Senki fia

Nagyot köszön az őszülő férfi a pult mögül, mikor belépek az orosz ábécébe.
- Dobrij gyeny!
Zavarodottan köszönök vissza és eltűnök a polcok közt, hisz az orosz ábécékben sosem köszönnek, egytől egyig. A faarcú kiszolgálás, az áru és a visszajáró odalökése mit sem változott az évtizedekkel ezelőttihez képest, még errefelé sem, és még akkor sem, ha mesés az áruválaszték, nem mint mikor ott éltünk.

Fizetni készülök. Ő épp egy öregasszonnyal társalog élénken, majd pedig velem folytatja, és még a mosolya is fülig ér. A jelenséget nem tudom beilleszteni a kultúrkörbe, de hamarosan észreveszem a fura, vaskos akcentust. Ez a férfi nem orosz. De nem, nem fogom megkérdezni honnét jött, mert egy orosz boltban ki van zárva személyes kérdések feltevése, vissza kell fogni magam ezúttal! Dublinban évekig jártam ugyanabba, és robotok módjára történt minden bevásárlás, szinte egy másik bolygó volt a városhoz képest.

Épp erre gondolok, mikor is mit hallok a szájából?

- És honnét jött?

Hmmm, ez itt személyeskedik!

- Magyarországról. És maga? 

- Afganisztán!

- Ó!

- Tudja, jó volt ám annak idején a viszony... Még Brezsnyev alatt.

- Tudom, tudom... Katonai akadémia?

- Az, az!

- Na igen, minden afgán oda járt, legalábbis akiket ismertem. Melyik?

- Riga!

- Értem. Sosem ment haza?

- Dehogy mentem! Hogy mentem volna? Hova mentem volna? Moszkvában voltam aztán. Próbálkoztunk. Amikor meg szétesett az ország, visszamentem Rigába.

Kérdeznem se kell, ömlik a szó.

- Ott tíz évet voltam, aztán menekülttáborba zártak. Ugyanis illegálisan voltam az országban, és akkor buktam le. Évek a táborban, évek!

- Meddig?

- 2006. Mert aztán vettem egy lett útlevelet, és idejöttem! Ugye az EU. Csak besétáltam. Itt van ez a bolt egy barátommal már öt éve...

Talán még beszélne, de a vásárolt útlevél után úgy érzem, hogy ugorjanak csak be a savanyúságok meg tejfölök a szatyorba, ki az utcára, menni, kirakatokat nézni, úristen, minek kellett ezt nekem hallanom, és bizonygatni az agyamban, hogy ez úgyse lehet igaz, ez csak kitaláció, az agyam másik fele meg azt mondja, de igaz, milliók lehetnek így, jönnek szembe az utcán, nem tudod, el vagy kényeztetve, van státuszod, és vajon te megvennéd-e azt az útlevelet, és hol kezdődik a bűncselekmény, hol végződik az életért, nyugalomért bármit, megítélheted-e, elítélheted-e, és ő miért tud róla úgy beszélni egy idegennel, mint egy kiló hús vásárlásáról, és ezek szerint ő nem fél a bukástól. Semmitől se fél. 

Miért is félne? Akármi jön, majd megoldja. Megtanulta.

 

Álomtörés

Bokros teendők a múzsát egy időre elaltatták. Míg ő aludt, természetesen az élet ment tovább. És az a szomorúság esett meg, hogy eközben összetört egy régi álom.

Minél többféle nációjú, bőrszínű, vallású embert akartam megismerni, régóta így van, amióta csak az eszemet tudom. Ám egy csoport, bármennyire is izgalommal töltött el, mindeddig elkerült. A karibi térség. Azok a szép kis szigetek valószínűtlenül kék tengerükkel, csodás zenéjükkel. És legfőképp az ő ébenszínű lakosságukkal. Csupa izgalom és romantika!

Londonban mindenki van! Így aztán betoppant életembe nemrég az ébenszínű álom hús-vér formában, kolléganő képében, ki karnyújtásnyira ül tőlem. Komoly szakember, szigorú blúz, szoknya, kedvesen beszélget, sokat mosolyog, csokiját, eprét megosztja. Nem csoda, hogy a barátság hamar szövődik. 

Ébenszínű komoly kolléganőért rasta hajú, flipflop papucsos pasas érkezik, üvölt a kocsiban a reggae. Kezet rázunk, kidobnak a metrónál, és boldogan fogadom a következő hétvégére a karneváli meghívást.

