Speciel én aztán mindent tudok a spanyolokról, mert rengeteg időt töltöttem velük Dublinban, sőt Madridban még vendégségben is voltam. Csak kérdezzetek bátran!
A spanyolok igen rendes, megbízható emberek, volt gyerekszobájuk, vendégszeretők, és takarítani is szoktak. Ezért tehát Londonban első albérletként ideális választás a spanyolokkal tömött társbérlet, mert hát én aztán tudom, hogy melyik néppel mi a gond, és a sok rosszból válasszuk a legkisebbet, ha már muszáj társbérletben lakni.
Mert mi a rossz a spanyolokban? Egyszerűen őrültek. Üvöltözve társalognak még arról is, ha a közlendő pusztán annyi, hogy esik az eső. Nem alszanak akkor, amikor a normális emberek alszanak, hajnalig élik életüket, majd pedig olyan sokáig húzzák a lóbőrt, hogy délig pisszenni se merünk mellettük. Éjjel-nappal a konyhában állnak, kezeik közül kulináris csodák kerülnek ki, amiket buzgón befalnak, és több liter borral öblítik le. Ekkor persze a hadaró beszéd mellé csatlakozik a sevillana kurjongatása, a taps, a bömbölő cd, és egy kis füves cigi, miegymás.
Dehát a rossz opciókat mérlegelve, ez még mindig kellemesebb, mint sok egyéb népség viselkedése, legfeljebb hízok 15 kilót, állandó bormámorban közlekedek, a drogoknak megpróbálok ellenállni, különben is bagolyként fekszem magam is, az üvöltözést majd megértem, ha újraéled a spanyoltudásom, ha meg mégis aludnék, ott a füldugó.
Nos, kérem szépen, az én lakótársaim halkan társalognak, van, aki alig szól egy szót is. Egyesek a tyúkokkal fekszenek. Ha nem a tyúkokkal, akkor velem egyidőben. Addig is lábujjhegyen járnak, tekintettel a késői időpontra. Reggel szorgalmasan munkába mennek, a délutánosok füzetek felett görnyednek és tanulnak. A konyhában egyszerű, unalmas, nem különösképp izgató kajákat állítanak elő, mint a mi paprikáskrumplink. Nem öblítik le borral, vizet isznak vagy üdítőt, esetleg egy-egy sör gurul le, de az is ritkán. Drogokról hallani se akarnak, többségük nem is próbálta. Nem kurjongatnak, nem tapsolják a sevillanát. Ha későn jönnek haza, másnap elnézést kérnek a zavarásért.
Úgy tűnik, tévesen alakítottam ki a Spanyolok címkéjű dobozomat.
Most pedig lássuk egy spanyol lány Magyar feliratú dobozát.
Vendégek jöttek. Kérdezte az andalúz szenyorita, hogy honnét vagyok. Hungría, feleltem. Mire ő:
- Cigány vagy?
Meglepetésem és zavarom határtalan volt, mert máris a madridi és barcelonai zsebesek hordái jutottak eszembe, és hogy mit képzel ez a perszóna. Mondtam, nem, és árulja el, ez hogy függ össze? Hát mert a magyarok tulajdonképp a cigányok. Ekkor kisebb vita alakult ki, hogy nem, azok a románok - a társaság kétfelé oszlott. Én érdeklődve és berzenkedve figyeltem. Számos spanyol ismerős ellenére ebbe még nem futottam bele.
Hevenyésztem egy rövid monológot arról, hogy bár élnek nálunk cigányok, de a magyaroknak csak egy kis része, így abszurdnak tartom azt a gondolatot, hogy mi mind cigányok lennénk. Elmeséltem, hogy sajnos nem valami jó a reputációjuk, de ellenpéldák is vannak.
Cserébe megtudtam, hogy náluk a "jó cigányokat" hívják magyaroknak, akik a társadalom megbecsült tagjai. Azok, akik dolgoznak, becsületesen élnek. Kifejezetten örvendetes besorolás, nincs benne semmi pejoratív. Sőt, egy igen sikeres fiatal cigány énekesnő is La Húngara, azaz A Magyar Lány művésznévvel vált híressé - s máris elénekelték egypár számát nekem. Azaz húngaro-nak lenni jó!
Dikmá te, ha ez ennyire előnyös skatulya, nem tiltakozom ellene!
