Táncrend

A táncórák magányosan telnek ebben a városban. A jóga órák is - panaszkodott már egy szintén nem brit barát. Nincs beszélgetés, haverkodás, öltözőben ismerkedés, órák után kialakuló buszmegállós csacsogás, összefutás kávéra, esetleg bulizás. 

Nem társastánc órák ezek, mindenki egyedül érkezik: zumba-fitnessz óraként eladott táncórák jegyzett tánctanárokkal, ki balettos, ki musicales, ki báli táncos, ki született latin... Az ember érettebb fejjel jön rá, hogy szereti ezt, főleg mert nem zargatják, merre lép, tud-e akkorát hajolni, mint a többi, elmúlnak a tornaórákon felszedett ijesztő blokkok... a részvétel a fontos.

A teremben aztán az ember hátra áll, és nyakát nyújtogatva próbálja követni az oktatót. Idővel előbbre csúszik, úgy a második-harmadik sorba. És ott ragad. Az első sorban a régi lányok vannak, akik hosszú évek óta járnak az oktatóhoz. Érkezéskor egymást ölelgetik, lapogatják, bennfentesen utalnak eseményekre, kérdeznek egymástól, facebook posztokra utalnak, zárt alakzatban, és köszönni a nem kör-tagoknak nem szokásuk. Az oktatót is ölelgetik, puszilgatják amint megérkezik, titkos kis ajándékokat adnak neki, ezt meg az ebay-ről rendeltem neked, mondják. Mi nem létezünk számukra. Ha esetleg csakazértis alapon rájuk köszönünk, műmosoly érkezik, majd a kör tovább zár. Gyorsan felsorakoznak az első sorba és minden lépést alaposan ismerve, kortól és alkattól függetlenül, profi módon letolják az órát. Ha az oktató a falon mászkál hangszórót javítva, akkor is tudják folytatni hibátlan koreográfiával. A zöldfülűek, kik mindig érkeznek újabb és újabb számban, rájuk bízhatják magukat. Aztán idővel feljebb csúsznak a második-harmadik sorba a zöldfülűek is, átadva helyüket az újabb érkezőknek, a lemorzsolódók meg eltűnnek. Az oktatók kommunikálnak mindenhova, de úgy veszik őket körül a régi lányok, mint Erzsébet királynőt a testőrség. 

Ha késnek a régi lányok, és vakmerően előre állunk, amint kisorolunk kortyintani a kulacsból két szám között, máris a helyünkre áll egy régi lány. Ám tanúsítom, hogy egy gyilkos pillantás segít, és visszakullognak a második sorba gyorsan. Érkezz időben, kisanyám, mondja a szemem.

A második klikk természetesen mi vagyunk, a közepesen régen kezdettek. Az egyik helyen például a zsákszerű, bokáig érő mifenében járó, fejkendős egyiptomi doktornő, aki, mivel nem helybeli, be is mutatkozik szépen, mesél és meséltet, és megjegyzi, hogy vett lángost a karácsonyi vásárban a Hyde Parkban, micsoda szuper kaja. Vagy a fekete nő, ő is bemutatkozik, de ennyire nem szószátyár. A másik helyen a korombelinek tűnő, vékonyka, vöröshajú lány, aki, mivel helybeli, be nem mutatkozik, de beszélgetünk a fitnessz menetrendünkről, az esti időbeosztásról, ő is jön a táborba a nyáron, kamaszkorában járt már ide táncolni 30 éve, és megtalálta a recepciós a régi tagsági fényképét CC Catch frizurával, még masni is volt rajta, röhögünk, és megtudom, hogy van kutyája és egy 21 éves fia, aki jógaoktatónak tanul Indiában. Gondolkodom, hogy be kéne mutatkoznom neki most már, hogy ennyi ideje beszélgetünk és ennyi mindent tudok, de nem tudom, hogy kéne-e, öt éve itt vagyok, és még mindig nem tudom. Hát ráhagyom, majd ha mondja az övét, én is mondom az enyémet.

Megbeszéljük vele, hogy milyen bunkók ezek a régi lányok. Mi nem vagyunk ilyenek. Mindenkinek köszönünk. Ő a régieknek is, csakazértis, mondja. Én meg csakazértse, mondom. De az újaknak mindenképp. Hogy ne érezzék rosszul magukat, és ne higgyék, hogy mindenki bunkó itt.

Mikor jön a zöldfülű távol-keleti lányka és kérdezi, hogy itt lesz-e a zumba, mondom neki, igen.  Hogy mutassam milyen kedves vagyok, hozzáteszem, hogy hamarosan jóval többen leszünk a teremben, szuper lesz az óra, ámbár az oktató mindig késik egy picit. Mire ő:
- Elnézészt. Enyém angol lenni kicit kevész. Nem éjteni szokat.
És az a széles ázsiai mosoly és hajolgató bólogatás. Erre én is széles ázsiai mosolyt vágok és hajolgatva bólogatok, majd nézek a semmibe.

Jó egy óra múlva bemegyek a szomszédos koreai gyorsbüfébe, amit ledolgoztunk, vigyük is be. A mellettem levő asztalnál ott ül a szintén fitnessz ruhás távol-keleti leányka, hisz átöltözni most nem divat, mindenki így jár. Két hófehér bőrű leánykával hangosan, folyamatosan csacsog angolul. Olyan kiejtéssel, hogy biztos itt nőtt fel helyben.

Torkomon akad az evőpálcika. Rég vettek ennyire hülyére. 

De már két hete egyszer se jöttek a régi lányok, egyik órára se, gőzöm nincs hova tűntek, síszezon és influenza járvány van, és én állok az első sorban vöröshajú kortársammal, gondosan ügyelve a profi bemutatóra, össze-összekacsintgatva az oktatóval. Még nem rendeltem neki semmit az ebay-en.  

