Évekkel ezelőtt hat kolléganő egy hétvégét töltött egyikőjük nyaralójában a Balaton partján. Szó szerint a partján. Ültek a teraszon, ültek a stégen, vízbe mentek, ettek-ittak, csacsogtak, néha sétáltak. Csak semmi rohanás. Hogy ez mikor volt, manapság néhányukban kissé összekavarodott. De én biztosan tudom, hogy 2005-ben, mert utána mentem Dublinba, és nem volt többé olyan nyaram, hogy ráértem volna még külön velük is utazni a rohanós hazai szabik alatt. Előtte évben pedig még nem ismertem őket, rövid életű munkahely volt ez, legalábbis számomra.
Most pedig ugyanúgy kocsiba ültünk, és eltöltöttünk egy hétvégét ott. Csak ültünk a teraszon, ültünk a stégen, vízbe mentünk, ettünk-ittunk, csacsogtunk, néha sétáltunk.
A két vakáció közt szanaszét szórt minket az élet, számos új munkahellyel, lakhelyekkel, szorgalmas gólyával, sok-sok történettel, hullámhegyekkel és hullámvölgyekkel, újabb és újabb tervekkel, agytornával a mindig bizonytalan jövő miatt. Pesten találkozunk rendszeresen, még akkor is sikerült, mikor csak futólag jártam haza.
Mégis, a hétvége semmi kis történései, beszélgetései, lustaságukban rohanó percei mondták azt nekem, hogy viharzó életünk ide vagy oda, itt, ebben a társaságban mi sem változott. Mintha nem telt volna el hét év, nem történt volna az a sokminden, csak jártunk volna ki-be a balatoni teraszajtón minden nap, pakolászva az asztal körül meg a konyhában, 2500 napon át. Még a fényképeken is ugyanúgy nézünk ki. Az állandó szélvihar közepén.
Rejtélyes.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése