Hogy félünk-e mi, kérdezitek. Itt, a nagyvárosban, tele színes emberekkel. Nem tudom. Nem beszélünk róla, legalábbis nem napi téma. Egy-két kezdeti hisztirohamot kivéve, a csend. Szeretném azt hinni, hogy nem félek. Kilépni ebből a világból itt a sarki zebrán is könnyen lehet, elég elmélázni, nem kell ahhoz lövöldözés.
Mellettem ül a szakállas férfi a metrón. Igen, a szakáll az nagy baj. Nem baj, ha szőke, vörös vagy barna, mert akkor divatos. Főleg ha még megvan hozzá a hipszter szemüvegkeret is. De a fekete, az baj. Kaftánnal még nagyobb baj. És ez a szakállas cirkalmas arab írású kis könyvet tart a kezében, jobbról balra futnak a sorok, és mormog közben, kántál, talán ez maga a Korán, ha el tudnám olvasni. Mire készül? Ezt sikítja az agyam. Állj fel, Ancsa, szállj le a metróról, amint megáll.
Nem, Ancsa, nem szállsz le. Ha leszállsz, akkor azok nyernek, akik azt akarták, hogy ilyen gondolataid legyenek. Akkor elveszíted a hited ebben a világban. Ha pedig mostanra van megírva, hogy kilépj, hát kilépsz, a sarki zebrán is megtörténhet.
Így aztán maradok a metrón, még négy-öt megállót. Utána böngészem a híreket, történt-e valami a városban, hátha mégis, csak én megúsztam. Csend.
Azt mondja a meglett korú férfi, hogy ült mellette a metrón a szakállas férfi, fekete szakállas, és cirkalmas arab írású kis könyvet tartott a kezében, kántált közben. Ő pedig felállt, leszállt, megvárta a következő metrót. Azt mondom, ez velem is megtörtént, és nem szálltam le, mert bizonyítani akartam a hitemet. Azt mondja, bátor vagy, Ancsa.
Az vagyok. Nem vagyok. Notting Hill-en a sötét utcasarkon nem Hugh Grant jön szembe karján Julia Roberts-szel, hanem két szakállas fiatalember, igen jóvágású. De fekete szakállas, persze, és az nem jó. Mi ácsorgunk, csevegünk, a barátnőm és én, ők határozott léptekkel odajönnek. Az egyik ránk kiáltja, merhaba! És belebámul a képünkbe. Jég fut a hátamon végig, kicsi görcs a torokban. Marhaba, arabul jó napot, igaz ez merhaba, így még nem hallottam, de akkor is... Ez most hogy lehet, így itt az utcasarkon, ez képtelenség, de nem képtelenség, van ilyen. A barátnőm és én csak állunk és nézünk, nem tudom elhinni. A férfi ismét kiált egyet, merhaba! És bámul tovább. Mire a másik, hogy azért üvöltözik a barátom, mert török, és jól érzi magát, mindenkinek köszönget. Mire mosolyognak. Mi is. És te honnét vagy? Én izraeli. Izé, tessék, ez most hogy is van? Egy török meg egy izraeli. Egy muzulmán meg egy zsidó. Valami nem stimmel. Jó, akkor merhaba. Megbeszéljük ki hol él, melyik városban. Mi pedig egy amerikai meg egy magyar, szervusz török testvér, szervusz magyar testvér. Hát akkor itt nincsenek angolok? Nevetnek. Nevetünk. Ez a város nem az angoloké. De azért ott van belőlük néhány a pubban, onnét jövünk, mondjuk a szakállasoknak. És elmennek. Merhaba, merhaba, kiabálunk és integetünk. Szánakozom magamon, a tagadott, mégis zsigerbe ivódott félelmen.
És aki a saját fajtájától fél. Azt mondja a muzulmán barátnő, hogy emlékszem-e Julianára, a barátnőjére. Hogyne, a portugál mérnöklány, aki az arab vőlegény kedvéért muzulmán hitre tért, és a kelet-londoni nagymecsetben tartották az esküvőt. Igaz, "olyan" ruhát nem hord, a haja sincs elfedve. A férje már egy éve Katarba költözött, jól fizető állást kapott, Juliana a doktoranduszi teendők mellett csak most tudott utána költözni. Azt mondja a muzulmán barátnő, hogy Juliana eltűnt. A férj is eltűnt. Se facebook, se whatsapp, se hagyományos email, se sms. Felhívta már a doktoranduszok irodáját is az egyetemen, ahonnét a barátság ered, de nem tudnak róla. A szülőket, testvéreket egyik vonalról se ismeri, a facebookon az idegeneknek küldött levél mellékes postafiókba megy, reménytelen, nincs hova tovább nyomozni. Hogy akkor ők nem is Katarban vannak, hanem Szíriában, beálltak az Iszlám Államba, ez most már hóttbiztos, mondja a muzulmán barátnő, mérget venne rá. Máskülönben miért tűnik el az ember, férjestől és whatsappostól?
Ugyanmár, mondom én, te teljesen meghibbantál, hát még te is? A máshova költözők sokszor eltűnnek, sok az új inger, hacsak nem mániákus kapcsolattartók, nekem elhiheted. Legalább te ne fújjál a sajátodra, legalább te ne kelts pánikot magatok ellen. De bizony, az úgy van, mert ki tudja mi van, mindenki meghülyült már, és aki eltűnik muzulmán létére, az csak Szíriában lehet és álarcban lövöldözi a békés járókelőket, punktum.
Pár héttel később Juliana hatalmas levelet ír, sok volt a teendő, az új környezet és még a doktorit is írnia kellett, borzasztó, de jön haza két hétre látogatni, múzeumba akar menni, és étterembe is, megérkezik, olyan, mint mindig, majd visszarepül a furcsa gazdagságba.
Többé erről a félreértésről se beszélünk.