A néha láthatatlan harcos közlekedési etikettje

- Óóó, ha mindig jön nálatok a busz, akkor biztos fel is férni rá! - irigykedett egy minimális tömegközlekedéssel megáldott apró szigeten élő barátnőm. 
- Persze, mint a tetriszben a kockák! - vágtam rá.
Azóta gondoltam rá, hogy szükséges lenne összefoglalni a londoni közlekedés rejtelmeit, különös tekintettel a metrózásra és vonatozásra, mert azt űzöm naponta. Buszra ritkábban ülök, pedig szép, piros és kétszintes.

Hiába küldik rendesen a buszt, a metrót, a vonatot, ha sokmillió ember készül rá felpréselődni nap mint nap. Pékek, titkárnők, orvosok, vezérigazgatók, kőművesek, takarítók, művészek, iskolások, nyugdíjasok, kisbabások, rokkantak, munkásruhában, egyenruhában, öltönyben, szép harisnyában, szmokingban, estélyiben, farmerben, combtőig érő buliruciban, szezon szerint jelmezben... mert ez itt nem presztízskérdés, hanem szükséglet. A tömegközlekedés használata és a kocsibirtoklás hiánya semmiféle társadalmi státuszra nem utal. 

Egy pár évnyi tetriszezés után, elferdült nyakkal, kilyuggatott lábfejjel és magas adrenalinszinttel az ember stratégiákat alakít ki. Például megpróbál a tömeggel ellentétesen mozogni. Ha reggel mindenki a belváros felé halad, akkor mi lakjunk és dolgozzunk úgy, hogy kifelé haladjunk! Este hatkor nem fér be az állomásra a hazafelé igyekvő tömeg, sárga mellényes emberek zsilipelik be őket, nehogy taposás legyen? Integessünk nekik vidáman a kifelé vezető üres mozgólépcsőről!  

És jegyezzük meg, mikor jön az a bizonyos szerelvény. A csoda szerelvény, amelyiken érthetetlen módon nincs senki. A 7.49-esen tetrisz van, a 7.53-ason ülőhely is bőven akad, a 7.57-esen tetrisz van. Hát akkor induljunk otthonról úgy, hogy a 7.53-as érkezésekor pole pozícióban legyünk! Mi az a pole pozíció? Először is, a brit birka tömeg rögtön az állomás bejáratanának közelében meg is áll a peronon, nem megy tovább, pedig legalább kétszer olyan hosszú a peron, mint egy átlag pesti. Mi haladjunk távolabb, ahol megritkul a nép. Másodszor, tanuljuk meg hol vannak az ajtók, hisz a szerelvény mindig ugyanúgy áll meg. Ekkor cselesen próbáljunk a lehető legközelebb kerülni a nyíló ajtóhoz. De nem túl közel, mert ha átlépjük a sárga csíkot, akkor ránk üvölt a hangosbemondó. Ha pedig miattunk nem tudnak leszállni az utastársak, tőlük kapunk gyilkos pillantásokat, az pedig kinek hiányzik? Amint szabad a pálya, ruganyos léptekkel cselezzük ki nyájat formázó társainkat (a sorban állás szokása elhalt), és ugorjunk be a kocsiba minél hamarabb. Prédára vadászó sasmadár módjára tekintsük át a terepet, és vegyük észre az esetleges ülőhelyet, amire mind a húsz karmunkat kieresztve rávetülünk, hangosan lecsapva táskánkat, laptopunkat és fenekünket. A versenytársakat próbáljuk nem észrevenni, mert az ő mozdulatainak és kapacitásuknak felmérése időveszteséget okoz. Ha nagyon muszáj, bocsátkozzunk udvarias helyfelkínáló párbeszédbe, és reménykedjünk, hogy mi nyerünk. De ha elég fürgék vagyunk, ez elkerülhető. Azonnal vegyük elő az olvasnivalónkat, legyen az telefon, könyv, újság vagy Kindle, és soha többé ne tekintsünk fel, legfeljebb ha megáll a szerelvény, és nem tudatosult hol járunk.

Miért ne nézzünk fel? Mert ha felnézünk, akkor észrevesszük, hogy idős, beteg vagy neadjisten várandós vagy kisgyerekes utastársak vannak köztünk, azoknak pedig illene átadni a helyet. Márpedig ki ad át helyet olyankor, amikor csak a belvárosra szóló, a többi zónába ki se engedő havi bérlet ára meghaladja a 130 fontot? Megvettem az ülésem, na. 

Ha nem sikerült leülni, amire csúcsidőben nagy az esély, az azt jelenti, hogy tovább kell fejleszteni a koncepciónkat. Próbáljunk végállomás közelében lakni, ahol mi és a környékbeliek kezdjük feltölteni a szerelvényt. Addig is, míg erre nincs mód, vegyük észre, hogy a brit birka tömeg felszállás után az ajtó közelében megáll. Nagy eséllyel beljebb rengeteg állóhely van, ahol kényelmesen lepakolhatjuk táskánkat és elővehetjük olvasnivalónkat. Vágjunk át könyékkel, enyhe lábrúgásokkal a birka tömegen, az ekszkjúzmi használata álságosan szükséges, és máris a paradicsomban vagyunk. Ezután is sasszemmel éljünk, hisz ki tudja ki áll fel leszálláshoz készülődve. Az ő helyükre azonnal rávethetjük magunkat a fent leírt módon. Természetesen előfordul, hogy már feltöltötték a folyosókat, mert mondta nekik a hangosbemondó, hogy ez a helyes, de erre kicsi az esély. Maguktól eszükbe se jutna, ők az ajtó melletti tetriszt kedvelik. 

