Váltó

Ahogy enyelegnek, cuppognak és párás szemmel nézik egymást a zsúfolt végállomáson indulásra váró vonaton, zavarba ejt, ugyanakkor jókedvre derít. Lám, újra bizonyítást nyert, ötven felett is van élet, ötven felett is van szerelem! Egymással szemben ülnek, tőlem jobbra a hölgy, még nyári ruhában, szemben az úr, öltönyös, összehajolnak. Hogy ne őket bámuljam, kifelé nézek az ablakon, a peronon tolongó szürke tömegre.

Végre indul a vonat, átmegy a Temze felett komótosan, a következő megálló ott a híd túloldalán rögvest. Az úr feláll, ráborul a hölgyre, hosszú csók, leszáll. Az ablakhoz áll, integet befelé, mint egy kamasz gyerek. Hogy mégse őt bámuljam, elfordulok, de akkor a hasonlóan lelkesen integetó, csókokat szóró hölgyet látom. Mosolyogva nézek jobbra, balra, fel, le, sehova meg mindenhova, ez képes volt két percnyi utazásért felszállni a vonatra, fiatalosan bolond módra, tudjuk, értelme semmi ennek a két percnek, és mégis értelme rengeteg. Elindul a vonat, a korosodó úr fut mellette, míg el nem hagyjuk, a hölgy mosolyogva hátradől.

Öt perc se telik el, újabb megálló. Páran leszállnak, sokan felszállnak, ez az utolsó állomás a belvárosban, innét már mindenki csak hazafelé tart. 

Egy ötvenes öltönyös érkezik, lehuppan a hölgy mellé faarccal.
- Na helló, milyen napod volt?
És közben előkapja a telefonját, húzkodja is a kijelzőn az ujját máris.
- Helló. Oké. És neked?
A hölgy is előkapja a telefonját, már néz is lefelé.
- Elmegy. Át fogok ugrani anyámhoz, szólt, hogy nem ég a kapunál a lámpa.
- Jó. Várd meg majd, amíg megsütöm a csirkét, vihetsz át neki. Reggel kivettem a mélyhűtőből. Amint hazaérünk nekilátok.
- Köszi. Nézted, levette a bank a havi részletet?
- Igen, kiment.
- Poros a kocsi, legkésőbb a hétvégén lemosatom.
- Oké. Azon gondolkodom, kell-e bármi is a boltból hazafelé.

Csend.

Közben veszettül masszírozzák a telefonokat, fel sem néznek, és pontosan ugyanolyan unott fejük van, mint mindenki másnak a vonaton.

Egyébként a lábuk, combjuk összeér. Ebből tudom, hogy jól látom, hallom... biztos nem haverok, lakótársak, testvérek, szomszédok... hiába próbálom bizonyítani magamnak, hogy nem azt láttam, amit láttam.

Vagyis mit láttam? Semmit, csak egy megszokott élethelyzetet, ami így, kettő az egyben tálalva, abszurd, hihetetlen, és mégis valós, hihető. Hány és hány ember járt-kelt a városban ugyanígy azon a csütörtöki kora estén, aki hasonlóan bűvészkedett az idejével egy kicsit?