Dezsavü

A rohadt életbe, már megint rakodok, szortírozok, azaz költözöm! Mi ez a különleges állatfaj, amelyikhez tartozom, és képes ezt megfelelő rendszerességgel végrehajtani? Mindig úgy kipakolni, hogy tudjuk, ez megint csak ideiglenes. Egy hét, egy hónap, fél év, egy év... Ha megvan a két év, akkor már hívjuk a Guinness Rekordok Könyvét, hogy jegyezzék be.

Még jó, hogy számos hasonló egyedet ismerek, különben kezdeném azt hinni, hogy hiányzik egy kerekem. Bár, lehet, hiányzik. A minket überelő állatfaj csak az, amelyik képes akár naponta továbbmoccanni egy éven át egy 15 kilós hátizsákkal... Ám úgy érzem, nekik jobb, mert nem kell se rendszerezniük, se annyit dolgozniuk ezzel.

Aztán hajrá, cipekedés, jó esetben van, aki segít, máskor magad uram, ha szolgád nincsen.  

Előnye: a tárgyak egyre inkább veszítenek jelentőségükből, és eljön a nap, amikor megvilágosulsz, hogy az a pár palackzöld cipő nem is olyan létfontosságú. De a 15 kilótól még igen messze vagyok.

Meg sokminden másra is rájössz, magad és a világ kapcsán, mit tartasz fontosnak, elfogadhatónak, benyelhetőnek, elviselhetőnek - és mi tölt el örömmel, mi az, ami olyan pluszt tesz hozzád, ami sose történne meg, ha hosszú évekig egy helyben ülnél. De azt is tudod, hogy mit veszítesz vele. 

Rugalmasság, igények, elvárások, orrfennhordás, alázat, gyökerek, kényelem, színesség, tolerancia, önismeret, világismeret, mi szükséges létfenntartásunkhoz és mi nem... Hosszasan sorolhatnám azt, ami minden embernél széles skálán mozog, és a körülmények hatására elhelyezkedésük ezen a skálán egészen meg tud változni. 

Szerződés utolsó átolvasása, feltételek teljesítése oda-vissza, kézfogás, sok szerencsét, és irány az ismeretlen, hogy megint új értékrendet rajzoljunk.

A celeb

A celeb élete könnyed és vidám. A celeb kiöltözik, zuhogó esőben is puccosan tipeg. A celeb akárhova teszi be a lábát, tömegek várják, ujjongva köszöntik. A celeb távoli rajongói repülőn érkeznek, hogy csak egy pár óra vagy nap erejéig csodálhassák őt. Helyi rajongói aztán tovább gondoskodnak a csillogásról. Villognak a vakuk. Csengő hangú gyermek énekel neki. A celeb sokcsillagos szállodában lakik. A celeb mennyei eledeleket, süteményeket, italokat fogyaszt. A celeb négykerekű hintón száguldozik a városban fel-le. A celebnek izgalmas helyeket mutatnak meg, melyekről csak bennfentesek tudhatnak. 

A celebnek más semmivel foglalkoznia nem kell. Vonul egyik helyről a másikra, rendezgeti a fotóit és lájkolgatja önmagát.

Ám egy szép napon a celeb felébred, és rájön, hogy ez csak a pillanat varázsa volt. Bokáig áll a kupleráj a lakásában, hűtőjében már egy doboz lejárt joghurt se akad, és egyáltalában nem azzal foglalkozik, amivel foglalkoznia kéne. Pedig valójában ő csak egy Ancsa. Akit a jeles dátum, a kerek születésnap elmúltával a kutya sem fog celeb státuszban tartani. Ám egzisztenciális fatalizmusa annál erősebben fejlett, ami néha elképesztő helyzetekbe sodorja. Ennyi X kipipálása után is.

Most épp a vészcsengőt próbálgatja bekapcsolni, de még mindig nem találja.

Viszont azt, hogy celeb lehetett úgy egy hétre, soha de soha nem fogja elfelejteni. Hálásan, nagyon nagy szeretettel és érzelmi túlcsordulással köszöni.

És most elindul keresni egy retikülben elférő pamacsosra nyírt kutyát. 

Sukár csaj esete az őrült spanyolokkal

Speciel én aztán mindent tudok a spanyolokról, mert rengeteg időt töltöttem velük Dublinban, sőt Madridban még vendégségben is voltam. Csak kérdezzetek bátran!

A spanyolok igen rendes, megbízható emberek, volt gyerekszobájuk, vendégszeretők, és takarítani is szoktak. Ezért tehát Londonban első albérletként ideális választás a spanyolokkal tömött társbérlet, mert hát én aztán tudom, hogy melyik néppel mi a gond, és a sok rosszból válasszuk a legkisebbet, ha már muszáj társbérletben lakni.

Mert mi a rossz a spanyolokban? Egyszerűen őrültek. Üvöltözve társalognak még arról is, ha a közlendő pusztán annyi, hogy esik az eső. Nem alszanak akkor, amikor a normális emberek alszanak, hajnalig élik életüket, majd pedig olyan sokáig húzzák a lóbőrt, hogy délig pisszenni se merünk mellettük. Éjjel-nappal a konyhában állnak, kezeik közül kulináris csodák kerülnek ki, amiket buzgón befalnak, és több liter borral öblítik le. Ekkor persze a hadaró beszéd mellé csatlakozik a sevillana kurjongatása, a taps, a bömbölő cd, és egy kis füves cigi, miegymás.

