- Óóó, ha mindig jön nálatok a busz, akkor biztos fel is férni rá! - irigykedett egy minimális tömegközlekedéssel megáldott apró szigeten élő barátnőm.
- Persze, mint a tetriszben a kockák! - vágtam rá.
Azóta gondoltam rá, hogy szükséges lenne összefoglalni a londoni közlekedés rejtelmeit, különös tekintettel a metrózásra és vonatozásra, mert azt űzöm naponta. Buszra ritkábban ülök, pedig szép, piros és kétszintes.
Hiába küldik rendesen a buszt, a metrót, a vonatot, ha sokmillió ember készül rá felpréselődni nap mint nap. Pékek, titkárnők, orvosok, vezérigazgatók, kőművesek, takarítók, művészek, iskolások, nyugdíjasok, kisbabások, rokkantak, munkásruhában, egyenruhában, öltönyben, szép harisnyában, szmokingban, estélyiben, farmerben, combtőig érő buliruciban, szezon szerint jelmezben... mert ez itt nem presztízskérdés, hanem szükséglet. A tömegközlekedés használata és a kocsibirtoklás hiánya semmiféle társadalmi státuszra nem utal.
Egy pár évnyi tetriszezés után, elferdült nyakkal, kilyuggatott lábfejjel és magas adrenalinszinttel az ember stratégiákat alakít ki. Például megpróbál a tömeggel ellentétesen mozogni. Ha reggel mindenki a belváros felé halad, akkor mi lakjunk és dolgozzunk úgy, hogy kifelé haladjunk! Este hatkor nem fér be az állomásra a hazafelé igyekvő tömeg, sárga mellényes emberek zsilipelik be őket, nehogy taposás legyen? Integessünk nekik vidáman a kifelé vezető üres mozgólépcsőről!
És jegyezzük meg, mikor jön az a bizonyos szerelvény. A csoda szerelvény, amelyiken érthetetlen módon nincs senki. A 7.49-esen tetrisz van, a 7.53-ason ülőhely is bőven akad, a 7.57-esen tetrisz van. Hát akkor induljunk otthonról úgy, hogy a 7.53-as érkezésekor pole pozícióban legyünk! Mi az a pole pozíció? Először is, a brit birka tömeg rögtön az állomás bejáratanának közelében meg is áll a peronon, nem megy tovább, pedig legalább kétszer olyan hosszú a peron, mint egy átlag pesti. Mi haladjunk távolabb, ahol megritkul a nép. Másodszor, tanuljuk meg hol vannak az ajtók, hisz a szerelvény mindig ugyanúgy áll meg. Ekkor cselesen próbáljunk a lehető legközelebb kerülni a nyíló ajtóhoz. De nem túl közel, mert ha átlépjük a sárga csíkot, akkor ránk üvölt a hangosbemondó. Ha pedig miattunk nem tudnak leszállni az utastársak, tőlük kapunk gyilkos pillantásokat, az pedig kinek hiányzik? Amint szabad a pálya, ruganyos léptekkel cselezzük ki nyájat formázó társainkat (a sorban állás szokása elhalt), és ugorjunk be a kocsiba minél hamarabb. Prédára vadászó sasmadár módjára tekintsük át a terepet, és vegyük észre az esetleges ülőhelyet, amire mind a húsz karmunkat kieresztve rávetülünk, hangosan lecsapva táskánkat, laptopunkat és fenekünket. A versenytársakat próbáljuk nem észrevenni, mert az ő mozdulatainak és kapacitásuknak felmérése időveszteséget okoz. Ha nagyon muszáj, bocsátkozzunk udvarias helyfelkínáló párbeszédbe, és reménykedjünk, hogy mi nyerünk. De ha elég fürgék vagyunk, ez elkerülhető. Azonnal vegyük elő az olvasnivalónkat, legyen az telefon, könyv, újság vagy Kindle, és soha többé ne tekintsünk fel, legfeljebb ha megáll a szerelvény, és nem tudatosult hol járunk.
Miért ne nézzünk fel? Mert ha felnézünk, akkor észrevesszük, hogy idős, beteg vagy neadjisten várandós vagy kisgyerekes utastársak vannak köztünk, azoknak pedig illene átadni a helyet. Márpedig ki ad át helyet olyankor, amikor csak a belvárosra szóló, a többi zónába ki se engedő havi bérlet ára meghaladja a 130 fontot? Megvettem az ülésem, na.
Ha nem sikerült leülni, amire csúcsidőben nagy az esély, az azt jelenti, hogy tovább kell fejleszteni a koncepciónkat. Próbáljunk végállomás közelében lakni, ahol mi és a környékbeliek kezdjük feltölteni a szerelvényt. Addig is, míg erre nincs mód, vegyük észre, hogy a brit birka tömeg felszállás után az ajtó közelében megáll. Nagy eséllyel beljebb rengeteg állóhely van, ahol kényelmesen lepakolhatjuk táskánkat és elővehetjük olvasnivalónkat. Vágjunk át könyékkel, enyhe lábrúgásokkal a birka tömegen, az ekszkjúzmi használata álságosan szükséges, és máris a paradicsomban vagyunk. Ezután is sasszemmel éljünk, hisz ki tudja ki áll fel leszálláshoz készülődve. Az ő helyükre azonnal rávethetjük magunkat a fent leírt módon. Természetesen előfordul, hogy már feltöltötték a folyosókat, mert mondta nekik a hangosbemondó, hogy ez a helyes, de erre kicsi az esély. Maguktól eszükbe se jutna, ők az ajtó melletti tetriszt kedvelik.
A legszerencsétlenebb esetben, ha csúcsidőben a tömegmozgással egyező irányban haladunk, csak a tetrisz marad. Nyakunk és végtagjaink meglepő szögekben el tudnak tekeredni. Táskánkat tegyük a lábunk közé. Egyre erősebb pánikunkat leplezzük mélylégzéssel, olvasással vagy közömbös arckifejezéssel. Ha nagyon vészes, ácsorogjunk a peronon a sárga csíknál, és előbb-utóbb jön egy olyan szerelvény, amiben van egy kis hely. A minap húsz percbe telt, de jött. Pedig egy tetrisz-ember egy korábbiból még ki is integetett, hogy íme, itt van húsz négyzetcentiméter mellette, jöjjek. Mosolyogva kiáltottam, inkább várok, arcom nem mutathatta a mérhetetlen riadalmat, nem szoktam ilyen zsúfolt vonalon utazni. Tehát nem tetszem neked? - kiáltott vissza és kacsintott. Én meg vidáman integettem utána. Így flörtöl a londoni közlekedő.
Amint bent vagyunk a szerelvényben, nem illik telefonálgatva üvöltözni. Ez csak a közép- és kelet-európaiak, valamint néhány távol-keleti népség szokása. Ily módon lehet szórakoztató magyar magánéleteket kihallgatni utazásaink során, angolt a legritkábban. Azonkívül nem illik a velünk utazó barátokkal és családtagokkal a suttogást meghaladó hangerőn társalogni, kivéve ha egész estényi pubozás után vagyunk, mert a részeg üvöltözés természetes. Szintén nem ismerkedünk az útitársakkal, kivéve ismét csak ha egész estényi pubozás után vagyunk, esetleg ha alkoholmentes napokon az útitárs mosolygós karibi háziasszony rengeteg szatyorral vagy nyugdíjas nénike. Enni nyugodtan lehet bármit, akár az anyánk pesti konyhájában lefőtt töltöttkáposztát is piros lábosból, kenyérrel tunkolva. A lábost, az evőeszközt és a szalvétát ezután lezser mozdulattal dobjuk magunk elé a padlóra a közben kiolvasott újsággal együtt, és hagyjuk ott a takarítószemélyzetnek, így biztos nem lesznek munkanélküliek. Sminkelésre pedig a lakásban semmiképp se fordítsunk időt, ez teljesen elvégezhető az alapozástól kezdve az utolsó simításokig az utazás alatt. Érthető, hisz kinek van kedve hajnalban kelni szépsége érdekében! Hogy ki mit visel, hogy néz ki, lila a haja, hány kiló a feleslege, szép a ruhája, vicces a cipője, nem nézzük meg, csak sandán lapítva oldalról. Bámulás kizárva, még rendőrt hívnak!
Ha ülünk, és az épp felszabadult szomszédos ülésre új delikvens érkezik, egy millimétert se változtassunk eddigi pozíciónkon. Akkor sem, ha eddig úgy éreztük magunkat, mint kedvenc fotelünkben, a kendikras-szagához széttárt könyékre van szükségünk, a lábunk kényelmes terpeszben, körülbástyáztuk magunkat a táskáinkkal, szatyrainkkal. Bátran vegyük fel a harcot a betolakodóval, és mutassuk meg neki, hogy mi érkeztünk előbb!