A legszerencsétlenebb esetben, ha csúcsidőben a tömegmozgással egyező irányban haladunk, csak a tetrisz marad. Nyakunk és végtagjaink meglepő szögekben el tudnak tekeredni. Táskánkat tegyük a lábunk közé. Egyre erősebb pánikunkat leplezzük mélylégzéssel, olvasással vagy közömbös arckifejezéssel. Ha nagyon vészes, ácsorogjunk a peronon a sárga csíknál, és előbb-utóbb jön egy olyan szerelvény, amiben van egy kis hely. A minap húsz percbe telt, de jött. Pedig egy tetrisz-ember egy korábbiból még ki is integetett, hogy íme, itt van húsz négyzetcentiméter mellette, jöjjek. Mosolyogva kiáltottam, inkább várok, arcom nem mutathatta a mérhetetlen riadalmat, nem szoktam ilyen zsúfolt vonalon utazni. Tehát nem tetszem neked? - kiáltott vissza és kacsintott. Én meg vidáman integettem utána. Így flörtöl a londoni közlekedő. 

Amint bent vagyunk a szerelvényben, nem illik telefonálgatva üvöltözni. Ez csak a közép- és kelet-európaiak, valamint néhány távol-keleti népség szokása. Ily módon lehet szórakoztató magyar magánéleteket kihallgatni utazásaink során, angolt a legritkábban. Azonkívül nem illik a velünk utazó barátokkal és családtagokkal a suttogást meghaladó hangerőn társalogni, kivéve ha egész estényi pubozás után vagyunk, mert a részeg üvöltözés természetes. Szintén nem ismerkedünk az útitársakkal, kivéve ismét csak ha egész estényi pubozás után vagyunk, esetleg ha alkoholmentes napokon az útitárs mosolygós karibi háziasszony rengeteg szatyorral vagy nyugdíjas nénike. Enni nyugodtan lehet bármit, akár az anyánk pesti konyhájában lefőtt töltöttkáposztát is piros lábosból, kenyérrel tunkolva. A lábost, az evőeszközt és a szalvétát ezután lezser mozdulattal dobjuk magunk elé a padlóra a közben kiolvasott újsággal együtt, és hagyjuk ott a takarítószemélyzetnek, így biztos nem lesznek munkanélküliek. Sminkelésre pedig a lakásban semmiképp se fordítsunk időt, ez teljesen elvégezhető az alapozástól kezdve az utolsó simításokig az utazás alatt. Érthető, hisz kinek van kedve hajnalban kelni szépsége érdekében! Hogy ki mit visel, hogy néz ki, lila a haja, hány kiló a feleslege, szép a ruhája, vicces a cipője, nem nézzük meg, csak sandán lapítva oldalról. Bámulás kizárva, még rendőrt hívnak!

Ha ülünk, és az épp felszabadult szomszédos ülésre új delikvens érkezik, egy millimétert se változtassunk eddigi pozíciónkon. Akkor sem, ha eddig úgy éreztük magunkat, mint kedvenc fotelünkben, a kendikras-szagához széttárt könyékre van szükségünk, a lábunk kényelmes terpeszben, körülbástyáztuk magunkat a táskáinkkal, szatyrainkkal. Bátran vegyük fel a harcot a betolakodóval, és mutassuk meg neki, hogy mi érkeztünk előbb!

Leszálláskor, akármekkora is a tömeg, az utolsó pillanatig helyünkön kell maradni, hiszen fékezéskor súlyosan megsérülhetünk, meg hát ne feledjük, havi 130 fontért béreljük a belvárost átszelő ülést, minden másodperce kincs. Amikor kinyílnak az ajtók, pattanjunk fel, forduljunk irányba, és könyékkel, egy-egy padlóra tett táska finom odébrúgásával, saját táskánk ütközőként való használatával, álságosan ekszkjúzmizve vágjunk át a tömegen. Ami forgalmasabb állomásokon amúgy is kisodor. Ezzel a hozzáállással maradt fenn eme összefoglaló írójának angol pasija a dunakanyari sárga buszon, lévén nem gyülekezett az ajtóban fékezés előtt két perccel már, és a sofőr szerint az írón kívül nem volt leszálló. 

Lépcsők, mozgólépcsők és folyosók szövevényében jutunk a vonatokhoz, metrókhoz és kifelé. Mozgólépcsőn állás a jobb oldalon, rohanás a bal oldalon. A velünk levő cimbora álljon elénk vagy mögénk, és így társalogjunk, mert különben a kelta, viking, szász és normann ősök minden átka száll ránk, mikor mások miattunk nem szedhetik kettesével a fokokat. Amint sima lépcsőhöz érünk, hiába a szabály az, hogy fele az egyik irány, fele a másik, baloldali közlekedéssel, mint az utakon is, hirtelen mindenki mindenfelé megindul. Ha szembejövő tömeg próbál eltaposni egy folyosón, préselődjünk fel a falra és úgy haladjunk célunkig. Ha lépcsőn történik mindez és fóbiánk van, mint e sorok írójának, akkor képzeljük magunkat tömegszörföző rocksztárnak és ugorjunk. Ugye így máris poénosabb? Könyékkel, kis lökdöséssel itt is elérjük a célpontot. Persze ha szerencsénk van, valaki már töri előttünk az utat. A be- és kilépő leolvasó kapuknál nincs megállás, a kártya legyen a kezünkben, érintsük és fussunk át, nem kell megvárni, hogy az előttünk levő után becsapódjon a kapu, mert letapossa a sarkunk a következő ember, sőt a vesénkbe is belevághatnak szép finoman, úgy véletlenül. Ugyanez történik, ha megállunk a tájékoztató táblákat olvasni. Kivéve ha azok egy lakatlan sziget közepén vannak, ott legalább megnézhetjük, hogy balra vagy jobbra forduljunk. 

