2012. november 19., hétfő

Sukár csaj esete az őrült spanyolokkal


Speciel én aztán mindent tudok a spanyolokról, mert rengeteg időt töltöttem velük Dublinban, sőt Madridban még vendégségben is voltam. Csak kérdezzetek bátran!
A spanyolok igen rendes, megbízható emberek, volt gyerekszobájuk, vendégszeretők, és takarítani is szoktak. Ezért tehát Londonban első albérletként ideális választás a spanyolokkal tömött társbérlet, mert hát én aztán tudom, hogy melyik néppel mi a gond, és a sok rosszból válasszuk a legkisebbet, ha már muszáj társbérletben lakni.
Mert mi a rossz a spanyolokban? Egyszerűen őrültek. Üvöltözve társalognak még arról is, ha a közlendő pusztán annyi, hogy esik az eső. Nem alszanak akkor, amikor a normális emberek alszanak, hajnalig élik életüket, majd pedig olyan sokáig húzzák a lóbőrt, hogy délig pisszenni se merünk mellettük. Éjjel-nappal a konyhában állnak, kezeik közül kulináris csodák kerülnek ki, amiket buzgón befalnak, és több liter borral öblítik le. Ekkor persze a hadaró beszéd mellé csatlakozik a sevillana kurjongatása, a taps, a bömbölő cd, és egy kis füves cigi, miegymás.
Dehát a rossz opciókat mérlegelve, ez még mindig kellemesebb, mint sok egyéb népség viselkedése, legfeljebb hízok 15 kilót, állandó bormámorban közlekedek, a drogoknak megpróbálok ellenállni, különben is bagolyként fekszem magam is, az üvöltözést majd megértem, ha újraéled a spanyoltudásom, ha meg mégis aludnék, ott a füldugó.
Nos, kérem szépen, az én lakótársaim halkan társalognak, van, aki alig szól egy szót is. Egyesek a tyúkokkal fekszenek. Ha nem a tyúkokkal, akkor velem egyidőben. Addig is lábujjhegyen járnak, tekintettel a késői időpontra. Reggel szorgalmasan munkába mennek, a délutánosok füzetek felett görnyednek és tanulnak. A konyhában egyszerű, unalmas, nem különösképp izgató kajákat állítanak elő, mint a mi paprikáskrumplink. Nem öblítik le borral, vizet isznak vagy üdítőt, esetleg egy-egy sör gurul le, de az is ritkán. Drogokról hallani se akarnak, többségük nem is próbálta. Nem kurjongatnak, nem tapsolják a sevillanát. Ha későn jönnek haza, másnap elnézést kérnek a zavarásért.
Úgy tűnik, tévesen alakítottam ki a Spanyolok címkéjű dobozomat.
Most pedig lássuk egy spanyol lány Magyar feliratú dobozát.
Vendégek jöttek. Kérdezte az andalúz szenyorita, hogy honnét vagyok. Hungría, feleltem. Mire ő:
- Cigány vagy?
Meglepetésem és zavarom határtalan volt, mert máris a madridi és barcelonai zsebesek hordái jutottak eszembe, és hogy mit képzel ez a perszóna. Mondtam, nem, és árulja el, ez hogy függ össze? Hát mert a magyarok tulajdonképp a cigányok. Ekkor kisebb vita alakult ki, hogy nem, azok a románok - a társaság kétfelé oszlott. Én érdeklődve és berzenkedve figyeltem. Számos spanyol ismerős ellenére ebbe még nem futottam bele. 
Hevenyésztem egy rövid monológot arról, hogy bár élnek nálunk cigányok, de a magyaroknak csak egy kis része, így abszurdnak tartom azt a gondolatot, hogy mi mind cigányok lennénk. Elmeséltem, hogy sajnos nem valami jó a reputációjuk, de ellenpéldák is vannak. 
Cserébe megtudtam, hogy náluk a "jó cigányokat" hívják magyaroknak, akik a társadalom megbecsült tagjai. Azok, akik dolgoznak, becsületesen élnek. Kifejezetten örvendetes besorolás, nincs benne semmi pejoratív. Sőt, egy igen sikeres fiatal cigány énekesnő is La Húngara, azaz A Magyar Lány művésznévvel vált híressé - s máris elénekelték egypár számát nekem. Azaz húngaro-nak lenni jó!
Dikmá te, ha ez ennyire előnyös skatulya, nem tiltakozom ellene!