Dehát a rossz opciókat mérlegelve, ez még mindig kellemesebb, mint sok egyéb népség viselkedése, legfeljebb hízok 15 kilót, állandó bormámorban közlekedek, a drogoknak megpróbálok ellenállni, különben is bagolyként fekszem magam is, az üvöltözést majd megértem, ha újraéled a spanyoltudásom, ha meg mégis aludnék, ott a füldugó.

Nos, kérem szépen, az én lakótársaim halkan társalognak, van, aki alig szól egy szót is. Egyesek a tyúkokkal fekszenek. Ha nem a tyúkokkal, akkor velem egyidőben. Addig is lábujjhegyen járnak, tekintettel a késői időpontra. Reggel szorgalmasan munkába mennek, a délutánosok füzetek felett görnyednek és tanulnak. A konyhában egyszerű, unalmas, nem különösképp izgató kajákat állítanak elő, mint a mi paprikáskrumplink. Nem öblítik le borral, vizet isznak vagy üdítőt, esetleg egy-egy sör gurul le, de az is ritkán. Drogokról hallani se akarnak, többségük nem is próbálta. Nem kurjongatnak, nem tapsolják a sevillanát. Ha későn jönnek haza, másnap elnézést kérnek a zavarásért.

Úgy tűnik, tévesen alakítottam ki a Spanyolok címkéjű dobozomat.

Most pedig lássuk egy spanyol lány Magyar feliratú dobozát.

Vendégek jöttek. Kérdezte az andalúz szenyorita, hogy honnét vagyok. Hungría, feleltem. Mire ő:

- Cigány vagy?

Meglepetésem és zavarom határtalan volt, mert máris a madridi és barcelonai zsebesek hordái jutottak eszembe, és hogy mit képzel ez a perszóna. Mondtam, nem, és árulja el, ez hogy függ össze? Hát mert a magyarok tulajdonképp a cigányok. Ekkor kisebb vita alakult ki, hogy nem, azok a románok - a társaság kétfelé oszlott. Én érdeklődve és berzenkedve figyeltem. Számos spanyol ismerős ellenére ebbe még nem futottam bele. 

Hevenyésztem egy rövid monológot arról, hogy bár élnek nálunk cigányok, de a magyaroknak csak egy kis része, így abszurdnak tartom azt a gondolatot, hogy mi mind cigányok lennénk. Elmeséltem, hogy sajnos nem valami jó a reputációjuk, de ellenpéldák is vannak. 

Cserébe megtudtam, hogy náluk a "jó cigányokat" hívják magyaroknak, akik a társadalom megbecsült tagjai. Azok, akik dolgoznak, becsületesen élnek. Kifejezetten örvendetes besorolás, nincs benne semmi pejoratív. Sőt, egy igen sikeres fiatal cigány énekesnő is La Húngara, azaz A Magyar Lány művésznévvel vált híressé - s máris elénekelték egypár számát nekem. Azaz húngaro-nak lenni jó!

Dikmá te, ha ez ennyire előnyös skatulya, nem tiltakozom ellene!

Párizs, tér-idő folytonosság

Szeretem Párizst. Mert mindig ugyanazt kapom. A könnyed jövés-menést, az üldögélést itt, ott és amott, a finom ételeket, a kihívást mutató, mégis, spanyol tudásomnak köszönhetően ismerősnek tűnő nyelvet, a stílusos embereket, a nyüzsgést.

Természetesen csak azután, hogy legelső alkalommal letudtam a kötelező kipipálandókat, ami egy brutális, három napos erőltetett menet formájában nyilvánult meg, lábak este felpolcolva. Abban a tudatban, hogy ki tudja, jövök-e még valaha. 

De jöttem. Mert szerencsém volt. Mert hívtak. Többször is. És akkor már csak a kis utcákban kell a térkép. Nem sietek. Nincs terv. Lesz ahogy lesz. 

Egyszer belefért mellé egy "vidéki" kiruccanás, azaz laza másfél órás repülőút Nizzába. Tervben volt vidék most is, de racionális okokból ez kimaradt. Kicsit furcsa, hogy semmi újdonság nem jön tehát, de néha kell olyan is, amikor az pihentet, ha ismerős terepen mozgok. 

Most voltam megint, másfél év után. Az eltelt öt év alatt negyedszer. Hát ez nem semmi!

És másodszor úgy, hogy kvázi helyi lakos fogta a kezemet. Ez még nagyobb szerencse, mint útikönyvvel menni. Akkor érkeznek meg azok a tudnivalók, amik sose érkeznének meg. Az olyan zegzugos városnegyedek, amik mellett a főutcán elmész, mert nem említik sehol. Mit is egyél igazából, meg hol... Amikor már nem a turistákkal tapossátok egymást egy látnivaló közelében, hanem a franciákkal azért, hogy helyet kapj a népszerű kis étteremben. Ahol már angol étlap sincs. Hurrá. Akkor már jó, akkor kezdek otthon lenni.

Akkor ismered meg, hogy mi mindent lehet megvenni egy nagyobb ábécében ahhoz, hogy finom házi vacsorát kreálj nulla munkával. És melyik bort vigyük haza.

Akkor tudod meg, hogy hol kapsz isteni finom francia ételsort fillérekért.