Ha a folyamat bármelyik részénél babakocsis kismama, bőröndös turista vagy kártyanemtaláló lúzer lassítja a híres londoni gyorsgyaloglási rekordkísérletet, melynek mi is részese vagyunk, érezzünk magunkban dühöt és szitkozódjunk anyanyelvünkön, de csak magunkban. Konstatáljuk, hogy miattuk lekéstük a metrót, és most két teljes percet kell várnunk a következőre. A két percek pedig ekkora utazásoknál összeadódnak, és a végén 18 óra helyett 18.20-ra érünk haza, heti öt napjával számolva az pedig száz perc veszteség a magánéletünkből. Rágjuk a kollégákkal fél órán át a témát, hogy a miénk a legszerencsétlenebb iroda, mert egy nagy vasútállomás közelében van, és a bőröndös emberek már a reggeleket is elrontják. Bátrabbak természetesen megkísérelhetnek beugrani a csukódó ajtók közé, megspórolandó a két percet, de csúnya látvány lehet belőle, nem próbáltam.  

A fenti bekezdésben felsorolt szabályok közül bármelyiket megsértő utastársra kárhoztató pillantásokat lövelljünk némán. Fejlesszük ki ennek olyan módját, hogy az utastárs még az ágyában álmatlanul forgolódva is csak erre tudjon gondolni, szoruljon össze a szíve, hogy ő milyen rongy ember. Nézzünk össze feddhetetlen utastársainkkal és csóváljuk meg a fejünket, majd vonuljunk vissza olvasnivalónkba. Soha, de soha ne fejezzük ki nyíltan a nemtetszésünket! A jelszó: passzív agresszív! Ha elégedetlenségét üvöltözéssel kifejező utastárs tűnik fel, mindenki izgatottan nyújtogatja a nyakát, felpattan a helyéről és fejcsóválva odaszól az utastársainak: "Kérem, na de ilyent! Mi kedves, toleráns és udvarias emberek vagyunk! Az agresszív viselkedés elfogadhatatlan!" 

Adózzunk csodálattal annak a kevés utastársnak, aki átadja a helyét, felajánlja, hogy viszi a lépcsőn a bőröndöt vagy a babakocsit, és még meg se lök, ha fáj a lábad, és lassan bandukolsz.

A napi harc végén kimerülve sokszor gondolok arra, hogy lehet mégis jobb volt Dublinban, a kedves kis sziget emberi mértékű fővárosában várni a buszt a munkahely előtt. Gyakran a kiírt tízpercenkénti sűrűséghez képest 20-40 percenként ha jött (az alatt majdnem gyalog is hazaértem volna)... de legalább nyugodt emberek ültek, álltak benne.
  
Az időzítéssel itt is vannak gondok, mégis. Vannak jó napok... és vannak... Mégse jön a vonat. Mégse úgy jön. Mégse akkor indul el. Mégse akkor indul tovább. Leáll a pályán. Egyik nap tíz perc késés, másik nap 18, volt a minap 40 is, a húsz perces útból így lesz egy óra. Tervezett munkálatok hétvégeken itt, ott, amott, ünnepek körül is - mi pedig elfelejtjük megnézni a honlapon, és egy órát késünk a vacsoráról, vagy ennyivel tovább tart hazaérni a reptérről, mert ott állunk leragadva, újratervezés félúton... Küldjünk üzenet a főnökünknek, a barátainkank, bocs, kések - ez csak egy udvariassági gesztus, senkit se érdekel, ha megcsúszol, mindenki így él. Csak repülőhöz, vonathoz induljunk időben, ez a legfontosabb, az nem vár. 

A késéseket folyamatában rezignáltan fogadjuk, olvassunk tovább, mintha mi sem történt volna. Ha vasúti személyzettel találkozunk, nyugodt arckifejezéssel nézzünk rájuk, nem zúdítjuk oda mérgünket, és utastársainkat se zargatjuk magánvéleménnyel és sóhajtozással. Majd pedig munkahelyre érve panaszkodjunk a minősíthetetlen ár-érték arányú szolgáltatás miatt, biztosan mindenki egyet fog érteni, fél hétvégén át erről társalogjunk a családdal és barátokkal, és írjunk be az újságba. 

Néha arról ábrándozok, hogy találok egy állást a lakástól tíz percnyire gyalog. Mint egy faluban. De nem akarok faluban élni. Még kisvárosban sem. Közepesben sem. Tehát önmagamnak mondok ellen. 

Vagy kéne egy sapka-nyevigyimka. A láthatatlanná tevő sapka az orosz rajzfilmből, amire tízévesen rágyógyultam. Egy csákó újságpapírból. Mennyi mindenhez tudnék akkor kezdeni! Ott lennék, de mégse!

Nos, a londoni tömegközlekedésen ez is működik. Lehetünk mi a legfeltűnőbb jelenségek, garantálom, hogy ha ismerőssel futunk össze, rögvest láthatatlanná válunk! Ugyanis azok az emberek, akikkel amúgy szívélyesen társalgunk a lépcsőházban, kávézunk, gyereket játszótereztetünk, emelgetjük a lábunkat a fitnesszteremben, ásítozunk a céges megbeszéléseken, tanácsot adunk a szabás-varrás szakkörben... rögtön nem látnak meg minket a tömegközlekedési eszközökön, az állomásokon, sőt a boltokban se. Ilyenkor nem sértődünk meg, hisz mi se látjuk meg őket. Eközben furdaljon mégis a lelkiismeret, hogy a fenében lehet így csinálni... de tilos odamenni hozzájuk, ó helló, te is erre?! Tudjuk, hogy ő is tudja, hogy látjuk egymást. Amikor legközelebb találkozunk, akár negyed óra múlva az irodában, a ház előtt a kapukulcsot keresgélve vagy közös barátnőnk étkezőasztalánál, minden megy tovább, és a sapka-nyevigyimka perceire senki se gondol. 

Hogy miért? Nem jöttem még rá. Talán a közlekedés annyira önmagára koncentráló én-idő, a küzdelem ellenére szabadidős tevékenység olvasgatással, tájékozódással, telefonon netes ügyek intézésével, ablakon kibámulással, elmélkedéssel, hogy nem fér bele a felszínes csacsogás.