2012. november 16., péntek

Párizs, tér-idő folytonosság


Szeretem Párizst. Mert mindig ugyanazt kapom. A könnyed jövés-menést, az üldögélést itt, ott és amott, a finom ételeket, a kihívást mutató, mégis, spanyol tudásomnak köszönhetően ismerősnek tűnő nyelvet, a stílusos embereket, a nyüzsgést.
Természetesen csak azután, hogy legelső alkalommal letudtam a kötelező kipipálandókat, ami egy brutális, három napos erőltetett menet formájában nyilvánult meg, lábak este felpolcolva. Abban a tudatban, hogy ki tudja, jövök-e még valaha. 
De jöttem. Mert szerencsém volt. Mert hívtak. Többször is. És akkor már csak a kis utcákban kell a térkép. Nem sietek. Nincs terv. Lesz ahogy lesz. 
Egyszer belefért mellé egy "vidéki" kiruccanás, azaz laza másfél órás repülőút Nizzába. Tervben volt vidék most is, de racionális okokból ez kimaradt. Kicsit furcsa, hogy semmi újdonság nem jön tehát, de néha kell olyan is, amikor az pihentet, ha ismerős terepen mozgok. 
Most voltam megint, másfél év után. Az eltelt öt év alatt negyedszer. Hát ez nem semmi!
És másodszor úgy, hogy kvázi helyi lakos fogta a kezemet. Ez még nagyobb szerencse, mint útikönyvvel menni. Akkor érkeznek meg azok a tudnivalók, amik sose érkeznének meg. Az olyan zegzugos városnegyedek, amik mellett a főutcán elmész, mert nem említik sehol. Mit is egyél igazából, meg hol... Amikor már nem a turistákkal tapossátok egymást egy látnivaló közelében, hanem a franciákkal azért, hogy helyet kapj a népszerű kis étteremben. Ahol már angol étlap sincs. Hurrá. Akkor már jó, akkor kezdek otthon lenni.
Akkor ismered meg, hogy mi mindent lehet megvenni egy nagyobb ábécében ahhoz, hogy finom házi vacsorát kreálj nulla munkával. És melyik bort vigyük haza.





Akkor tudod meg, hogy hol kapsz isteni finom francia ételsort fillérekért.



Akkor tudod meg, hogy Párizsban lüktető zsidónegyed van, ahol az emberek kígyózó sorokban állnak egy-egy falafelért vagy éttermi asztalkáért.





És sarkadra taposnak a pékségben. De most nem baj, újra meg újra át akarod élni.


Mindig minden ugyanaz. Megérted akkor, amikor ismét meglátod a vidám ragtime zenekart az ugrabugráló nénivel. Már megint. Hol itt, hol ott. Láttam már a Montmartre-on, a Notre Dame-nál, valami hídon is a Szajna felett, most meg a Marais-ban, kilépve egy rejtett kis kert kapuján. Vajon hány éve hordja a néni a, legalábbis számomra, jelképévé vált zöld sapkát?

 
Rávigyorogsz a most épp újra pár hónapig párizsiként tetszelgő barátodra, hogy igen, látod már megint itt vagyunk, már megint nem csináltunk semmit, és mégis annyi mindent csináltunk! Nem mondod, csak gondolod, mert minek mondani, úgyis érti ő ezt. 
És akkor ülsz a metrón a félcentis papírral a bagett derekánál, kilóg a meztelen kenyér a hónod alól, ugrál rá minden bacilus és tüsszentés, hozzáér a koszos üléshez, de nem baj, mert mindenki így viszi, és azt mondod, hogy oh la la, olyan, mintha párizsi lennék!
Mert hiába visz el újra a repülő vagy a vonat a Csalagúton át, tudod, hogy ennek úgyis lesz folytatása, minden pillanat ott a sejtjeidben, és várod, mikor húzod ki a következő lapot. 

2012. november 7., szerda

Angol dzsentlemen






Nagyobb olasz étterem a Westminster közelében. Régi barátnőmmel első találkánk. Egy-egy pohár bor, előtte tészta, előttem pizza, talán már csak a harmada van meg.
Lassan, nagyon lassan esik le, hogy jobb oldalamon áll egy férfi, mintha integetne, de nem szólít meg. Felnézek. Csodaszép öltöny, ing, nyakkendő. Nem meglepő, kezdem megszokni a jól szabott embereket a belvárosban. Még feljebb nézek. Idős arc, de ránctalan, haja hófehér, mosolya lehengerlő. A létező legszebb angol kiejtéssel szól hozzám:
- Esküdjön meg, hogy finom a pizza, amit eszik!
- Esküszöm!
- Hát pedig nem úgy néz ki, mintha finom lenne! Sőt, gusztustalan!
És morogva távozik, pár asztallal odébb leül. Még megcsodálom a székre dobott gyönyörű szövetkabátot is. Fél percig furcsálljuk az esetet, aztán meg is feledkezünk az öregről. Látom, hogy valamit rendelt ő is.
Egy idő múlva újra ott terem.
- Viszontlátásra, további szép estét!
Csakhogy ezt magyarul mondja. De hogy milyen lassan kapcsol az ember ilyen környezetben, hogy jaaaa, hiszen ez meg az anyanyelvem. Folytatja is, neki is anyanyelve, az biztos.
- Igen, volt egy gyanúm, hogy magyarok, jobban odafigyeltem, és igaz!
Aha, ezek szerint jól szórakozott magánéletünk rejtelmein fél este. De még nem hagyja annyiban.
- De hogy az a pizza milyen ronda volt! Biztos nem volt finom!
- Azért volt ronda, mert a vargányagombás részt látta, és azok olyan nagy barna darabok...
Arcán undor. Nem adja fel.
- És olyan borzasztó vékony volt!
- Dehát a pizza valójában vékony...
- Hát én a vastag tésztát szeretem!
- Az igazi olasz pizza vékony!  
Az öreg felnyársal a szemével, én kínosan vigyorgok.
- Viszontlátásra! - mondjuk mindketten.
És a jól szabott angol úriember eltűnik a londoni forgatagban. Fejében matyóhímzéses magyar káromkodások cikáznak csúf pizzákról és harcos amazonokról.