Akkor tudod meg, hogy Párizsban lüktető zsidónegyed van, ahol az emberek kígyózó sorokban állnak egy-egy falafelért vagy éttermi asztalkáért.

És sarkadra taposnak a pékségben. De most nem baj, újra meg újra át akarod élni.

Mindig minden ugyanaz. Megérted akkor, amikor ismét meglátod a vidám ragtime zenekart az ugrabugráló nénivel. Már megint. Hol itt, hol ott. Láttam már a Montmartre-on, a Notre Dame-nál, valami hídon is a Szajna felett, most meg a Marais-ban, kilépve egy rejtett kis kert kapuján. Vajon hány éve hordja a néni a, legalábbis számomra, jelképévé vált zöld sapkát?

 
Rávigyorogsz a most épp újra pár hónapig párizsiként tetszelgő barátodra, hogy igen, látod már megint itt vagyunk, már megint nem csináltunk semmit, és mégis annyi mindent csináltunk! Nem mondod, csak gondolod, mert minek mondani, úgyis érti ő ezt. 
És akkor ülsz a metrón a félcentis papírral a bagett derekánál, kilóg a meztelen kenyér a hónod alól, ugrál rá minden bacilus és tüsszentés, hozzáér a koszos üléshez, de nem baj, mert mindenki így viszi, és azt mondod, hogy oh la la, olyan, mintha párizsi lennék!
Mert hiába visz el újra a repülő vagy a vonat a Csalagúton át, tudod, hogy ennek úgyis lesz folytatása, minden pillanat ott a sejtjeidben, és várod, mikor húzod ki a következő lapot. 

Angol dzsentlemen

Nagyobb olasz étterem a Westminster közelében. Régi barátnőmmel első találkánk. Egy-egy pohár bor, előtte tészta, előttem pizza, talán már csak a harmada van meg.

Lassan, nagyon lassan esik le, hogy jobb oldalamon áll egy férfi, mintha integetne, de nem szólít meg. Felnézek. Csodaszép öltöny, ing, nyakkendő. Nem meglepő, kezdem megszokni a jól szabott embereket a belvárosban. Még feljebb nézek. Idős arc, de ránctalan, haja hófehér, mosolya lehengerlő. A létező legszebb angol kiejtéssel szól hozzám:
- Esküdjön meg, hogy finom a pizza, amit eszik!
- Esküszöm!
- Hát pedig nem úgy néz ki, mintha finom lenne! Sőt, gusztustalan!
És morogva távozik, pár asztallal odébb leül. Még megcsodálom a székre dobott gyönyörű szövetkabátot is. Fél percig furcsálljuk az esetet, aztán meg is feledkezünk az öregről. Látom, hogy valamit rendelt ő is.
Egy idő múlva újra ott terem.
- Viszontlátásra, további szép estét!
Csakhogy ezt magyarul mondja. De hogy milyen lassan kapcsol az ember ilyen környezetben, hogy jaaaa, hiszen ez meg az anyanyelvem. Folytatja is, neki is anyanyelve, az biztos.
- Igen, volt egy gyanúm, hogy magyarok, jobban odafigyeltem, és igaz!
Aha, ezek szerint jól szórakozott magánéletünk rejtelmein fél este. De még nem hagyja annyiban.
- De hogy az a pizza milyen ronda volt! Biztos nem volt finom!
- Azért volt ronda, mert a vargányagombás részt látta, és azok olyan nagy barna darabok...
Arcán undor. Nem adja fel.
- És olyan borzasztó vékony volt!
- Dehát a pizza valójában vékony...
- Hát én a vastag tésztát szeretem!

- Az igazi olasz pizza vékony!  
Az öreg felnyársal a szemével, én kínosan vigyorgok.

- Viszontlátásra! - mondjuk mindketten.

És a jól szabott angol úriember eltűnik a londoni forgatagban. Fejében matyóhímzéses magyar káromkodások cikáznak csúf pizzákról és harcos amazonokról.

London ködben és színkavalkádban

Tetszik vagy nem tetszik. Akarjuk vagy nem akarjuk. Istenke a világunkat jó színesre festette. Míg egyesek rémülten fordulnak el mindentől, ami eltérő, másoknak alapvető igénye, hogy minél tarkább környezetben élhessenek.

Miért és hogyan alakul ez ki, nem tudom. Egész eltérő társadalmi, családi közegből jövő ismerősöknél fellép a tarkaság igénye... vagy sem.

Nálam fellépett, nagyon rég. Talán a kisváros utáni óriás Moszkva következménye. A diplomatanegyedé a mindenféle színű emberekkel, majd a kollégium, bőrszínek, akcentusok, ételek, szokások, kulturális félreértések miatt elrontott kapcsolatok, finom antennákkal ismerkedések, elfogadások, mély barátságok és szerelmek... 

Onnét kezdve az egysíkúság állandóan zavart, bár hosszú évek teltek el benne. Amikor meg akarják mondani milyennek is kell lenni ahhoz, hogy beilleszkedj. Zavaró.

Szabad költözési jogokkal élve ez ellen hamar tettem, de az utóbbi két év átmeneti időszakát homogenitásban töltöttem. Most pedig újra tarka festékkel rajzolják a világot körülöttem, már lassan három hete. Londonban vagyok. Ahol legtöbbször szürke az idő, lóg a felhő lába, és a dublini szürkeség után meglepetés: itt valóban van köd is. Az ott nem volt.