Sapka-nyevigyimka híján leszálltam a vonatról hazafelé jövet ma is. Sajgó bal karral. Nem mozdult a férfi a belvárosi végállomáson, hogy meglegyen a teljes ülésnyi helyem mikor mellé ültem. Elővettem a mobilom és a férfinek nyomtam a felkarom, erőkifejtés visszafelé. Néha teljesen ráfeküdtem, lábtól karig. Nem engedett. Én se. Megnéztem az órát ahogy kijöttem az állomásról. Tizenhét perc helyett huszonnyolc perc volt az út, többször megálltunk a nyílt pályán. Eddig préseltük egymást BBC-t olvasva közben, pókerarccal, egyszer sem mérve fel egymás külsejét. Séta közben párszor kinyújtottam teljesen elmacskásodott karom. Már nem fáj. A lényeg, hogy nem hagytam magam, láthatta kivel van dolga, a kutyaúristenit.     

Kockanő

- Mit keresnek ezek az idegenek az irodában? Ki felügyeli őket? Nem tartózkodhat idegen az irodában! Ez nem tárgyaló, ez irodahelyiség! Szabályzat van róla!
Habzik a szája, pedig tudja jól, hogy az idegen egy idős néni, aki épp az ablakunk alatt esett el a járdán. Annyira nem esett nagyot, hogy mentőt hívjunk hozzá, de fájt neki itt-ott, zavarodott is volt, betámogattuk hát, pihenjen kicsit. Ki gondol tárgyalóra, amikor ide volt legegyszerűbb bekísérni a hátsó ajtón? Vele van a húsz év körüli unokája, aki sápadtan szipog.
A nagy hisztériára való tekintettel mindenki angolosan távozik a méretes helyiségből a kisebb szobákba, lám milyen jó ez a kifejezés pont London közepén, nem véletlen az eredete. Csak egy nyugdíjhoz közeli kollegina meg én maradunk. Kimegyünk a konyhába, teát, vizet vinni. 
A habzó szájú nő utánunk jön.
- Most meg ott hagytátok őket maguknak! Bele fognak nézni a számítógépekbe, kiírják a céges titkokat! Benne van a szabályzatban, hogy idegeneket nem szabad az irodahelyiségekben hagyni, és főleg nem nyitva hagyott számítógépek mellett! 
Visszamegyünk a poharakkal, most már a nyugdíjhoz közeli kollegina is szipog. Nekem pedig elvitte a kiscica a nyelvem. A nyelvem, ami pedig van, éles, csúnya és odavág. De félek a kocka emberektől, nagyon, nagyon. Akiknek minden derékszögben van, és nem lehet kilengés a vonalból, se jobbra, se balra. Akik megfelelnek mindennek és mindenkinek. Elolvassák, tudják, felkészülnek. Meghallgatják, megjegyzik. Mert anyukájuk mondta, tanárnénijük mondta, férjük mondta, főnökük mondta, a nagy társadalom mondta. Így kell lennie. Ilyennek kell lennie.
Ezektől az emberektől csak bajom származik, nekem, a szabálytalannak, az opportunistának, és már nincs mindig kedvem odacsapni. Szelidülök.
Feltámolyog a székről a néni, és mondja, hogy ő nem akart zavarni, elnézést kér, már mennek is. Messziről jöttek, Amerikából, egyenesen a reptérről, és hát így kezdődött a nyaralás. Valahol erre van a szálloda. 
Nagyok a bőröndök, megyek én is, segítem húzni, mondom. Szívem összeszorulva, szégyen és döbbenet kavarodik bennem. Amíg megkeressük azt a szállodát, tyúklépésben haladva, addig is kiszellőzik a fejem, gondolom én, meg még teszek is egy kört. Nyugi, nyugi, nyugi. 
Megölel a néni, köszöni szépen a kedvességet, milyen jó emberek vannak az én országomban. Nem, ez nem az én országom, vágom oda dühösen. Nem kérdezi meg, hogy melyik az országom. Végülis mindegy, nincs országom. 
Némán dolgozom. A kockanő a sor másik végén ül. Azon töröm a fejem, hogy ha a mosdóba menet tempósan elviharzok mellette, véletlenül fenn tud akadni a lábam a széke gurigáin, és akkor kilökődik alóla a szék, jól a padlóra zuhan majd.  
Elmosolyodok. Vajon hány év még, hány önfejlesztő tanfolyam és beszélgetés, mire nem fognak zsigerből aljas gondolataim támadni, ha dühös vagyok? 

