Ancsa túlélési praktikái jégkorszak idejére

Hajdanában-danában, egy messzi-messzi forró országban túlélési praktikákról írtam igazán hasznos posztot hőségriadó esetére.

Ezért a mostani össz-európai helyzetben eljött az ideje annak, hogy feldolgozzam a jégkorszak túlélési praktikáinak témakörét. 

Én, kérem szépen, erre nem számítottam! Arra igen, hogy megint nem lesznek nyaraim, helyettük szürke ősz-szerű valami vesz majd körül. De előtte, legalább előtte, van enyhe tél, kellemes tavasz feltöltődni a semmitmondó nyári hónapokra. Ez most elmaradt. Töltődés nincs. 

Havak ott, ahol nem szoktak havak lenni. Mínuszok ott, ahol nem szoktak mínuszok lenni. Alig pár fokok akkor, amikor már tizenfokoknak kellene lenni.
Mindamellett, hogy hét telet húztam le az oroszoknál, és öt évet nyaratlanul az íreknél, meg kell állapítanom, hogy semmiféle praktika nem jut eszembe azon kívül, mint hogy gubózzunk be otthonunkba, igyunk forró vagy alkoholos dolgokat, használjuk a legtöbb plédet, és ki se nézzünk az ablakon.
Természetesen, próbáljunk alkalmazkodni a klímához! Mert az életet attól még élvezni kell! Elmentem ezért zokszó nélkül mindenhova, ahova akartam. Álltam fagyban, esőben, bámultam a rendezvényeket, jöttem-mentem, találkoztam. Mert éljünk túl, menjen minden tovább!
Aztán megérkezett a láz, majd a nátha, most meg az arcüreggyulladás, doktornénivel, antibiotikummal.
Megállapítható, hogy Ancsa jégkorszaki túlélési praktikáit követve az ember csúnya véget ér.   

Életünk átutazói

Megütötte szemem külföldön élő ismerősöm paprikás hangvételű posztja a Facebook falán, hol is máshol, ha minden ott zajlik manapság. Emígyen szólt, szíves engedélyével teszem közzé: 

"Minden "kedves" ismerősömet, akik az elutazásom előtt szűnni nem akaróan fogadkoztak barátságról, segítségről, érzelmes ömlengésről, stb, majd az elmúlt 6 hónapban magasról és nagy ívben szartak mind az én, mind pedig a családom fejére, ezennel informálom, hogy részemről befejeztem mindennemű érdeklődést és kapcsolattartást irányukba, ha eddig nem jutott eszükbe, ezentúl felesleges bármilyen jelleggel keresni, részemről kiiktatódtak a továbbiakra."

Ó, Csalódott Leányka, túléltük mi ezt már jópáran! Nem is egyszer. A bőröndbe nagyon sok színes kép kerül induláskor. Aztán potyognak ki belőle a portrék, egyik a másik után. El-elszorul a szíved még eleinte, ám múlnak a hónapok, az évek, és már nem gondolsz rájuk. Új portrék kerülnek a falra, és a régiek közül is akad majd egy-egy, akit boldogan nézegethetsz később is. Hidd el, lesznek ilyenek, és talán nem is azok, akikre most tippelnél!

Mondani a szép szavakat könnyű, mikor elbúcsúztok. Tettel bizonyítani nehéz. Lehet, te mindent megteszel a kapcsolattartásért, gondolataidat sűrűn közlöd, mert igényled a másik társaságát. A szomorú levelekre gyorsan válaszolsz, hogy barátaid érezzék a gondoskodást. Ám cserébe azt tapasztalhatod olykor-olykor, hogy amikor téged nyomasztanak gondok vagy betegség, vagy a kettő együtt, nagy hévvel megkörmölt rövid vagy hosszú leveledre nem érkezik nem hogy válasz, hanem egy sima "hogy is vagy most, az eltelt pár napban meggyógyultál-e/megnyugodtál-e" kérdés sem. Mintha a könnyedség helyett hirtelen súlyosabb témákat érintő leveleid taszítanák el tőled az embereket, akár a mágnesek azonos pólusai egymást. Az embereket, akik addig a pillanatig, míg színes izgalmakról és életélvezetről tudsz beszámolni, sűrűn jelen vannak életedben.

Ilyenkor, jó esetben, egymondatos tákolmányokból megtudod, hogy az illetőket hirtelen szintén súlyos gondok nyomasztják, vagy munkáltatójuk helyez rájuk irdatlan terheket, vagy ellenkezőleg, társasági életük pörög magas fordulatszámon, így persze nem volt idejük arra, hogy négy-öt szóban rákérdezzenek hogylétedre a sebességet biztosító internet segítségével sem. Pláne hogy kimerítő választ írjanak vigasztalásodra. De sokszor még ennyi hírhez se jutsz. Eközben, hogy tovább nehezítsék életed, természetesen láthatod, hogy a fenemegette Facebookon bezzeg aktívan posztolgatnak csodás napjaikról, bejelentkezgetnek helyekre, fotókat lájkolgatnak meg miegymás.