A mai posztnak nem feladata a nehézségek és kompromisszumok ecsetelése, az majd jöjjön máskor. Most inkább csak abbéli örömöm szeretném kifejezni, hogy mennyire boldoggá tesz, amikor ennyiféle ember jön szembe az utcán. Sokan megszokott több száz éves viseletükben. Különféle éttermek, kifőzdék, boltok kavalkádja, ismeretlen illatok szállnak. Már sokkal több dologról tudom, mi az, mint úgy hét éve. Dublinban óriási élmény volt bejárni például a pakisztáni ábécébe, és vaktában megvenni élelmiszereket, amikről azt se tudtam, mifélék. Aztán vagy ízlett, vagy nem. Bár tudom, ezt ott se tette meg mindenki, de nekem szükségem volt rá. További újdonságok jöttek most szembe, például a karibi térségről semmit se tudok. De majd teszek ellene. 

Ehhez nem muszáj annyira tarka részre költözni, mint nekem. A modern, középosztálybeli lakóház a csillogó irodanegyed közelében, ahol pár napig vendégségben voltam, szintén ugyanilyen színes társasággal van tele, aljában az élelmiszerboltot törökök üzemeltetik.

Élni és élni hagyni, szeretem ezt a gondolatot, és itt szembe is jött a felirat egy közösségi ház kapuján, pár saroknyira. 

Tapasztalattal a hátam mögött eközben mindig felmerül bennem a kérdés, hogy vajon ez a tarka embermassza mennyire akar és tud asszimilálódni a befogadó országban? Dublinban mi is felvettünk szokásokat, új kommunikációs formákat, amik aztán már odahaza nem illettek a képbe, és egész súlyos konfliktusokat okoztak. De mégis volt rengeteg viselkedési norma, ami ellen kézzel-lábbal hadakoztunk, és büszkén vallottuk, hogy a miénk sokkal jobb, soha de soha nem tanulnánk el az írektől... Ahogy biztos más országokban is így lenne. Saját megítélés, hogy mit vetkőzünk le, és mibe kapaszkodunk foggal-körömmel. 

Egész megdöbbentett a láthatóan kizárólag hindu és muszlim alkalmazottakkal üzemeltetett háztartási boltban, angolok által szinte nem lakott környéken a hangszóróból üvöltő szörnyű, giccses karácsonyi zene így november elején. Vajon hány vevőnek jut eszébe erről bármi is egy ilyen lakónegyedben?

Bennem az fogalmazódott meg, hogy kár erőltetni, jól ellettem volna nélküle a kedves mosolyú barna arcok közt... Kivéve, ha tényleg úgy érzik, ez már életük része, ám legyen. 

Feltételezem, nekik is legalább akkora hovatartozási kavarodás van a fejükben, mint nekem.    

Egy ajtó becsukódik

Bőröndök bepakolva. Adrenalin az egekben. Megint jön az új. 

Előtte viszont! Végigzabáltam Budapestet! Vagy a nagy-országot? Még erdélyi pacallevest is kaptam, mert a pacal igen is jó! Na ugye, hogy nem is frottírtörölköző? Hanem savanykás és puha. Nézd csak meg a képet...

Amúgy a meghívások sorozata a Retró Büfében kezdődött szép lángossal, majd palacsintával. Vajon mióta működik az Arany János utcai metróállomás üvegfalába ékelve, és mentem el mellette, hogy sosem vettem észre? 

 

Az eredeti darab vastagon volt borítva paradicsommal és lilahagymával is, de bevallom, az első képsorozattal műszaki gondjaink támadtak, így egy héttel később újra meglátogattuk a helyszínt, hogy dokumentálhassam, hol is jártam. Késő este a legjobb, hogy egy sört hozzágurítva másnap délutánig kő üljön a gyomrunkban. Ez nem a lángost minősíti, hanem hogy mi szoktunk el az éjszakai zabálástól. A lángos finom! A bácsi hol beszédes, hol nem. Ahogy én. Búcsúzzunk el szépen a lángostól.

Ezen túlmenően következett még néhány éttermi meghívás, néhány lakásbeli trakta, néhány egység alkohol, néhány csésze kávé és néhány szelet sütemény.

Család és barátok. Az étel csak egy közvetítési mód, a kapcsolat kiegészítője, tudok népeket, ahol nem élnek ezzel, bár enniük persze kell a fennmaradáshoz, de nem a társadalmi élet része. Itt viszont, és szerencsére sok egyéb országban is, a vendéglátás finomságokkal egybekötve mércét mutat.

Sokminden burjánzott az eltelt két évben. Nem mindenkivel úgy alakultak a dolgok, ahogy elképzeltem. De ehhez nagyban hozzájárult az is, hogy én sokat változtam. Évek egy másik kultúrában és gondolkodásmódban átmossák az ember agyát, és bár néha vért izzadtam, akkor sem sikerült működőképesként fenntartani minden régi kapcsolatot, csak elbeszéltünk egymás mellett. Tanulni kellett az elengedést... Eközben más kapcsolatok teljesen új irányt vettek, és megerősödtek. Sőt, az élet hozott újakat is.