Urna

Anya urnája. Tíz éve van a bátyámnál, tíz éve nem intézett vele semmit. Na jó, mi sem tettünk semmit, nem is mondtuk neki. De most már mondtuk neki, hogy kezdjünk vele valamit. Talán szórni kéne. A parcellában, ahol réges rég apát is szétszórtuk. Vihetnénk szép zenét, Beethovent például, azt szerette. Apának semmit se vittünk, azt se tudtuk mi van, olyan váratlanul történt. Anya az más volt, sokáig tartott. Nyugodt volt mindenki, meg is könnyebbültünk. Hát nem csináltunk semmit, a bátyám elvitte az urnát, aztán azóta is ott van a házban. Anya meg nem kért semmit. Mert annyira erős volt hitében, tudta, hogy felmegy a mennybe és találkozik Istennel, teljesen mindegy mi lesz a testével. Ezt mondta. Elhamvasztottuk, ez a praktikus mostanság. De nem intézkedtünk. Szóval szét kéne szórni, ahol apát is. El lehet az urnát is temetni persze, de így, hogy apa nincs meg, nem sok értelme. Talán le kéne vinni a tengerhez, azt szerette, nyugdíjasként havonta leutazott, és oda szórni. Engedély kell hozzá, de megadják. Például a sógornőm anyját levittük a partra szétszórni. De nagy volt a szél, és a víz helyett a hamu ránkszállt. Az borzasztó volt. Jót röhögtünk. De akkor is borzasztó volt. Ezt nem akarom. Tehát inkább apa szóróparcellája. De a húgom, aki agórafóbiás, azt mondta, hogy még ezért se utazik ide. Semmiért se utazik, el nem hagyja a várost, ahol él. Tehát szórjunk ketten, nem bánja. De neki kell valamennyi a hamuból, tegyünk félre, ezt mondta. Dehát hogyan? Vigyek a konyhából egy műanyag dobozt és abba merjek át kanállal, vagy mi? Mert ő gyűrűt akar magának csináltatni, lehet ilyent állítólag, belefoglalják a hamvakat, üveg alá. És hogy a gyerekeinek is csináltat ugyanígy. Hogy neki, azt még esetleg megértem, ha nagyon akarom, de a gyerekeinek? Alig emlékeznek a mamára, kicsik voltak, semmit se jelent nekik, miért hordanának mama-hamvas gyűrűt? És a hamu másik részét pedig magába tetováltatná. Állítólag ez is szokás. Az anyánkat tetováltatná magába. És mi van, ha elfertőződik? Az anyánk miatt? Ilyent. A lányom tiszta tetkó, de ő is azt mondta, hogy ki van zárva, hogy ő hamvakkal tetováltasson. Így aztán egész délután a húgommal veszekedtem a facebookon. Semmit se dolgoztam. A bátyánk meg nem mond semmit, pedig ő is rajt volt a levelezésen. Vele is összevesztem, mert mondtam neki, hogy miért nem mondott semmit, mikor láttam a pipát, hogy elolvasta az üzeneteket, az összeset. Csak lapult, mint szar a fűben, egész délután. Ő még fogalmazza, hogy mit mondjon erre a tetkó témára, ezzel vágta ki magát. Hát így állunk, és ezért késtem innét is, mert csak írtam, írtam a dühös üzeneteket. 

Na meg én is

Van ez a Weinstein-Márton-egészvilág ügy. Egészvilág. Van olyan, akivel semmi se történt? Azt mondja az egyik barátnőm, csinos pedig, a négy ikszet is letudja mindjárt, hogy vele nem. Érdekes. Főnökkel nem, nekem sem. Olyannal nem, aki előbbre tudta volna vinni a karrierem, anyagi helyzetem, vagy épp fordítva, megakasztani. De olyannal, aki borsot tudott törni az orrom alá, igen.

És még több olyan, aki csak egy apró porszem az emlékezetben. Talán meg sem történt?

Negyvenöt évesen meg már az ember nem is tudja, hogy hova tegye. Azt hinné, ilyen már nem jár. Szépecske, csinos-alakocska sose voltam, az kimaradt. Az orrom hegyéig se láttam soha, ott ült mindig a pápaszem. Megőszültem, de ezt csak én tudom (meg a fodrász). Kissé fáj meg furcsa itt-ott, de nem vészesen, ami vészes volt, kimetszették gyorsan, vagy adtak receptre fájdalomcsillapítót. Szóval öregszem, visszavonhatatlanul, csak nem szokás manapság beismerni.  

És mégis. 

Vagy félreértem? Nem is tudom. Talán máskor is félreértettem? Hát ez lehet a probléma, másoknál is. Mikor baj és mikor nem baj?

Amikor az igazgatótanácsból az istenigazából öregbácsi beszélget velem, munkáról, kikéri a véleményem, van is, és monológom közben sóhajt egyet, jaj de cuki vagy, megsimítja az arcom. 

Mi cuki? A kislányának néz, túlcsordul az apa? Unokájának nem nézhet végülis, talán húsz-huszonöt év lehet köztünk. Vagy talán annyira fiatalos vagyok mégis, hogy azt hiszi, fenekemen a tojáshéj? Vagy az cuki, ahogy beszélek, akcentussal örök életre? Vagy az cuki, hogy halálosan komolyan veszem a munkám még akkor is, ha nem akarom csinálni, mint egyik munkámat se akartam csinálni, soha?

Visszaülök a géphez és dolgozom tovább. De még órák múlva is zavar a visszaemlékezés.

Amikor a sportos, égimeszelő, furamód Ferencjóska bajszos, minden nap jólöltözött ötvenes kolléga mellém perdül a fogasnál, ahogy akasztom a kabátom, mondja milyen jó ez a ruha, és végigsimít a fenekemen, kis szorítás is belefér. 

Vigyorgok és úgy csinálok, mintha mi sem történt volna, csak mondom kösz. Mert tényleg jó a ruha, azért vettem meg és azért vettem fel. Meg arra gondolok, jééé ennek mi a baja, miért fogta meg a fenekem? Az én fenekemre nem szoktak gyorsulni. Az lapos és széles, az nem menő fenék. Nekem a DD kosaras melleimbe szoktak beszélni, akár kivágott dekoltázs teszi még feltűnőbbé, akár apácagallér mögé bújok. Jó esetben. Rosszabb esetben súrolni kell. Vagy gyorsan lefotózni, mikor nem látom. Meg megtúrni a hajam, ami sűrű és hullámos. Vagy hümmenteni a lábaimra, hordjak mindig szoknyát, rövidet, ha lehet. De a fenekem? Nahát, hová lesz a világ. Meg különben is ez egy angol. Azok nem fognak se kézzel, se szóval. Azt se tudják mi az a szex, itt tényleg gólya hozza a gyereket. Nem értek én itt semmit. 

Leülök a géphez, indítom, kirakom a két mobilt az asztalra, a párkányra teszem a retikült, megyek a bögrével a konyhába, minden reggel egyforma. 

