Tisztelt Hallgatóság!
Évértékelő beszéd január 20-án? Engedtessék meg, hogy elnézést kérjek a késedelemért! Valahol hátul agytekervényeimben mindig is ott pilinkált a kis csengettyű, hogy minden valamire való ember január 1-én évet értékel, a jövőre nézve pedig fogadkozik. Esetemben is aktuális lett volna, hisz annyi minden történt 2012-ben! Ráadásul a blog betöltötte első életévét, és meg szerettem volna köszönni azoknak, akik lelkesen olvassák, kommentálják. Fogalmaztam, fogalmaztam (csak fejben, miközben a BKV járműveit élveztem). De annyira nehéz volt, miközben agyam mindazokon a változásokon járt, melyek saját magam döntései következtében értek utol, szerettem volna átgondolni mit és hogy csináljak, látni akartam mindenkit, akit látni akartam, el akartam terelni a figyelmem negatív tényekről és gondolatokról, és piszokul igyekeztem nem benyelni egy vírust sem (igen, ez is időlekötő tevékenység ott belül).
És akkor 16-án felültem a repülőre, hogy új kihívások elé nézzek (maradjunk az álláskeresők stílusában), sütött a verőfény a havas Budapest felett. Kinéztem az ablakon ahogy emelkedett a gép, és arra gondoltam, jaaaj a nagy temető, jaaaaj ronda Kőbánya, jaaaj itt az Örs, hello drágáim, akik erre laktok, hiányozni fogtok, jaaaj bal oldalon ülök, így viszont nem fogom látni Káposztást, jaaaj Rákospatak, jaaaj a három hosszú tízemeletes az M3 mellett, a kkkkkkrrrrrrvvvva életben hát itt a házam, már megint itt a házam, felette repülök ki, felette repülök be, már megint, állandóan, a kkkkkkrrrrrvvvva életben akkor nekem miért kell indulás előtt három órával eljönnöm otthonról ahhoz, hogy én erre a repülőre felszálljak, visszafelé miért kell órákat bumliznom, mire hazaérek, miért nem találnak már ki valami módszert, hogy csak fel/leugorjak, mint a buszra!!!!!
Erre gondoltam, miközben már megint disszidáltam a nagy semmibe, ilyenkor más normális ember a zsebkendőjébe trombitálja bánatát, és hasmenése ellen széntablettát szopogat (gondolom én). Akkor és ott tudtam, hogy nem lesz évértékelő beszéd ezen a blogon. Ami a fejemben és a lelkemben van nem foglalható bele egy poszt méretű ömlengésbe.
Beszéd helyett tehát maradjunk annyiban, hogy ez van, ami van, és azonkívül rettentően örülök Nektek, kedves Olvasók, feldobjátok a napjaim! Fogadkozás: igyekszem folytatni.
Ancsa