Ebben a kellemes felhőben tudtam átlavírozni bizonyos nagyon nehéz pillanatokon is, amikor tényleg azt éreztem, hogy a Marsról pottyantottak ide, és legszívesebben futnék vissza. De nem tehettem, mert a tervek máshogy szóltak, és ennyi idős fejjel már próbálom nem azonnal feladni. 

Most viszont a terv arra a pontra érkezett, hogy nem kell futni, de mégis ideje indulni. Nagy mosollyal gondolok mindenkire, aki a kis káoszfelhőmön ott üldögélt velem, és ide-oda pofozgatta, merre is haladjon. Nagyon jó volt az utóbbi pár hétben veletek leülni és még egyet beszélgetni! Ahogy a kinti barátokkal a nagy költözködési jövés-menésekben megszoktuk, nem nagyon búcsúzkodunk, mert sosem tudjuk, ki, mikor és hol bukkan fel újra. Csak minden jót kívánunk és kimegyünk az ajtón.

A másik ajtót meg kinyitjuk.

Szicíliai nyugdíjasnak lenni

A szicíliai nyugdíjas hölgy ÖTYE klubba jár, ahol mandulaborba cantuccinit mártogat, a maradékot felhörpinti, így vígan telnek napjai.

Legalábbis ezt mondták kísérletezős kedvű barátnőnknek egy újlipóciai delikáteszben. Ennek folyományaként felsejlettek előtte saját, évtizedek múlva bekövetkező nyugdíjas évei, s hogy ilyen sokáig várakozni nem kíván. Előkapta tehát bukszáját, és a pultra helyezte a nem éppen kevés összeget. Az új életforma reményében szatyrát boldogan lóbálva távozott. Majd felhívott néhány ÖTYE tagot, akik megjelentek a tesztelésre.

    

Megállapítható, hogy a cantuccini nevű ízletes, ámde annál keményebb keksz-féleség uszkve két perc ázás után kellemes masszává változik, amit protézissel is igen könnyű lehet elfogyasztani. Igaz, nem túl elegáns a manikűrözött ujjú mártogatáshoz viszonyítva, de hatékonyabb!

A bor és a mandula mesés elegye kellemesen áztatja a szájpadlást, így az üvegnek és a zacskónak három fő pillanatok alatt minden nyomát eltünteti. Most már meg tudjuk magyarázni, miért hangoskodnak az olaszok!

Miután az aperitifo leülepedett, előkerülhetnek a megbízható helyről vásárolt pizzák és a prosecco. A prosecco üvegének kinyitása rendkívül bonyolult folyamat, amint az alábbi illusztráció is mutatja. Szükségeltetik hozzá először is egy harapófogó, amivel megmozgatjuk a rendkívül hosszú dugót. Miután a teteje letört, éles késsel körülbelül 20-30 percen át farigcsáljuk a parafát. Ekkor szerszámot váltunk, jöhet a fakanál, amivel a dugó maradványát belenyomjuk az üvegbe. A bort felszolgáljuk, a parafa darabkákat lila alapon fehér pöttyös szalvétákra köpködjük.

Megjegyzem, az üveg két-három mozdulattal kinyitható, ha nem törjük bele a házban fellelhető egyetlen dugóhúzót. Dehát az ÖTYE klubtagoknak muszáj leleményességet és kitartást felmutatniuk.

Levezetésként parfé-fagyi-vienetta jellegű házi készítésű semifreddo érkezett csokival és pisztáciával megúsztatva. A háziasszony feltételezte, hogy az ÖTYE klubtagoknak cukruk, vérnyomásuk rendben van és lesz is. Hát, amíg a tálból az utolsó morzsa el nem fogyott, gond nem is volt!

Azonban azt tapasztaltuk, hogy ezután súlyos testi és lelki elnehezedés következett, amit az ÖTYE klubtagok változó gyorsasággal bírtak kiheverni. Így azon se csodálkozunk most már, hogy miért olyan ráérősek az olaszok. 

Tegyük még hozzá a napsütést, a pálmafákat és a tengert... Hát ilyen lehet szicíliai nyugdíjasnak lenni. 

 

Lecsófesztivál, mert nem adtam fel

Hát igen. Valljuk be, hobbikat űzni egyszerű, mikor az embert semmiféle elköteleződés nem kergeti. Mikor kergeti, nehéz megtalálni a lehetőséget, agykapacitást, fantáziát a bélyeggyűjtemény rendezgetésére, kalocsai hímzésre, gasztronómiai csodák főzésére és a többi. És blogolásra is. Mindig valahogy háttérbe szorul, mert előbb el kell végezni, amit el kell végezni, utána megtalálni a módot, hogy családunkkal és barátainkkal tudassuk, még élünk, és a végére marad a hobbi. 

Esetleg valaki feltalálhatná a kütyüt, amivel gondolataimat, melyek széles körben burjánzanak, rögvest ide tudom közvetíteni, kütyü leírja, formatálja, képeket válogat hozzá, és közzéteszi. Én eközben teszem, amit tenni kell.

Varázskütyü híján posztjaim Luca széke módján készülnek most.

Mindenesetre tényleg még élek... Élek. Például a félresikerült pesti Lecsófeszt után elmentem Székesfehérvárra egy igazi lecsófesztiválra. A lecsó nekem fontos, könnyű megfőzni, jól is, meg rosszul is. Ízlés dolga amúgy is, mi a jó és mi a rossz. Olyan íze, amilyenre gondolok, külföldön biztos nem lesz. Így tehát csapjunk a lecsóba, együk ameddig mód van rá.

