Táncrend

A táncórák magányosan telnek ebben a városban. A jóga órák is - panaszkodott már egy szintén nem brit barát. Nincs beszélgetés, haverkodás, öltözőben ismerkedés, órák után kialakuló buszmegállós csacsogás, összefutás kávéra, esetleg bulizás. 

Nem társastánc órák ezek, mindenki egyedül érkezik: zumba-fitnessz óraként eladott táncórák jegyzett tánctanárokkal, ki balettos, ki musicales, ki báli táncos, ki született latin... Az ember érettebb fejjel jön rá, hogy szereti ezt, főleg mert nem zargatják, merre lép, tud-e akkorát hajolni, mint a többi, elmúlnak a tornaórákon felszedett ijesztő blokkok... a részvétel a fontos.

A teremben aztán az ember hátra áll, és nyakát nyújtogatva próbálja követni az oktatót. Idővel előbbre csúszik, úgy a második-harmadik sorba. És ott ragad. Az első sorban a régi lányok vannak, akik hosszú évek óta járnak az oktatóhoz. Érkezéskor egymást ölelgetik, lapogatják, bennfentesen utalnak eseményekre, kérdeznek egymástól, facebook posztokra utalnak, zárt alakzatban, és köszönni a nem kör-tagoknak nem szokásuk. Az oktatót is ölelgetik, puszilgatják amint megérkezik, titkos kis ajándékokat adnak neki, ezt meg az ebay-ről rendeltem neked, mondják. Mi nem létezünk számukra. Ha esetleg csakazértis alapon rájuk köszönünk, műmosoly érkezik, majd a kör tovább zár. Gyorsan felsorakoznak az első sorba és minden lépést alaposan ismerve, kortól és alkattól függetlenül, profi módon letolják az órát. Ha az oktató a falon mászkál hangszórót javítva, akkor is tudják folytatni hibátlan koreográfiával. A zöldfülűek, kik mindig érkeznek újabb és újabb számban, rájuk bízhatják magukat. Aztán idővel feljebb csúsznak a második-harmadik sorba a zöldfülűek is, átadva helyüket az újabb érkezőknek, a lemorzsolódók meg eltűnnek. Az oktatók kommunikálnak mindenhova, de úgy veszik őket körül a régi lányok, mint Erzsébet királynőt a testőrség. 

Ha késnek a régi lányok, és vakmerően előre állunk, amint kisorolunk kortyintani a kulacsból két szám között, máris a helyünkre áll egy régi lány. Ám tanúsítom, hogy egy gyilkos pillantás segít, és visszakullognak a második sorba gyorsan. Érkezz időben, kisanyám, mondja a szemem.

A második klikk természetesen mi vagyunk, a közepesen régen kezdettek. Az egyik helyen például a zsákszerű, bokáig érő mifenében járó, fejkendős egyiptomi doktornő, aki, mivel nem helybeli, be is mutatkozik szépen, mesél és meséltet, és megjegyzi, hogy vett lángost a karácsonyi vásárban a Hyde Parkban, micsoda szuper kaja. Vagy a fekete nő, ő is bemutatkozik, de ennyire nem szószátyár. A másik helyen a korombelinek tűnő, vékonyka, vöröshajú lány, aki, mivel helybeli, be nem mutatkozik, de beszélgetünk a fitnessz menetrendünkről, az esti időbeosztásról, ő is jön a táborba a nyáron, kamaszkorában járt már ide táncolni 30 éve, és megtalálta a recepciós a régi tagsági fényképét CC Catch frizurával, még masni is volt rajta, röhögünk, és megtudom, hogy van kutyája és egy 21 éves fia, aki jógaoktatónak tanul Indiában. Gondolkodom, hogy be kéne mutatkoznom neki most már, hogy ennyi ideje beszélgetünk és ennyi mindent tudok, de nem tudom, hogy kéne-e, öt éve itt vagyok, és még mindig nem tudom. Hát ráhagyom, majd ha mondja az övét, én is mondom az enyémet.

Megbeszéljük vele, hogy milyen bunkók ezek a régi lányok. Mi nem vagyunk ilyenek. Mindenkinek köszönünk. Ő a régieknek is, csakazértis, mondja. Én meg csakazértse, mondom. De az újaknak mindenképp. Hogy ne érezzék rosszul magukat, és ne higgyék, hogy mindenki bunkó itt.

Mikor jön a zöldfülű távol-keleti lányka és kérdezi, hogy itt lesz-e a zumba, mondom neki, igen.  Hogy mutassam milyen kedves vagyok, hozzáteszem, hogy hamarosan jóval többen leszünk a teremben, szuper lesz az óra, ámbár az oktató mindig késik egy picit. Mire ő:
- Elnézészt. Enyém angol lenni kicit kevész. Nem éjteni szokat.
És az a széles ázsiai mosoly és hajolgató bólogatás. Erre én is széles ázsiai mosolyt vágok és hajolgatva bólogatok, majd nézek a semmibe.

Jó egy óra múlva bemegyek a szomszédos koreai gyorsbüfébe, amit ledolgoztunk, vigyük is be. A mellettem levő asztalnál ott ül a szintén fitnessz ruhás távol-keleti leányka, hisz átöltözni most nem divat, mindenki így jár. Két hófehér bőrű leánykával hangosan, folyamatosan csacsog angolul. Olyan kiejtéssel, hogy biztos itt nőtt fel helyben.

Torkomon akad az evőpálcika. Rég vettek ennyire hülyére. 

De már két hete egyszer se jöttek a régi lányok, egyik órára se, gőzöm nincs hova tűntek, síszezon és influenza járvány van, és én állok az első sorban vöröshajú kortársammal, gondosan ügyelve a profi bemutatóra, össze-összekacsintgatva az oktatóval. Még nem rendeltem neki semmit az ebay-en.