Lecsófesztivál, mert nem adtam fel

Hát igen. Valljuk be, hobbikat űzni egyszerű, mikor az embert semmiféle elköteleződés nem kergeti. Mikor kergeti, nehéz megtalálni a lehetőséget, agykapacitást, fantáziát a bélyeggyűjtemény rendezgetésére, kalocsai hímzésre, gasztronómiai csodák főzésére és a többi. És blogolásra is. Mindig valahogy háttérbe szorul, mert előbb el kell végezni, amit el kell végezni, utána megtalálni a módot, hogy családunkkal és barátainkkal tudassuk, még élünk, és a végére marad a hobbi. 

Esetleg valaki feltalálhatná a kütyüt, amivel gondolataimat, melyek széles körben burjánzanak, rögvest ide tudom közvetíteni, kütyü leírja, formatálja, képeket válogat hozzá, és közzéteszi. Én eközben teszem, amit tenni kell.

Varázskütyü híján posztjaim Luca széke módján készülnek most.

Mindenesetre tényleg még élek... Élek. Például a félresikerült pesti Lecsófeszt után elmentem Székesfehérvárra egy igazi lecsófesztiválra. A lecsó nekem fontos, könnyű megfőzni, jól is, meg rosszul is. Ízlés dolga amúgy is, mi a jó és mi a rossz. Olyan íze, amilyenre gondolok, külföldön biztos nem lesz. Így tehát csapjunk a lecsóba, együk ameddig mód van rá.

Az igazi fesztiválon sok-sok stand van. Ez itt megvalósult. Viszont lecsót venni nem lehetett mindenhol, őszintén szólva én ezt nem tudtam... A csapatok jó része magának és a versenynek főz. Az ember megy, belekukkant a szimpatikus bográcsba, elismerően hümment egyet, és szomorúan mehet is tovább. A városnak volt nagy kondérja, ott lehetett vásárolni olcsón, nem szenzációs, de elfogadható lecsót. 

Így aztán a tobzódás helyett a hangulat volt az, ami emlékezetes marad. A fel-le flangáló tömegek és mégis nyugalom. Az utak lezárva, hisz 550 csapatnak rengeteg hely kell. És nem akartak lehúzni kötelező belépődíjjal, időt húzatni hosszas sorban állással. 

Ennyi bogrács igen sok füstöt termel, távolról nézve jól látszott az egybefüggő felhő, szagunk pedig leírhatatlan volt, de ez csak itthon tűnt fel. Dehát ennek az egyedi főzésmódnak pontosan ez a varázsa, és ez adja meg a finom ízt az ételekhez. Nem hiába árulja a dublini magyar bolt is a bográcsokat, és más országokban élő barátaim is szívesen lepik meg a külföldieket egy-egy bogrács partival... 

Fehérvár csinos sétálóutcáján kirakodóvásár volt, szintén igen népszerű. A főtéren pedig találomra egy kávézó, isteni finom tortákkal és kedves kiszolgálókkal. Nevezzük meg tehát: Perte.

Ez így egyben jó, ez a kép, mert ez az a hangulat, aminek hiánya elég súlyos tud lenni, mikor az ember más vidékekre költözik. Sebaj, ott meg mást lehet majd fotózni.

Fehérvár közel van, délután már itthon lehetett is készülni a következő fordulóra, ami pedig így nézett ki:

Nehéz nap volt...

Strand, fél disznó, Arc, bőrönd

Érdekes, hogy nagy változások előtt az ember mennyiféle érzéssel, gondolattal kavarog. Nem, küszködést nem írok, mert az nem valós. Csak kavarog. 

Például esik az eső és hűvös van. Ez rendben van, mert szeptember van, jön az ősz. De tudom, hogy megint ott fogok lakni, ahol ez lesz a normális, akár még júliusban is. És akkor felmerül a kérdés,  hogy jó ötlet volt-e úgy eltölteni egy teljes hétvégét Füreden, hogy csak térdig mentem bele a Balatonba? Nem volt-e ez hiba mindamellett, hogy egy csomó minden izgalmas és jó történt ott? Nem kellett volna inkább a sodródó események helyett célirányosan és erőszakosan kirángatni a strandra a kedves útitársat, aki legyen megértő ezúttal? Mert mikor is fogok én strandot látni, ott nem fog annyira kitörni a nyár soha, nem csak pár téli hónap átvészeléséről van szó...

Aztán nyavalyogtam két évig, hogy niiiiincs reeeendes igaziiii olcsóóóó thai kaja. Így egyben, mindezekkel a jellemzőkkel. Hogy én ezt nem bírom, hogy sehol a green curry, meg a pad thai, meg a többi ez meg az. Tessék, mire leporolom a bőröndöt, hogy  visszamenjek oda, ahol ez nem extra kívánság, megtaláltam, a Jókai utcában. Egyszer ettem, isteni volt, olcsó is volt... késő bánat.

Viszont mégiscsak hogy magyart kéne most enni, mert akkor meg majd az fog hiányozni, a húslevestől kezdve bármi, nem beszélve a cukrászdákról. Mert hiába főzöm majd meg, nem olyan lesz az íze. Meg nem sütöm, az valahogy sose lett az én reszortom, a sütemények gyártása. 

Valaki, akinek igen fontos az én jólétem, azt ígérte, hogy jól szituált ismerőse magánrepülőgépével fogja utánam küldeni a fél disznót. El fogom számoltatni!