Az igazi fesztiválon sok-sok stand van. Ez itt megvalósult. Viszont lecsót venni nem lehetett mindenhol, őszintén szólva én ezt nem tudtam... A csapatok jó része magának és a versenynek főz. Az ember megy, belekukkant a szimpatikus bográcsba, elismerően hümment egyet, és szomorúan mehet is tovább. A városnak volt nagy kondérja, ott lehetett vásárolni olcsón, nem szenzációs, de elfogadható lecsót. 

Így aztán a tobzódás helyett a hangulat volt az, ami emlékezetes marad. A fel-le flangáló tömegek és mégis nyugalom. Az utak lezárva, hisz 550 csapatnak rengeteg hely kell. És nem akartak lehúzni kötelező belépődíjjal, időt húzatni hosszas sorban állással. 

Ennyi bogrács igen sok füstöt termel, távolról nézve jól látszott az egybefüggő felhő, szagunk pedig leírhatatlan volt, de ez csak itthon tűnt fel. Dehát ennek az egyedi főzésmódnak pontosan ez a varázsa, és ez adja meg a finom ízt az ételekhez. Nem hiába árulja a dublini magyar bolt is a bográcsokat, és más országokban élő barátaim is szívesen lepik meg a külföldieket egy-egy bogrács partival... 

Fehérvár csinos sétálóutcáján kirakodóvásár volt, szintén igen népszerű. A főtéren pedig találomra egy kávézó, isteni finom tortákkal és kedves kiszolgálókkal. Nevezzük meg tehát: Perte.

Ez így egyben jó, ez a kép, mert ez az a hangulat, aminek hiánya elég súlyos tud lenni, mikor az ember más vidékekre költözik. Sebaj, ott meg mást lehet majd fotózni.

Fehérvár közel van, délután már itthon lehetett is készülni a következő fordulóra, ami pedig így nézett ki:

Nehéz nap volt...

Strand, fél disznó, Arc, bőrönd

Érdekes, hogy nagy változások előtt az ember mennyiféle érzéssel, gondolattal kavarog. Nem, küszködést nem írok, mert az nem valós. Csak kavarog. 

Például esik az eső és hűvös van. Ez rendben van, mert szeptember van, jön az ősz. De tudom, hogy megint ott fogok lakni, ahol ez lesz a normális, akár még júliusban is. És akkor felmerül a kérdés,  hogy jó ötlet volt-e úgy eltölteni egy teljes hétvégét Füreden, hogy csak térdig mentem bele a Balatonba? Nem volt-e ez hiba mindamellett, hogy egy csomó minden izgalmas és jó történt ott? Nem kellett volna inkább a sodródó események helyett célirányosan és erőszakosan kirángatni a strandra a kedves útitársat, aki legyen megértő ezúttal? Mert mikor is fogok én strandot látni, ott nem fog annyira kitörni a nyár soha, nem csak pár téli hónap átvészeléséről van szó...

Aztán nyavalyogtam két évig, hogy niiiiincs reeeendes igaziiii olcsóóóó thai kaja. Így egyben, mindezekkel a jellemzőkkel. Hogy én ezt nem bírom, hogy sehol a green curry, meg a pad thai, meg a többi ez meg az. Tessék, mire leporolom a bőröndöt, hogy  visszamenjek oda, ahol ez nem extra kívánság, megtaláltam, a Jókai utcában. Egyszer ettem, isteni volt, olcsó is volt... késő bánat.

Viszont mégiscsak hogy magyart kéne most enni, mert akkor meg majd az fog hiányozni, a húslevestől kezdve bármi, nem beszélve a cukrászdákról. Mert hiába főzöm majd meg, nem olyan lesz az íze. Meg nem sütöm, az valahogy sose lett az én reszortom, a sütemények gyártása. 

Valaki, akinek igen fontos az én jólétem, azt ígérte, hogy jól szituált ismerőse magánrepülőgépével fogja utánam küldeni a fél disznót. El fogom számoltatni!

Meg hogy mi minden nem úgy volt ebben a pár évben, ahogy emlékeztem rá, ahogy vártam és elvártam. A nagyobb csalódások megemlítését mellőzve, nézzük csak az Arc plakátokat a Felvonulási téren. Amit én annyira szerettem valaha, jópofának és viccesnek találtam. Tavaly nem volt, idén van. Közel is lakom hozzá, kisétáltam gyorsan tehát. Körüljártam. Ennyi erőfeszítéssel nézhettem volna a pápua Arcot is. Nem sokat értettem, értelmeztem belőle. Nem olvadtam vissza a közegbe tehát. Ez tudatos választás volt. Mivel nem emlékszem a közel egy évtizeddel ezelőtti plakátokra, nem tudom megítélni, hogy az ő stílusok változott-e, vagy pusztán bennem alakult át minden, hogy ezt a fajta humort értelmezni már nem tudom. 

Gyorsan távoztam a lehangoló közegből, ahol bár rajtam kívül még jópáran voltak a fura időpont ellenére, csak citromarcú mosolygás jutott mindenkitől. Ahogy azt már megszoktam, pár óra múlva meg is láttam a hangulatomhoz illő idézetet. Ezúttal Gárdonyi Gézától. "A rosszkedvű ember megmérgezi a levegőt jelenlétével. Fuss tőle. S minden olyan helyről, ahol rosszkedvűek élnek. Minek lakjunk siralomházban, ha nem vagyunk elítéltek." 