Később nagyobb nőtársaság az irodából ül a kocsmában. Valahogy szóbakerül a jóképű égimeszelő. És valaki elkezdi, hogy őt megfogta. Engem is. Engem is. Meg engem is. És engem is. Felháborodottság, micsoda majom, mennyire utáljuk, de mégis rihegünk-röhögünk, bohóckodunk, utánozzuk. Csupa negyvenes nő, mindenféle bőrszínnel, kulturális háttérrel és otthoni körülménnyel. Mindenki kacag, ez a hét vicce, lebukott az égimeszelő, erre inni kell, gyere nyuszika, megölellek, így csinálja ő is. Egyetlen férfi kolléga ül az asztalnál, elkerekedett szemekkel bámul. Mondja, hogy dehát miért nem intézkedtek? Törvény van, belső szabályzat van. Meg se halljuk.

Bemegy a szőnyeg alá ez is. 

Beégetett nemzetközi kódunk a közös hallgatás és nevetgélés. 

Váltó

Ahogy enyelegnek, cuppognak és párás szemmel nézik egymást a zsúfolt végállomáson indulásra váró vonaton, zavarba ejt, ugyanakkor jókedvre derít. Lám, újra bizonyítást nyert, ötven felett is van élet, ötven felett is van szerelem! Egymással szemben ülnek, tőlem jobbra a hölgy, még nyári ruhában, szemben az úr, öltönyös, összehajolnak. Hogy ne őket bámuljam, kifelé nézek az ablakon, a peronon tolongó szürke tömegre.

Végre indul a vonat, átmegy a Temze felett komótosan, a következő megálló ott a híd túloldalán rögvest. Az úr feláll, ráborul a hölgyre, hosszú csók, leszáll. Az ablakhoz áll, integet befelé, mint egy kamasz gyerek. Hogy mégse őt bámuljam, elfordulok, de akkor a hasonlóan lelkesen integetó, csókokat szóró hölgyet látom. Mosolyogva nézek jobbra, balra, fel, le, sehova meg mindenhova, ez képes volt két percnyi utazásért felszállni a vonatra, fiatalosan bolond módra, tudjuk, értelme semmi ennek a két percnek, és mégis értelme rengeteg. Elindul a vonat, a korosodó úr fut mellette, míg el nem hagyjuk, a hölgy mosolyogva hátradől.

Öt perc se telik el, újabb megálló. Páran leszállnak, sokan felszállnak, ez az utolsó állomás a belvárosban, innét már mindenki csak hazafelé tart. 

Egy ötvenes öltönyös érkezik, lehuppan a hölgy mellé faarccal.
- Na helló, milyen napod volt?
És közben előkapja a telefonját, húzkodja is a kijelzőn az ujját máris.
- Helló. Oké. És neked?
A hölgy is előkapja a telefonját, már néz is lefelé.
- Elmegy. Át fogok ugrani anyámhoz, szólt, hogy nem ég a kapunál a lámpa.
- Jó. Várd meg majd, amíg megsütöm a csirkét, vihetsz át neki. Reggel kivettem a mélyhűtőből. Amint hazaérünk nekilátok.
- Köszi. Nézted, levette a bank a havi részletet?
- Igen, kiment.
- Poros a kocsi, legkésőbb a hétvégén lemosatom.
- Oké. Azon gondolkodom, kell-e bármi is a boltból hazafelé.

Csend.

Közben veszettül masszírozzák a telefonokat, fel sem néznek, és pontosan ugyanolyan unott fejük van, mint mindenki másnak a vonaton.

Egyébként a lábuk, combjuk összeér. Ebből tudom, hogy jól látom, hallom... biztos nem haverok, lakótársak, testvérek, szomszédok... hiába próbálom bizonyítani magamnak, hogy nem azt láttam, amit láttam.

Vagyis mit láttam? Semmit, csak egy megszokott élethelyzetet, ami így, kettő az egyben tálalva, abszurd, hihetetlen, és mégis valós, hihető. Hány és hány ember járt-kelt a városban ugyanígy azon a csütörtöki kora estén, aki hasonlóan bűvészkedett az idejével egy kicsit?

Píszí, avagy politikailag korrekt

A Wikipédia szerint: A politikai korrektség (jelzőként használva: politikailag korrekt, szokásos rövidítése PC [píszí] az eredeti angol political correctness kifejezés alapján) olyan nyelvezetet, politikát, viselkedést, eszmét, gondolkodást jelöl, amely igyekszik minimalizálni az egyes vallási, etnikai, kulturális vagy egyéb közösségek megsértését. 

Szerintem: Kifejezetten jó fej viselkedés, minek következtében az ember mindenkivel megtanul együtt élni. Már kisgyerek kortól hatékonyan tanítható, amivel az itteni iskolák élnek is. Nem, nem mondjuk azt, hogy Józsi, a meleg kollégám, hanem Józsi, a kollégám. Nem, nem mondjuk azt, hogy ezen a környéken túl sok a lengyel, elfog az ideggörcs ahogy ugatnak a ronda nyelvükön, be nem fogják egy percre se, ha nem együtt gyalogolnak, akkor telefonban, és minden második szavuk a kurva, hanem azt mondjuk, hogy izgalmas lengyel környék, otthonra emlékeztet, vannak cukrászdák, bárhol lehet savanyúkáposztát meg túrót kapni, a friss császárzsömléről nem is beszélve! 

És az ember esetleg naivan azt hiszi, hogy ezzel minden probléma el van rendezve. Ám a máz alatt vulkán fortyog. Mik zajlanak a négy fal között? Odahaza, baráti körökben? Ki tudja.

***
A nepáli kifőzde tulajdonosa okos ember. Nem csak fűszeres curryket, biryanikat és momo batyukat árul, hanem hagyományos angol dolgokat is, fish and chips, hamburgerek, angol reggeli. Még a curryt is lehet kérni hasábkrumplival, szentségtörés. Így széles réteget elégít ki: ott ül a minimálbér alatti fekete óradíjon tengődő nepáli vagy indiai kétkezi munkás, meg a kispénzű angol és egyéb fehér is. Vagy aki csak jót akar enni kevés pénzből.