És tudod, valahol mélyen tudod, bár bevallani még nem mered, most még fáj az igazság: ha a szavak mögött igazán tartalom lenne, akkor ezeken a napokon is cselekedettel gondolnának rád. Mert ha volt öt percük átfutni a Facebook falat, oda beírni bármit is, vagy régi módon felemelni a telefont és felhívni azokat a cimborákat, akikkel találkozni indultak épp, akkor ez az egymondatos kérdés hozzád belefért volna. Ha azt állítják, annyira fontos vagy. Pláne, hogy 2013-at írunk, ők és okostelefonjuk elválaszthatatlanok, akár a villamoson is lenne erre idő. Ha olyan fajta vagy, jelzed elégedetlenséged, egyszer, kétszer, aztán elfáradsz, és nem teszed többé. Nézel előre, azokra, akik nem csak szavakkal élnek, és azokra, akik most érkeznek életedbe.

Könnyű fogadkozni, míg sűrűn látjuk egymást, még leírni is könnyű a szebb napokon. A kapcsolatok próbája a nehéz napok és a távolság. 

Akárhogy is fognak a kapcsolataid alakulni, egyetlen egy dolgot jegyezz meg, Csalódott Leányka. Mi mindannyian csak vendégek vagyunk egymás életében. Ha megtettük dolgunkat, megyünk tovább. 
A távozóknak nyissuk ki az ajtót, és integessünk utánuk mosolyogva, hisz milyen jó volt, míg itt ültek nálunk! De ideje visszasietni a nappaliba, mert jelenlegi vendégeink már szomjazzák társaságunkat!

Így ismerkedünk mi

A Kicsi Lánnyal múzeumba mentem. Mert errefelé elviszik az aprónépet is a felnőtt múzeumba. Mert interaktív, mert ingyen van, és játszóház is tartozik hozzá, tematikusan. Ebben hajók éppenséggel.

A Kicsi Lány meg én fel-le sétálgatunk, nézelődünk, kérdez, felelek, fut, leintem, baktat szépen - működik. Magyart, angolt egyformán bírja. A Kicsi Lány meg én bevonzunk mindenféle gyerekeseket, ahogy ez szokásos. Gyereket, kutyát sétáltatva ismerkedni lehet.

Élénk beszélgetések, ki kicsoda, honnét jött, mit csinál, merre lakik, miféle a gyerek, mik a szokásai, melyik szebb, dicséretek. Hadd rohanjanak egy kört is, játszanak. Előkerül a kekszes doboz, megkínálás. Mosolygás, nevetés. Eltelik így vagy egy óra. Mennek a játszóházba, mi nem megyünk, mert bár fel voltunk iratkozva a délután 4-es menetre, lekéstük, az 5-ösre már nem fértünk be. Erre az egyik pár összenéz, és odaadja a két gyerek játszatására jogosító jegyből az egyiket, nem baj, akkor ők a kisebbet nem viszik be, az még úgyis csak négykézlábas, vigyem én inkább a Kicsi Lányt, nehogy szomorú legyen.

Kínai, török, indiai, spanyol, büszke berber és persze angol. Kedves zsizsgésben.

A játszóházban a Kicsi Lány fürgén házat épít. Odatipeg a Mégkisebb Lány, és nézi. Megérkezik Apuka, és magyarul szól a Mégkisebb Lányhoz. Mire én lehajolok a Kicsi Lányhoz, mint gondos felnőtt:

- Hallod, Kicsi Lány, magyarok!
Majd Apukára nézek széles vigyorral:
- Sziasztok!
Apuka rámnéz faarccal:
- Sziasztok!  

Megkezdeném a Smaragd Szigeten már megszokott, láthatóan itt is jól beváló "kezdjünk el beszélgetni a semmiről, majd lesz belőle valami" párbeszédet, hisz fél délután ezt csináltam most is, és milyen jól ment! Ám a mosoly rámfagy, mert látom Apuka máris felnyalábolja a Mégkisebb Lányt az építőkockák közül, morrantja neki, hogy irány a csúszda, és hátra se nézve elviharzik a játszóház túlsó végébe. 

Elnézően vigyorgok lebiggyesztett ajkakkal: az vesse Apukára először a követ, aki hibátlan... Hányszor váltottunk át Dublinban angolra, ha nem kívántunk honfitársainkkal ismerkedni? Finom oldalbabökés, bokánbillentés, összenézés, és akár a mondat közepén váltottuk a nyelvet, gyorsan a tömegbe olvadva boltban, utcán, kirándulóhelyen.