Egy pár dolog azért mondott nekem is valamit, azokat megörökítettem.

Ez például folytonosan fájdalmasan aktuális.

Ez meg sajnos akár világszerte aktuális. Remélem, megúszom, jó ideje nem kerültem ilyen labirintusba, bár volt rá példa. Egy ideje üldöz a szerencse e téren. Íme az álláskeresési folyamatábra.

 

Meg akikkel nem találom a hangot, pedig rájöhetnének, hogy a kimozdulás a négy fal közül nem csak pénz kérdése.

Ez meg olyan nagyon hazaias, mindig is megvolt. De ötlettelen voltam, nem firkáltam oda semmit, pedig kacagtam egypár beíráson, érdemes volt aprólékosan áttanulmányozni. 

 

 És az egyetlen személyre szóló. Mármint az én személyemre.

 

 

Mások világa

El kellett hagyni tökéletes nyaralóhelyemet. Méghozzá távolsági busszal, mert rohannom kellett tovább, nem várhattam be az autós többieket. Abádszalókról busszal Gyöngyösre, átszállás és irány Budapest. Tehát semmi extra, országon belül egy pár órás utazás.

Arrafelé nem szoktam járni, mindig csak a főváros környékén meg a Dunántúlon.

Először is megismerkedtem a szomorú szemű abádszalóki büfésnénivel. Aki elmesélte, hogy rendszeresen szétverik a váró épületének berendezését éjjelente bizonyos alakok. Az se zavarja a vandálokat, hogy látja őket a kamera, meg amúgy is helyi fiúk, tudja mindenki, kik ők. Így most a mosdóban nem volt világítás.

Aztán megjött a busz, kívülről rozoga, sebaj, azt megszoktuk még Pesten is, belül rendben volt, még a légkondi is ment. És megkezdtük a két órás zötyögést.

Az utak minősége mindent alulmúlt. Lyukak, foltok. Volt nemegyszer, hogy a széléről lelógtunk meredeken az árok felé, ilyen élményeim fejlődő országokban voltak. 

Szürke falvak, omladozás, elhanyagoltság. Putrik. Meztelen gyerekfenék lóg ki a póló alól. Etnikum, mert hát hogy is kell beszélni, írni barnább bőrű honfitársainkról. A buszon is, szinte csak azok, bekeveredve a csinos debreceni nyugdíjas hölgyek közé, kik Kékestetőre utaznak hibátlan ruhákban, hibátlan frizurákkal, hibátlan bőröndökkel. De csend és nyugalom legalább, csak látom mások vagyunk mi, ők az iszonyat szegényes ruháikban, néhányan szagosan.

Jópár falu után végre igazi főút, Heves városa felé járva már biztonságban érzem magam, csak nem fogunk felborulni.

És akkor Tarnaméra, amikor már azt hiszem, újabb meglepetés nem jöhet. A megállóban etnikai csapat. Koszosak rettentően. A gyerekek feltolulnak a buszra azonnal, fel-le rohangálnak, hangoskodnak. Gyorsan holmit dobálok a mellettem levő ülésre, hátha egynek se jut eszébe mellém ülni. Elől vita alakul ki, abból semmit se hallok. Csak a sofőr kiabálását, hogy a gyerekek hagyják el a buszt, mielőtt szétszedik. Mind leszállnak, rázzák az öklüket a busz felé.

És akkor látom, hogy van, akin cipő sincs.

Én sose láttam Magyarországnak ilyen oldalát. Sajtóban persze igen, de az olyan, mintha nem lenne.

Semmit se érzek, csak sajnálatot.
Gyöngyösön már a megnyugtató, Európában vagyok érzéssel találkozom, visszazökkenek, negyed óra, és indul a pesti gyorsjárat, megszokott megjelenésű és kisugárzású emberekkel.

Reggel még tiszai csend, délelőtt az elcsépelt mélyszegénység szó, délben pedig már a pörgős, lüktető főváros szmoggal, időre rohanással, el a kávézók teraszain csevegő sokaság mellett.

Vajon hányféle valóság létezik, amit egy dologról, jelen esetben egy országról gondolhatunk? Nincs fekete-fehér sehol a világon.

Csak nyugodtan! - avagy Tisza-tó

Ancsát sikerült le- és kikapcsolni. Ez nagy dolog ám! Semmi más nem kell hozzá, csak víz, víz meg víz. Élő víz. Ezt mindig is tudtam. Az mindegy, hogy lehet-e benne fürdeni vagy sem, hány fok van, esik-e vagy fúj, a lényeg, hogy víz legyen és nagy, és azt mindenképp lássam állandóan.

Abádszalókon márpedig mindig látni, mert ott hajón is lehet lakni. Állóhajó, de ha fodros a víz, jár ő is fel-le. Jó kabint kell kérni, akkor megvan a kilátás. Van fedélzet, ahol reggelizni, ebédelni, vacsorázni, koktélozni, kávézni, fejből kibambulni lehet. Van stég. Van part. Van gát.