***

A karnevál napján tíz perc késéssel érkezem a megadott metróállomáshoz. Rém büszke vagyok magamra, hogy ezen az őrült napon sikerült megoldanom a közlekedést. Ébenszínű komoly kolléganőmet és a rasta pasast sehol se látom. Nem izgulok, bolondokháza van, majd jönnek. Fél óra elteltével kétségeim támadnak, elmegyek egy fagyiért. Nem telefonálok, mert errefelé a metróban nincs térerő, majdcsak kiderül mi van. Egy óra elteltével ébenszínű komoly kolléganőm hív.

- Hamarosan ott vagyunk!

Valami azt súgja, meg ne kérdezzem mit jelent ez a hamarosan, jobb az édes tudatlanság... Ülök tovább a padon a napsütésben, nézegetem a járókelőket, és próbálok nem felrobbanni. Úgy kell nekem, aki sietett, bezzeg mások nem ilyen feszültek! 

Két óra elteltével megérkezik ébenszínű komoly kolléganőm erős sminkkel, hatalmas testén leggings és rövid póló feszül, körülötte hat hasonló testalkatú és öltözetű ébenszínű nő, egy hipófehér angol fickó, és természetesen a rasta pasas. Annyit se mondanak, hogy bocs, nyilván nekik tök természetes, hogy két órát rohadtam egy padon. Végülis minek reklamálnék, süt a nap, nyár van, fagyit is árulnak... Hátizsákokban mérhetetlenül sok ital lapul, mindenki kurjongat. A rasta pasas elüvölti magát:

- Bármibe belefújnék, csak ne fasz legyen!

Természetesen arra gondol, hogy vegyünk sípokat, trombitákat. 

Útközben üvöltöznek, akármit látnak, az autókba bekiabálnak, hogy "One love"! Bob Marley se lehetett különb. Jobb, ha elfogadom a bacardi kólát, majd még egyet, és még egyet, máshogy ez nem fog menni, érzem. 

Sodródok fel-le hat órán keresztül, nem érzem se lábam, se fenekem, rázom én is, üvöltöznek folyamatosan, mindenki a micsodáját dörgölgeti mások micsodájának, talán jobb lett volna ezt húszévesen csinálni, de nekem most került sorra. Végülis nem olyan vészes, épségben hazaérek, az izomláz elmúlik, fülészetre mégse kell menni.

*** 

Ébenszínű komoly kolléganő a menzán épp kikéri ebédjét. Én állok mögötte tálcámmal. Tányérjára teszi a szakács a rizst, majd adná a húst. Éktelen üvöltés rázza meg a csendes helyiséget, ahol egyszerre húsz-harminc embernél több nem tartózkodik. Természetesen ébenszínű komoly kolléganő szájából hangzik el a horrorfilmbe illő hang.

- Ne, ne, ne!!!

Elképedve nézek rá. A szakács, torreádorok és konkvisztádorok leszármazottja, remegő kézzel áll a pult másik oldalán, ott rezeg a csirkecomb a fogóban. Ébenszínű komoly kolléganő folytatja, mint egy megveszekedett.

- Rá ne tedd a húst a köretre, mellé, csakis mellé!

A szakács még mindig meredten áll, míg végre kinyögi:

- Én... én... én őszintén megijedtem!

Kiadja a tálat, kényszeredetten vigyorgok, megkapom én is az enyémet, elmegyünk az asztalhoz, ébenszínű komoly kolléganő mosolyogva falatozik.

***

Ébenszínű komoly kolléganő mellettem ül a buszon. 

- Nahát, valami mászik a térdemen, a nadrág alatt!

Odanyúl, feljajdul, felhúzza a nadrág szárát, és egy darázs pottyan a busz padlójára. A látványtól ismét a vudu varázslók mágiája vesz erőt az ébenszínű komoly kolléganőn. Felpattan, retikülje jobbra, telefonja, bérlete balra repül nagy ívben, a környéken ülők-állók szedegetik össze. És megveszekedetten visít. 

- Darázs! Darázs! Megcsípett egy darázs! Felmászott a nadrágomba! Segítség! Jaj istenem, majdnem feljutott a nunimig! Jaj, majdnem megcsípte! Mi lett volna, ha dagadt nunival megyek haza! Mit mondanék a rasta pasasnak, miért dagadt fel? Borzasztó! Megcsípett! Jaj a térdem! Jaj nekem!

Szerencsére máris vége az útnak, látni se akarom az utastársak arckifejezését. Másnap az összes zavarodottan pislogó, tátott szájú férfi kollégának előadja ugyanezt a monológot, majd a térdéről készült telefonos fotóval illusztrálja az eseményt, nem mást ábrázol, mint egy nagy ébenszínű bucit. Még jó, hogy a nuni nem került sorra a fényképezésnél.  

***

Ekkor érzem azt, hogy én már annyi mindent megismertem, megtanultam, elfogadtam, de ez nem fog menni. Viszlát, Karib-tenger népei! Vagy csak általánosítok?