A Kicsi Lány játszik még néhány koromfekete kisfiúval, hidzsábbal lefedett kislánnyal, fut egy nagy kört az angol-kínai vegyespárossal, kicsit megtépik egymást egy loknis spanyollal, aztán gongatnak, és megyünk haza.

Azt kívánom neki, hogy soha senkinek ne akarjon hátat fordítani felnőttként majd!

Felvételi a Repülő Cirkuszba!

Mindenki tudja, mennyire unalmas állást keresni. Irkálni az önéletrajzokat újabb és újabb formában, hozzá a kísérőleveleket, kitölteni a manapság divatos kérdőíveket terveinkről, önfényezésünkről, esetleg pszichológiai teszttel, vagy akár matematikai és helyesírási gyakorlatokkal megtűzdelve. Hogy mindig a hirdető szájíze szerint legyen. Különösképp unalmas ez, ha az embert semmiféle ambíció nem hajtja, vágya nincs egyéb, mint kissé megtépázott bankszámlájának újjáépítése valamiféle rendszeres bevétel által, hogy aztán újra kitörhessen a szabadságba. Az egész folyamat gépiessé válik, észre se vesszük, ahogy eltelnek vele a percek, órák, napok.

Ám egy szép napon megpillantjuk a hírneves Monty Python társulat hirdetését, amiben Muffokat keresnek! Őrület, ez nem lehet igaz! Ekkora szerencsét! Jaj, dehogynem, hiszen Angliában vagyok, miért ne láthatnék Repülő Cirkusz hirdetést! Most, igen, most be fogom bizonyítani, hogy van állás, amit szívesen elvállalok, ahova lelkesen megyek be minden reggel, és áldozom fel munkáltatóm részére értékes napjaim! Muff lehetek! Csak át kell esnem a felvételi hétpróbán.

Kérdőív matekfeladatokkal? Sebaj, ide vele! Helyesírás? Ó, ki fél attól! Szituációs gyakorlatok? Hehehe, hát ezek tök jópofák! Naná, hogyan is lehetnének mások, ha maga a Monty Python csapata írta! 

Íme az egyik jelenet.

Sam és Bill vitatkozik, hogy szabad-e betegszabadságot kivenni más indokkal, mint betegség.

Sam: A minap annyira szép idő volt, el se tudtam képzelni, hogy bemenjek dolgozni! Mostanában rengeteget túlóráztam, és úgy gondoltam, hogy a cég tartozik nekem egy kis szabadidővel. Ezért hát betelefonáltam, hogy beteg vagyok...

Bill: Téééényleg??? Szerintem ez nem volt korrekt dolog! A főnököd és a kollégáid mind bíznak benned, azt hiszik, be fogsz menni a munkahelyedre, hacsak nem valóban beteg vagy.

Sam: Márpedig a táppénz jár, és nem is szoktam beteg lenni! A munkáltatónak tökmindegy, hogy azért hiányzom, mert tényleg beteg vagyok, vagy csak szükségem van egy nap pihenésre.

A Monty Python csapata azt a feladatot adta ennél a jelenetnél, hogy jelöljem meg, miszerint:
1. Billel értek egyet.
2. Billel értek egyet, de Samnek is valahol igaza van.
3. Mindkettőjüknek igaza van.
4. Sammel értek egyet.
5. Sammel értek egyet, de Billnek is valahol igaza van. 

Ebben a pillanatban az álomnak vége szakad, és felébredek a konyhaasztalnál a laptop fölött görnyedve. Amit olvastam, az nem álom, itt van előttem a képernyőn. De a hirdető nem a Monty Python, hanem egy híres cég, és nem Muffokat keresnek, hanem szorgos kis hangyákat, akik elviszik vállukon a céget, hogy még híresebb legyen. Azonban a jelenet többszöri elolvasása után valahol mélyen igenis tudom, hogy a kérdéseket csakis John Cleese írhatta, épeszű HR-esnek vagy munka-pszichológusnak eszébe nem juthatott ilyen.

Válaszom a felsorolásban nem szerepelt, de biztosan helyes, hisz egy angol barátom súgta meg:

 

6. Minden attól függ, hogy Bill és Sam Mabelnek dolgozik-e vagy sem.

Egy széken a forradalmárral

Mihez kezd az ember a londoni metrón pénteken késő este? Ha már nem rúgtam be úgy, mint a helyi lakosság, és az ilyenfajta tömeget bámulni sincs kedvem, szerzek egy példányt a közel 80 oldalas ingyenes esti hírlapból, és azt bújom szorgalmasan. Hosszú az út, az újságban a reklám sok, ha ügyesen gazdálkodom, pont ki is olvasom, mire a belvárosból hazaérek.