A gáton pedig jól gurul a bicikli. Mert ott fenn körben bicikliút van. Balra Tisza, jobbra mezők. Aztán Tiszaderzs. Aztán visszafordulás. Mert papírkutya vagyok én is, gyerekkorom óta nem bringázok. Most megbántam. Volt ez maximum 25km, örülök, hogy ennyit jól bírtam, zokszó nélkül, és a kezdeti pánik is lejjebb hagyott, nem estem el, a faluban se ütött el senki. Egyébként látnivaló nem sok (finoman mondva), így elvileg morognom kellett volna, nekem az urbánus kirándulónak, de nem zavart most egy cseppet se, hisz kárpótolt a természet. Sőt, semmi sem volt a fejemben, ritka kincs az ilyen állapot.

De a legjobb közlekedési eszköz a motorcsónak! Annak is az orra, ahova hasra lehet kucorodni. Eddig azt hittem, repülő mániám van. Van, marad, de ha azt mondják, motorcsónak, rohanok! A csónak olyan igazi, ahogyan mindig is képzeltem, semmi flanc, lapos és zöld és fapados, és van benne még pár műanyag kertiszék, és Matula vezeti. És szántja a csoda vizet. Ami hol keskeny, mert csak egy járat, hol széles, mert maga a Tisza, hol pedig tó, hisz víztározóban is vagyunk. Labirintus. És mennyi madár! Lassan mozdulnak csak meg, nem menekülnek. Halak ugrálnak. És a sok pecás. Csendben mindenki. És köszönni illik, azt úgy szeretem!

Poroszlón van az ökocentrum, ami nemrég nyílt meg. Szuper akvárium a helyi élővilággal, egyéb tárlók, pl. békákkal, mikroszkópok, kint szerény állatkert (sajnos a hőségben szinte minden lakója elbújt), és tutajozási lehetőség egy mini tavon. Tanösvény is van benn a Tisza nádasában. Íme a halak világa testközelből.

Ami azt eredményezte, hogy én sürgősen tesközelbe kerültem egy tál harcsapaprikással (túrós csuszával körítve) a kiváló Kormorán étteremben, mert az állatok látványa egyhamar a végeredményt juttatja eszembe, pl. a vadkacsa mellé felsejlik a párolt káposzta, a gyapjas skót tehén mellé felsejlik a steak... (ebből nyilvánvaló, hogy még mindig nem lettem vegetáriánus)

Ilyen volt...

Ilyen lett

És ami dukált hozzá, azaz minden nap mindenhez dukált, az a rozé fröccs.

Az úszógumi így jól gyarapodik, no nem a strand kellékesboltjában, hanem derekunk körül. Még ilyesmik voltak, csak szerény kivonat:

Ebből azért külön kiemelendő Adélka anyuka házisüteménye a jobb felső sarokban, és a képen nem szereplő valahol-igen-jól-megfőzték házipálinka. És az abádszalóki Lila Akác étlapja, környezete és hangulata, ahol még egy párszor szeretnék megfordulni, nem hiába ajánlották... Na jó, a Kormoránba is mennék még, de ott nincs a fejem fölött száz éves akácfa. Meg a Pedro pizzája, amit magunk rakunk össze. És a sok mosoly, kedvesség és figyelmesség, a kutyának kérés nélkül vizestál - én, a faksznis nőszemély, el se akartam hinni, hogy most melyik országban is vagyok...

Mintha azt írtam volna, hogy nem volt városnézés. Ó, dehogynem! Már a második nap délelőttjén! Mert ha az ember kedves útitársa elcsúszik a sólyán, és állát bevágva a betonba belepottyan a Tiszába, ahonnét a korcsolyapálya jelleg miatt kijönni csak élőlánc segítségével tud, szája felreped, állkapcsa bekékül, hajából zöld moszatok lógnak, akkor bizony nincs más megoldás a helyi doktorbácsi szerint, mint 50km-t autózni Karcagra a kórházba. Még jó, hogy nem infarktust kaptunk, akkor vajon mennyire vált volna be a hosszú út? Nem, kérem, higgyék el nekem, az útitárs egy gramm pálinkát se fogyasztott a korai órán, a Sors űzött vele gúnyt. Viszont cserébe megkaphatta a gróf Algássy Tisza vezetéknevet. És nem is történt nagyobb baja, a személyzet hamar túladott rajtunk.

Cserébe a kórház kapujával átellenben megpillanthattuk Karcag legnagyobb nevezetességét, legalábbis számunkra ez volt az:

Gondoltuk is, ha már ennyire messzire jutottunk, nézzük meg a belvárost. A méretes kínai áruházon kívül azonban sok izgalom nem akadt, kellemes a főtér, és nagy az unalom. Két perc séta, és már vége is az egésznek. Kunhegyes főterét azonban igen jól feldobták rózsákkal, vízköpő sárkányokkal, kunokkal és egy jó fagyisbódéval. Na tessék, ki gondolta volna!

Meg egy kis Van Gogh. Bár ő biztos nem festett villanydrótot.

 Mindezen idilli állapot létrehozásában aktívan segédkezett a három gumimaci társam...

... és Boogie kutya.

Nem egész öt nap jutott kissé változékony időjárással, vízben ázásom ezért elmaradt. Ezúttal nem bántam, így is tökéletes volt. 

Sajnos hamar rájöttem, hogy az idő nem állt meg. De az majd egy másik írásban.