2012. november 5., hétfő

London ködben és színkavalkádban


Tetszik vagy nem tetszik. Akarjuk vagy nem akarjuk. Istenke a világunkat jó színesre festette. Míg egyesek rémülten fordulnak el mindentől, ami eltérő, másoknak alapvető igénye, hogy minél tarkább környezetben élhessenek.
Miért és hogyan alakul ez ki, nem tudom. Egész eltérő társadalmi, családi közegből jövő ismerősöknél fellép a tarkaság igénye... vagy sem.
Nálam fellépett, nagyon rég. Talán a kisváros utáni óriás Moszkva következménye. A diplomatanegyedé a mindenféle színű emberekkel, majd a kollégium, bőrszínek, akcentusok, ételek, szokások, kulturális félreértések miatt elrontott kapcsolatok, finom antennákkal ismerkedések, elfogadások, mély barátságok és szerelmek... 
Onnét kezdve az egysíkúság állandóan zavart, bár hosszú évek teltek el benne. Amikor meg akarják mondani milyennek is kell lenni ahhoz, hogy beilleszkedj. Zavaró.
Szabad költözési jogokkal élve ez ellen hamar tettem, de az utóbbi két év átmeneti időszakát homogenitásban töltöttem. Most pedig újra tarka festékkel rajzolják a világot körülöttem, már lassan három hete. Londonban vagyok. Ahol legtöbbször szürke az idő, lóg a felhő lába, és a dublini szürkeség után meglepetés: itt valóban van köd is. Az ott nem volt.
A mai posztnak nem feladata a nehézségek és kompromisszumok ecsetelése, az majd jöjjön máskor. Most inkább csak abbéli örömöm szeretném kifejezni, hogy mennyire boldoggá tesz, amikor ennyiféle ember jön szembe az utcán. Sokan megszokott több száz éves viseletükben. Különféle éttermek, kifőzdék, boltok kavalkádja, ismeretlen illatok szállnak. Már sokkal több dologról tudom, mi az, mint úgy hét éve. Dublinban óriási élmény volt bejárni például a pakisztáni ábécébe, és vaktában megvenni élelmiszereket, amikről azt se tudtam, mifélék. Aztán vagy ízlett, vagy nem. Bár tudom, ezt ott se tette meg mindenki, de nekem szükségem volt rá. További újdonságok jöttek most szembe, például a karibi térségről semmit se tudok. De majd teszek ellene. 
Ehhez nem muszáj annyira tarka részre költözni, mint nekem. A modern, középosztálybeli lakóház a csillogó irodanegyed közelében, ahol pár napig vendégségben voltam, szintén ugyanilyen színes társasággal van tele, aljában az élelmiszerboltot törökök üzemeltetik.
Élni és élni hagyni, szeretem ezt a gondolatot, és itt szembe is jött a felirat egy közösségi ház kapuján, pár saroknyira. 
Tapasztalattal a hátam mögött eközben mindig felmerül bennem a kérdés, hogy vajon ez a tarka embermassza mennyire akar és tud asszimilálódni a befogadó országban? Dublinban mi is felvettünk szokásokat, új kommunikációs formákat, amik aztán már odahaza nem illettek a képbe, és egész súlyos konfliktusokat okoztak. De mégis volt rengeteg viselkedési norma, ami ellen kézzel-lábbal hadakoztunk, és büszkén vallottuk, hogy a miénk sokkal jobb, soha de soha nem tanulnánk el az írektől... Ahogy biztos más országokban is így lenne. Saját megítélés, hogy mit vetkőzünk le, és mibe kapaszkodunk foggal-körömmel. 
Egész megdöbbentett a láthatóan kizárólag hindu és muszlim alkalmazottakkal üzemeltetett háztartási boltban, angolok által szinte nem lakott környéken a hangszóróból üvöltő szörnyű, giccses karácsonyi zene így november elején. Vajon hány vevőnek jut eszébe erről bármi is egy ilyen lakónegyedben?
Bennem az fogalmazódott meg, hogy kár erőltetni, jól ellettem volna nélküle a kedves mosolyú barna arcok közt... Kivéve, ha tényleg úgy érzik, ez már életük része, ám legyen. 
Feltételezem, nekik is legalább akkora hovatartozási kavarodás van a fejükben, mint nekem.