Az angol bácsikákat még biztos nem a píszí jegyében nevelték az iskolában. Mind egyesével ülnek, de át-átkiabálnak egymásnak, kocsmai a hangulat, pedig alkohol itt nincs. Ismerik egymást jól a külvárosban. 
- Hogy mivé lett ez az ország! Ez a rengeteg idegen!
- Az! Tíz év múlva káoszba süllyedünk. De mindegy, azt már úgyse érem meg!
- Én se! De sajnálok mindenkit!
Közben jóízűen falatozzák az apró barna bőrű szakács által készített finomságokat, melyeket a hasonlóan aprócska barna nő vitt az asztalokhoz. Épp egy nagy tál momót tesz le egy barna fiatalember elé.
- Na, ez aztán milyen büdös egy kaja! - rikkantja az egyik bácsi, ahogy elhalad mellette a pincérnő.
- Az! Mint a három napos zokni! - teszi hozzá egy másik bácsi.
- De azért finom! - kontráz a harmadik.
- Igaz, igaz, azért finom, de akkor is igen büdös! - értenek egyet és falatoznak tovább.
Hamarosan feláll az egyik asztaltól a négy nepáli külsejű fiú, megköszönik az ételt és távoznak. 
- Na, elment a kínai maffia! - jegyzi meg hahotázva az egyik bácsi.
- Az hát, a kínai maffia! Nem is az olasz! - tódítja a második.
- Azért volt ilyen csönd, mert itt ült a maffia! A kínai! - bölcselkedik a harmadik.
És megpaskolja a tányérokat leszedő kis barna nő karját.
- Na mit szólsz, kedves, elment a kínai maffia!
Én pedig legközelebb már csak elvitelre kérem a vacsorám. A nem píszí bácsik elrontanák bevándorlói étvágyam. Meg ne adj isten odaszólok, hogy akkor miért tetszik itt falatozni, az apró barnáknál?

***
- Ti büdös majmok! Ti! Hogy mennétek vissza Afrikába a falutokba, majd akkor megtudjátok milyen az igazi élet! Se áram, se folyóvíz, se rendes cipő, se orvos, se orvosság, étel is épp ami, szarhatnátok a közös latrinába, na persze, kokakóla meg hamburger meg ájfón! Majmok! Itt üvöltöztök, nem tudjátok hogy kell viselkedni! Majd ott a körmötökre néznek, mindenért jár két pofon meg egy seggberúgás, nincs ám gyermekvédelmi hatóság! Menjetek vissza, azt érdemlitek! - ordítja a termetes nő a hangoskodó fekete bőrű tinikupacnak a buszmegállóban, várjuk, mikor ver rajtuk végig súlyos retiküljével. Ő megteheti. Mert maga is fekete.

Vagyis nem. Nem. Nem néger. De nem is fekete. Hanem afrikai. Így píszí.

***
- Zsidókhoz mész vendégségbe? Csak óvatosan, vannak azok a koszos fajta zsidók! Tudod, a poharak, evőeszközök, a vécéülőke... Jól nézz körül! Jó ég, micsoda kosz tud zsidóknál lenni! - és látványosan megborzong a zsidónő. 

Vajon a belterjes önsértegetés píszí vagy nem píszí? 

***

- Háh, nézzétek mim van! - tolom a kollégák képébe a tányért a hatalmas szelet csokitortával, tetején eprek, málnák és egyéb bogyók kupacban. - Ilyen az én szerencsém! Csak kimentem a konyhába vízért, mire ott ültek a takarítónők, épp az egyikőjük szülinapját ünnepelték, és azonnal levágtak nekem egy eeeeeekkora szeletet! Láttam a dobozt! A francia cukrászdából van bibibi!
- Aha.
- Ja.
- Én is voltam a konyhában az előbb, ott ültek, rám se bagóztak.
- Aha. Rám sem. Vissza sem köszöntek.
- Sose köszönnek vissza.
És egyszerre mondja az angol, az indiai, a bangladesi, a dominikai, a nepáli, a zimbabwei és a svájci savanyú arccal:
- Neked azért adtak, mert azok a nők mind ukránok, és te is kelet-európai vagy. Ha mi azok lennénk, nekünk is adtak volna!
És visszafordulnak a gépeikhez. Egy vakkantás.
- Meg ezért fogadják a köszönését is. 
Néma klimpírozás a klaviatúrákon.

Savanyú a szőlő? Nánánánánáná. Végre előnyét érzem hovatartozásomnak. Kit érdekel, hogy nem píszík a kollégák, ha enyém a torta?  

***
- Te kelet-európai vagy? Dehogyis! Ki mondta ezt a hülyeséget?
- Mindenki! Itt így vagyunk besorolva. 
- Nézd, én hatvan éves vagyok, rég jártam iskolába, de határozottan emlékszem, úgy tanultuk, hogy Magyarország Közép-Európa! A kelet-európaiak azok a szemét pöcsfejek, az oroszok, ukránok, litvánok, lengyelek, na azokkal próbálj dolgozni, átvágnak, mind csak a saját fajtáját védi, én már csak tudom, ukrán a főnök, hogy rohadna meg, és az a sok lotyó körülötte! A magyarok közép-európaiak! - adja elő szokásosan tüzes monológját a spanyol takarítónéni, piros kendőt is lobogtatna, ha lenne bika a közelben.
- Eh, hagyjuk, mi is így tanultuk, de te meg én máshol jártunk iskolába, ott úgy tanították, ezek meg itt így tanulták, kelet, slussz.
- Ezek itt mind agyatlan pöcsfejek! Sötétek, mint az éjszaka! Britek! Ugyan már! Na, hozom a porszívót.  

Az ember a befogadók felé kiélezetten kritikus. Rómában nem tud teljesen rómaiként élni, hozta velejében, vénájában a mást. Azért igyekszik. De előfordul, hogy nem píszí.