányukban kissé összekavarodott. De én biztosan tudom, hogy 2005-ben, mert utána mentem Dublinba, és nem volt többé olyan nyaram, hogy ráértem volna még külön velük is utazni a rohanós hazai szabik alatt. Előtte évben pedig még nem ismertem őket, rövid életű munkahely volt ez, legalábbis számomra.

Most pedig ugyanúgy kocsiba ültünk, és eltöltöttünk egy hétvégét ott. Csak ültünk a teraszon, ültünk a stégen, vízbe mentünk, ettünk-ittunk, csacsogtunk, néha sétáltunk.

A két vakáció közt szanaszét szórt minket az élet, számos új munkahellyel, lakhelyekkel, szorgalmas gólyával, sok-sok történettel, hullámhegyekkel és hullámvölgyekkel, újabb és újabb tervekkel, agytornával a mindig bizonytalan jövő miatt. Pesten találkozunk rendszeresen, még akkor is sikerült, mikor csak futólag jártam haza.

Mégis, a hétvége semmi kis történései, beszélgetései, lustaságukban rohanó percei mondták azt nekem, hogy viharzó életünk ide vagy oda, itt, ebben a társaságban mi sem változott. Mintha nem telt volna el hét év, nem történt volna az a sokminden, csak jártunk volna ki-be a balatoni teraszajtón minden nap, pakolászva az asztal körül meg a konyhában, 2500 napon át. Még a fényképeken is ugyanúgy nézünk ki. Az állandó szélvihar közepén.

Rejtélyes.

Kincsvadászat

A szép nagy szálloda szép nagy bálterme zsúfolásig megtelt. Aukcióra jöttünk. A katalógusban festmények, grafikák szerepeltek, úgy 150 darab, főleg a 20. század első feléből. Nem csak nézelődni terveztünk, hanem vásárolni egy számunkra kedves ember kérésére. De persze egy aukción nem úgy vásárolsz, hogy odamész, leakasztod a polcról, és hazamész, itt versenyezni kell. Néha kőkemény, néha alig van konkurencia, nagyritkán meg semmi sem történik, és a tárgy ott marad. 

Ízlések és pofonok. Trendek. Volt, hogy a nagy értékűért egy lyukas garast se adtam volna. Máskor a viszonylagosan olcsóért a szívem is megszakadt. A tételek különleges pénztárcához mértek, ez egy másik világ. De azért nem sokan vonultak hermelin boleróban... Gondolom, fontos kapcsolatok épülnek itt. 

Én, a zöldfülű, eleinte nem is értettem, hogy tapasztalt meghívóm miért ilyen zaklatott, folyamatosan be nem áll a szája. Az adrenalin. Csak kortyolgattam a pezsgőmet. Ám amint leültünk és elővettük a katalógust a bejelölt áhított darabokkal, a versenyszellem engem is elfogott. Kell, kell, kell, legyen a miénk, csak a miénk! És ott a határ is, a kedves ember által megjelölt maximum összeg, ami miatt lehetünk vesztesek... Jaj, csak senki rá ne licitáljon!

Winkler Nóra eszeveszett sebességgel pörgette az eseményeket. Festményt csinos fiú behozza, megjelenik a kivetítőn is, Nóra számot mond, tárcsák emelkednek, telefonos képviselők zsizsegnek, újabb és újabb számok jönnek, senki többet harmadszor? Bumm, leüti, a csinoska asszisztens megismétli az összeget meg a tárcsaszámot - vagy nem, mert kis álmodozó hölgy, téves adatokat mond, "kissé" kellemetlen. Csinos lány érkezik a nyerteshez, papírokat töltenek ki. Csinos fiú újabb festménnyel jön be, Nóra pörög, tárcsák emelkednek... Ennyi tárgy lement három órán belül. Az idő rohant, fel se tűnt. 

Különösképp, ha közeledtünk a mi darabjainkhoz. Légszomj, gombóc, szívverés, izzadás. Még jó, hogy nem kaptunk szívrohamot! Egy licitet bevállaltam, de még nem láttam át a dolog pszichológiáját, és az események úgy pörögtek, hogy már azt se tudtam fiú vagyok-e vagy lány. Bár minden számot hallottam, ilyen sebességgel cselekedni a meghívóm segítsége nélkül nem tudtam volna, mikor emeljem a tárcsát, mikor várjak. A hadviselésnek megvan a technikája. A festmény a miénk lett egy percen belül, én meg úgy éreztem magam, mint ahogy Cseh Laci érezheti magát egy perces futamon az uszodában. Vagy mégsem, mert őt erre edzik lelkileg, és gyanítom, hogy tudja, mit csinál, mi zajlik körülötte. Három óra végignézése után már tisztább a kép. A legközelebbi alkalommal biztosan megyek!

Főleg mert a kedves ember szerencseszáma, egyben a számára fenntartott tárcsa száma, egyezik az én szerencseszámommal. Így tutti nyerők vagyunk!

Ki nyer?

Nagy a birkózás! Már majdnem két hete tart. Még mindig a Mr. Kockafej, ahogy egy barátom elnevezte, kapcsán. 

Itt vagyok én, az alapjellememmel és világfelfogásommal. Itt vannak a nagyon spirituális emberek, akik igen-igen szép keleti elméletekkel jönnek. Itt vannak a tanáraim és tanácsadóim, akik fogják a kezemet, és akik tudományos elméletekkel jönnek. Itt vannak a politizáló emberek, nos, az viszont én nem vagyok, hét éve nem vagyok. Itt vannak azok, akikkel egy húron pendülök. Meg akikkel nem annyira pendülök.
Hagyjad, mondják. Oooooommmm... Béke legyen veled, gondoljam én. Vedd be a leszarom pirulát. Ne harcolj idiótákkal, mert legyőznek a gyakorlatukkal. Ne harcolj idiótákkal, mert lesüllyedsz az ő szintjükre.
Menj ügyvédhez. Írj az ombudsmannak. Írj az igazgatónőnek. Írj a polgármesternek. Írj a Millának. Írj a kormánynak. Írj a világnak. Rúgják ki az ilyent, más már a rendszer, mit keres azon a pályán! Mit félnek tőle? Ki fél tőle? Miért fél tőle? Valakinek tennie kell valamit, mi ez a sok gyáva kukac?
Csomagolj azonnal, hát hiányzott ez neked a sok év nyugalom után? Hagyd a francba az egész brigádot! Gyere vissza, de gyorsan! Ugye megmondtuk?  Nem mondtuk meg, nem is gondoltuk volna, hogy otthon ilyen lehetséges, de akkor is gyere vissza gyorsan! Meddig húzod még az időt mindenféle kifogásokkal?
Állj ki magadért, mindig is kiálltál! Ja hogy mostanság nem annyira, mert békés és zen akartál lenni? Hát az baj! Beteg leszel, tudod, hogy akkor beteg leszel! Lenyeled, nem mondod ki, nem állsz ki magadért, és feldobod a talpad! Hülyeség, aki szerint mindent el kell fogadni és lenyelni! Így készül egy hamis világ! 
Ááá, úgy kell csinálni, mintha semmi se történt volna, hisz nálunk így szokás. Ne is foglalkozz vele. Nem kell semminek utánajárni, felesleges, itt úgyse jutni ilyenkor semmire. Ne pattogjál, most nem abban az országban vagy, ahol lehet.
Na ki is vagy te igazából, a meghunyászkodó vagy a harcos? Mit tanultál az eltelt években pszichológiáról, minek tanultál egyáltalán, hékás?!
Hát igen, ez mind-mind bennem van. Meglátjuk még.