Meg hogy mi minden nem úgy volt ebben a pár évben, ahogy emlékeztem rá, ahogy vártam és elvártam. A nagyobb csalódások megemlítését mellőzve, nézzük csak az Arc plakátokat a Felvonulási téren. Amit én annyira szerettem valaha, jópofának és viccesnek találtam. Tavaly nem volt, idén van. Közel is lakom hozzá, kisétáltam gyorsan tehát. Körüljártam. Ennyi erőfeszítéssel nézhettem volna a pápua Arcot is. Nem sokat értettem, értelmeztem belőle. Nem olvadtam vissza a közegbe tehát. Ez tudatos választás volt. Mivel nem emlékszem a közel egy évtizeddel ezelőtti plakátokra, nem tudom megítélni, hogy az ő stílusok változott-e, vagy pusztán bennem alakult át minden, hogy ezt a fajta humort értelmezni már nem tudom. 

Gyorsan távoztam a lehangoló közegből, ahol bár rajtam kívül még jópáran voltak a fura időpont ellenére, csak citromarcú mosolygás jutott mindenkitől. Ahogy azt már megszoktam, pár óra múlva meg is láttam a hangulatomhoz illő idézetet. Ezúttal Gárdonyi Gézától. "A rosszkedvű ember megmérgezi a levegőt jelenlétével. Fuss tőle. S minden olyan helyről, ahol rosszkedvűek élnek. Minek lakjunk siralomházban, ha nem vagyunk elítéltek." 

Egy pár dolog azért mondott nekem is valamit, azokat megörökítettem.

Ez például folytonosan fájdalmasan aktuális.

Ez meg sajnos akár világszerte aktuális. Remélem, megúszom, jó ideje nem kerültem ilyen labirintusba, bár volt rá példa. Egy ideje üldöz a szerencse e téren. Íme az álláskeresési folyamatábra.

 

Meg akikkel nem találom a hangot, pedig rájöhetnének, hogy a kimozdulás a négy fal közül nem csak pénz kérdése.

Ez meg olyan nagyon hazaias, mindig is megvolt. De ötlettelen voltam, nem firkáltam oda semmit, pedig kacagtam egypár beíráson, érdemes volt aprólékosan áttanulmányozni. 

 

 És az egyetlen személyre szóló. Mármint az én személyemre.

 

 

Mások világa

El kellett hagyni tökéletes nyaralóhelyemet. Méghozzá távolsági busszal, mert rohannom kellett tovább, nem várhattam be az autós többieket. Abádszalókról busszal Gyöngyösre, átszállás és irány Budapest. Tehát semmi extra, országon belül egy pár órás utazás.

Arrafelé nem szoktam járni, mindig csak a főváros környékén meg a Dunántúlon.

Először is megismerkedtem a szomorú szemű abádszalóki büfésnénivel. Aki elmesélte, hogy rendszeresen szétverik a váró épületének berendezését éjjelente bizonyos alakok. Az se zavarja a vandálokat, hogy látja őket a kamera, meg amúgy is helyi fiúk, tudja mindenki, kik ők. Így most a mosdóban nem volt világítás.

Aztán megjött a busz, kívülről rozoga, sebaj, azt megszoktuk még Pesten is, belül rendben volt, még a légkondi is ment. És megkezdtük a két órás zötyögést.

Az utak minősége mindent alulmúlt. Lyukak, foltok. Volt nemegyszer, hogy a széléről lelógtunk meredeken az árok felé, ilyen élményeim fejlődő országokban voltak. 

Szürke falvak, omladozás, elhanyagoltság. Putrik. Meztelen gyerekfenék lóg ki a póló alól. Etnikum, mert hát hogy is kell beszélni, írni barnább bőrű honfitársainkról. A buszon is, szinte csak azok, bekeveredve a csinos debreceni nyugdíjas hölgyek közé, kik Kékestetőre utaznak hibátlan ruhákban, hibátlan frizurákkal, hibátlan bőröndökkel. De csend és nyugalom legalább, csak látom mások vagyunk mi, ők az iszonyat szegényes ruháikban, néhányan szagosan.

Jópár falu után végre igazi főút, Heves városa felé járva már biztonságban érzem magam, csak nem fogunk felborulni.

És akkor Tarnaméra, amikor már azt hiszem, újabb meglepetés nem jöhet. A megállóban etnikai csapat. Koszosak rettentően. A gyerekek feltolulnak a buszra azonnal, fel-le rohangálnak, hangoskodnak. Gyorsan holmit dobálok a mellettem levő ülésre, hátha egynek se jut eszébe mellém ülni. Elől vita alakul ki, abból semmit se hallok. Csak a sofőr kiabálását, hogy a gyerekek hagyják el a buszt, mielőtt szétszedik. Mind leszállnak, rázzák az öklüket a busz felé.

És akkor látom, hogy van, akin cipő sincs.

Én sose láttam Magyarországnak ilyen oldalát. Sajtóban persze igen, de az olyan, mintha nem lenne.

Semmit se érzek, csak sajnálatot.
Gyöngyösön már a megnyugtató, Európában vagyok érzéssel találkozom, visszazökkenek, negyed óra, és indul a pesti gyorsjárat, megszokott megjelenésű és kisugárzású emberekkel.

Reggel még tiszai csend, délelőtt az elcsépelt mélyszegénység szó, délben pedig már a pörgős, lüktető főváros szmoggal, időre rohanással, el a kávézók teraszain csevegő sokaság mellett.

Vajon hányféle valóság létezik, amit egy dologról, jelen esetben egy országról gondolhatunk? Nincs fekete-fehér sehol a világon.