Mígnem a bal oldalamon ülő férfiembernek tűnő valaki (mert hát eddig csak combtól lefelé tudatosult jelenléte, ami alapján egy férfinadrág és egy pár férficipő volt megfigyelhető) rá nem bök az épp olvasott oldalon a hatalmas hirdetésre, miszerint vegyünk fel áruhitelt, és mérges megjegyzést tesz a mai világra, ahol mindenki adósságból adósságba száguld. Ekkor különösképp még nem figyelek, csak felnézek, kellemes vonású negyvenes arcot vélek felfedezni. A kultúrkörnek megfelelően barátságosan bólogatok. Az eszmefuttatás elhúzódik, megállapítom, hogy az illető színjózan, testközelsége ellenére semmiféle alkoholszag nem árad belőle, ruházata rendezett, így nem szívódok fel, átmenekülve egy másik kocsiba.

Hanem megvilágosulok, hogyan adjam alá a lovat. Az előbb olvastam, hogy a válság kezdete óta mennyit emelkedett a nagy bankárok fizetése. Előrelapozok, megtalálom a kis cikket, az útitárs orra alá nyomom, és megkérdezem: 

- Na és ehhez mit szólsz?

Telitalálat! Előkerül egy okostelefon. Hogy ő most megmutatja, mit is írt nemrég. Olvassam. De olvassa ő is közben hangosan. A címe Kiáltvány. Mondatszerkezete bonyolult, rengeteg az elemzés, eszmefuttatás, mintha egy neves gazdasági lap cikkét olvasnám. Hosszú is. Értem, de sok, nem tudnám megmondani mit is akar. Csak annyi marad meg belőle, hogy 1929-ben a bankárok kiugrottak az ablakon, most meg nem ugrottak ki, mert már az irodaházak ablakait ki se lehet nyitni. Néz rám a férfiember diadalmasan.

- Nos, ezt hamarosan nyomtatott példányban is olvashatod majd! Mert egyetemeken fogom terjeszteni elsősorban! Piknikeket fogunk szervezni, több százezren leszünk, elmegyünk David Cameron házához is, ott is fogunk piknikelni, majd rendet rakunk magunk után, de meg lesz szervezve, rendőrségen is lejelentjük! Szóval nyomtatom és szervezem!

- Ezt nyomtatásban? Ez túl hosszú. Le kell rövidíteni! Hány szó?

- 1200.

- Nagyon sok egy szórólapra!

- Csak 2,5 perc elolvasni.

- Az lehet, de ez túl bonyolult, ezzel nem jutsz semmire. Egy szórólap legyen rövid. A kiáltványokat nem szórólapozni szokták.

- A lényeg a lényeg, hogy meg kell dönteni a hatalmat! Kommunizmus kell! Volt majdnem, közeledtünk hozzá, csak Thatcher elrontotta!

- Kommunizmus??? Jaj, csak azt ne!

- Jó, jó, vannak ex szovjet kollégáim, kérdeztem ők mit gondolnak a rendszerről itt Britanniában, tényleg nagyon rossz-e. Hát azt mondták szerintük nem olyan rossz ez itt, nekik odahaza még egy farmernadrág se jutott.

- Nos igen, erről én is tudnék beszélni, sikerült benne felnőnöm nekem is!

- Jó, rendben, akkor keresni kell valami köztes megoldást a két rendszer között.

- Ez már jobban hangzik!

Megérkezünk, baktatunk kifelé a peronon.

- Tudod, fenn ülök egy daru tetején egész nap, építkezéseken hol itt, hol ott. Egész életemben ez volt a munkám, engem nem bódítottak el a számítógépekkel, hogy zombi legyek és az előtt üljek álló nap, és beetetnek, hogy ez nekem jó. Én máshonnét látom a várost, és van időm szabadon gondolkodni.

- Ööö... oké... ebben egyetértek én is, a zombik az irodaházakban meg szabadon gondolkodás meg minden...

- Én meg fogom dönteni ezt a rendszert! 

Állunk a pályaudvar előtt. Ijesztő. Mert tudom, hogy harag meg eltökéltség van a fejében, arca mégis szelíd - őzike bőrbe bújt oroszlán.

- Hú, figyi, péntek este van, jön a hétvége, ne gondolkodj ennyit!

- Én nem tudok nem gondolkodni, csak ezen jár a fejem!

Szomorúan mosolyog. És jó hétvégét kívánva elköszön. Sok szerencsét, mondom én, és próbálom megjegyezni az arcát, hátha még viszontlátom, mikor az esti hírlapot lapozgatom egy másik péntek este. De már fotón, az újságban.