Leszálláskor, akármekkora is a tömeg, az utolsó pillanatig helyünkön kell maradni, hiszen fékezéskor súlyosan megsérülhetünk, meg hát ne feledjük, havi 130 fontért béreljük a belvárost átszelő ülést, minden másodperce kincs. Amikor kinyílnak az ajtók, pattanjunk fel, forduljunk irányba, és könyékkel, egy-egy padlóra tett táska finom odébrúgásával, saját táskánk ütközőként való használatával, álságosan ekszkjúzmizve vágjunk át a tömegen. Ami forgalmasabb állomásokon amúgy is kisodor. Ezzel a hozzáállással maradt fenn eme összefoglaló írójának angol pasija a dunakanyari sárga buszon, lévén nem gyülekezett az ajtóban fékezés előtt két perccel már, és a sofőr szerint az írón kívül nem volt leszálló.
Lépcsők, mozgólépcsők és folyosók szövevényében jutunk a vonatokhoz, metrókhoz és kifelé. Mozgólépcsőn állás a jobb oldalon, rohanás a bal oldalon. A velünk levő cimbora álljon elénk vagy mögénk, és így társalogjunk, mert különben a kelta, viking, szász és normann ősök minden átka száll ránk, mikor mások miattunk nem szedhetik kettesével a fokokat. Amint sima lépcsőhöz érünk, hiába a szabály az, hogy fele az egyik irány, fele a másik, baloldali közlekedéssel, mint az utakon is, hirtelen mindenki mindenfelé megindul. Ha szembejövő tömeg próbál eltaposni egy folyosón, préselődjünk fel a falra és úgy haladjunk célunkig. Ha lépcsőn történik mindez és fóbiánk van, mint e sorok írójának, akkor képzeljük magunkat tömegszörföző rocksztárnak és ugorjunk. Ugye így máris poénosabb? Könyékkel, kis lökdöséssel itt is elérjük a célpontot. Persze ha szerencsénk van, valaki már töri előttünk az utat. A be- és kilépő leolvasó kapuknál nincs megállás, a kártya legyen a kezünkben, érintsük és fussunk át, nem kell megvárni, hogy az előttünk levő után becsapódjon a kapu, mert letapossa a sarkunk a következő ember, sőt a vesénkbe is belevághatnak szép finoman, úgy véletlenül. Ugyanez történik, ha megállunk a tájékoztató táblákat olvasni. Kivéve ha azok egy lakatlan sziget közepén vannak, ott legalább megnézhetjük, hogy balra vagy jobbra forduljunk.
Ha a folyamat bármelyik részénél babakocsis kismama, bőröndös turista vagy kártyanemtaláló lúzer lassítja a híres londoni gyorsgyaloglási rekordkísérletet, melynek mi is részese vagyunk, érezzünk magunkban dühöt és szitkozódjunk anyanyelvünkön, de csak magunkban. Konstatáljuk, hogy miattuk lekéstük a metrót, és most két teljes percet kell várnunk a következőre. A két percek pedig ekkora utazásoknál összeadódnak, és a végén 18 óra helyett 18.20-ra érünk haza, heti öt napjával számolva az pedig száz perc veszteség a magánéletünkből. Rágjuk a kollégákkal fél órán át a témát, hogy a miénk a legszerencsétlenebb iroda, mert egy nagy vasútállomás közelében van, és a bőröndös emberek már a reggeleket is elrontják. Bátrabbak természetesen megkísérelhetnek beugrani a csukódó ajtók közé, megspórolandó a két percet, de csúnya látvány lehet belőle, nem próbáltam.
A fenti bekezdésben felsorolt szabályok közül bármelyiket megsértő utastársra kárhoztató pillantásokat lövelljünk némán. Fejlesszük ki ennek olyan módját, hogy az utastárs még az ágyában álmatlanul forgolódva is csak erre tudjon gondolni, szoruljon össze a szíve, hogy ő milyen rongy ember. Nézzünk össze feddhetetlen utastársainkkal és csóváljuk meg a fejünket, majd vonuljunk vissza olvasnivalónkba. Soha, de soha ne fejezzük ki nyíltan a nemtetszésünket! A jelszó: passzív agresszív! Ha elégedetlenségét üvöltözéssel kifejező utastárs tűnik fel, mindenki izgatottan nyújtogatja a nyakát, felpattan a helyéről és fejcsóválva odaszól az utastársainak: "Kérem, na de ilyent! Mi kedves, toleráns és udvarias emberek vagyunk! Az agresszív viselkedés elfogadhatatlan!"
Adózzunk csodálattal annak a kevés utastársnak, aki átadja a helyét, felajánlja, hogy viszi a lépcsőn a bőröndöt vagy a babakocsit, és még meg se lök, ha fáj a lábad, és lassan bandukolsz.
A napi harc végén kimerülve sokszor gondolok arra, hogy lehet mégis jobb volt Dublinban, a kedves kis sziget emberi mértékű fővárosában várni a buszt a munkahely előtt. Gyakran a kiírt tízpercenkénti sűrűséghez képest 20-40 percenként ha jött (az alatt majdnem gyalog is hazaértem volna)... de legalább nyugodt emberek ültek, álltak benne.
Az időzítéssel itt is vannak gondok, mégis. Vannak jó napok... és vannak... Mégse jön a vonat. Mégse úgy jön. Mégse akkor indul el. Mégse akkor indul tovább. Leáll a pályán. Egyik nap tíz perc késés, másik nap 18, volt a minap 40 is, a húsz perces útból így lesz egy óra. Tervezett munkálatok hétvégeken itt, ott, amott, ünnepek körül is - mi pedig elfelejtjük megnézni a honlapon, és egy órát késünk a vacsoráról, vagy ennyivel tovább tart hazaérni a reptérről, mert ott állunk leragadva, újratervezés félúton... Küldjünk üzenet a főnökünknek, a barátainkank, bocs, kések - ez csak egy udvariassági gesztus, senkit se érdekel, ha megcsúszol, mindenki így él. Csak repülőhöz, vonathoz induljunk időben, ez a legfontosabb, az nem vár.
A késéseket folyamatában rezignáltan fogadjuk, olvassunk tovább, mintha mi sem történt volna. Ha vasúti személyzettel találkozunk, nyugodt arckifejezéssel nézzünk rájuk, nem zúdítjuk oda mérgünket, és utastársainkat se zargatjuk magánvéleménnyel és sóhajtozással. Majd pedig munkahelyre érve panaszkodjunk a minősíthetetlen ár-érték arányú szolgáltatás miatt, biztosan mindenki egyet fog érteni, fél hétvégén át erről társalogjunk a családdal és barátokkal, és írjunk be az újságba.
Néha arról ábrándozok, hogy találok egy állást a lakástól tíz percnyire gyalog. Mint egy faluban. De nem akarok faluban élni. Még kisvárosban sem. Közepesben sem. Tehát önmagamnak mondok ellen.
Vagy kéne egy sapka-nyevigyimka. A láthatatlanná tevő sapka az orosz rajzfilmből, amire tízévesen rágyógyultam. Egy csákó újságpapírból. Mennyi mindenhez tudnék akkor kezdeni! Ott lennék, de mégse!
Nos, a londoni tömegközlekedésen ez is működik. Lehetünk mi a legfeltűnőbb jelenségek, garantálom, hogy ha ismerőssel futunk össze, rögvest láthatatlanná válunk! Ugyanis azok az emberek, akikkel amúgy szívélyesen társalgunk a lépcsőházban, kávézunk, gyereket játszótereztetünk, emelgetjük a lábunkat a fitnesszteremben, ásítozunk a céges megbeszéléseken, tanácsot adunk a szabás-varrás szakkörben... rögtön nem látnak meg minket a tömegközlekedési eszközökön, az állomásokon, sőt a boltokban se. Ilyenkor nem sértődünk meg, hisz mi se látjuk meg őket. Eközben furdaljon mégis a lelkiismeret, hogy a fenében lehet így csinálni... de tilos odamenni hozzájuk, ó helló, te is erre?! Tudjuk, hogy ő is tudja, hogy látjuk egymást. Amikor legközelebb találkozunk, akár negyed óra múlva az irodában, a ház előtt a kapukulcsot keresgélve vagy közös barátnőnk étkezőasztalánál, minden megy tovább, és a sapka-nyevigyimka perceire senki se gondol.
Hogy miért? Nem jöttem még rá. Talán a közlekedés annyira önmagára koncentráló én-idő, a küzdelem ellenére szabadidős tevékenység olvasgatással, tájékozódással, telefonon netes ügyek intézésével, ablakon kibámulással, elmélkedéssel, hogy nem fér bele a felszínes csacsogás.
Sapka-nyevigyimka híján leszálltam a vonatról hazafelé jövet ma is. Sajgó bal karral. Nem mozdult a férfi a belvárosi végállomáson, hogy meglegyen a teljes ülésnyi helyem mikor mellé ültem. Elővettem a mobilom és a férfinek nyomtam a felkarom, erőkifejtés visszafelé. Néha teljesen ráfeküdtem, lábtól karig. Nem engedett. Én se. Megnéztem az órát ahogy kijöttem az állomásról. Tizenhét perc helyett huszonnyolc perc volt az út, többször megálltunk a nyílt pályán. Eddig préseltük egymást BBC-t olvasva közben, pókerarccal, egyszer sem mérve fel egymás külsejét. Séta közben párszor kinyújtottam teljesen elmacskásodott karom. Már nem fáj. A lényeg, hogy nem hagytam magam, láthatta kivel van dolga, a kutyaúristenit.
