Újra Olimpiában

Pekinget, sajnos, kihagytam. Nem mint olimpiai kerettag, hanem mint néző. Focimeccs Dublinban? Mindenki pattan. Rugby meccs Dublinban? Akkor is forrong a város. Gael sportok Dublinban? Tiszta népőrület! Akár élőben, akár tévén. De az olimpia valahogy nem volt ott téma. Talán mert ezen a nagy eseményen ritkásabbak az írek sikerei.

Szóval ott volt Peking és a sportcsatornák. A képernyőn lovak rohangáltak, meg zöld gyepen mindenféle labdákat ütögettek a sportolók. De semmi olyant nem közvetítettek, ami engem érdekelt volna. Úszás, evezés, vízilabda és a többi, smafu. Azt hittem én vagyok béna, hogy nem találom a megfelelő adást, de másoknak is ilyen gondjai voltak. Online pedig a közvetítési jogok miatt a magyar csatornák adásait külföldről nézni nem lehetett. 

És most itt van London, és megint ezt panaszolják külföldön élő barátok, itt és ott.

Én viszont Pesten vagyok. És néha nekem is vannak nemzeti érzelmeim. Keltem én már hajnali 3-kor vízilabda döntőt nézni Sydney-ből, és bontottuk a pezsgőt kakaskukorékoláskor. Tök jó kimazsolázgatni a listából, hogy mikor mit kéne nézni. Vagy a lelkes üzenetek, mikor megvan egy-egy érem. 

Egy dologtól rettegek, a megnyitó. Azt meg kell nézni. Még ha bele is pusztulunk. Mennek az órák, előbb izgalmas bemutató, még vicces is, most például James Bond szállította a királynőt, meg Mr. Bean is megjelent. De aztán a rétestészta, a bevonulás, a kornyika, a beszédek. A végén végre láng, most legalább ötletes volt és szép. Aztán újabb kornyika. De akkor már inkább hazamegyek, ha így szerveztem, hogy nem ágyban, pizsamában nézem, hanem társaságban. Négy órán át bámultam a képernyőt. Már egymáshoz se szóltunk, módosult tudatállapotban néztük a mozgó figurákat. Szerintem néha aludtam. 

Ámde mégis van ennek hangulata, főleg ha szép az idő, és szabad ég alatt bámulhatunk. Mint például a Városligeti tó partján. Ahol nagy kivetítő van, tágas hely és étel-ital. És ahol Csaba, a főnök padok helyett csak úgy odarakat egy karosszékekkel körülvett asztalt, mert "gondoltuk az kényelmesebb lesz önöknek, köszönjük a foglalást". Mégiscsak jobb így üldögélni félmunkaidőnyit, mint sörpadokon... 

Kétségtelenül hangulatosabb, mint itthon pizsamában! Ráadásul lehet látni másféle népeket is, ahogy a saját országuknak örülnek. Amitől rögtön eszembe jut, hogy én a tarkabarka világban érzem jól magam.

De azért most mégiscsak: Ria, Ria, Hungária!

 

 

 

Majd elmúlik!

Nevet, sír. Sír, nevet. Komédia, tragédia. Tragédia, komédia. Ez a színház. Épp mire veszek jegyet. 

És ez az élet. A jegyet nem mindig én rendelem, odadobják elém. 

Gyerek vagyok, húgommal ökörködünk. Apu intelme: "Sírás lesz a vége!" Miért lenne ez a vége? Érzem, nem tetszik. Öt évesen se. Nem tudom elfogadni. Vidám vagyok, hogy lehet ebből sírás?  

Színházban vagyunk. Momentán társulat. Nem hallottam róluk, igen, már megint az, hogy elvoltam sokáig, színházfüggés ellenére az újdonságokat nem ismerem. De ajánlották, majd meglátom milyen jó ez, spontán improvizációk, a közönség bevonásával. Hajdanán a főiskolán stilisztikából írnom kellett egy fogalmazást a nevetéshez kötődő szinonimákból lehető legtöbbet felhasználva. Sikerült mindet bepréselnem. Ha most az a dolgozat meglenne, idemásolhatnám, szüntelen nevetés. Nem kell ide se kosztüm, se díszlet, pár mindennapi tárgyat kivéve. És a csodálatom, hogy ők ott a színpadon azonnal reagálnak mindenre, frappánsan, akár rímekben. Én meg ezt a pár mondatot is mennyi gondolkodás után préselem ki. Mikor jövünk el, nem rejtélyes idolokként tűnnek el a kulisszák mögött, hanem itt-ott álldogálnak az előtérben, beszélgetnek az emberekkel, lehet nekik integetni, odaköszönni és megköszönni. 

Sétálunk hazafelé a nyári belvárosi utcán, kacagunk, idézzük a poénokat. És akkor megérkezik a telefon. Egy nagypapa félig-meddig váratlanul más dimenzióba távozott. Szép kort élt meg, akadt betegeskedés is, de egy ilyen hír mindig váratlan. És ahogy mondja a közhely, nem szenvedett. Nem, nem az én nagypapám, az enyéimtől már réges-rég elbúcsúztunk, felnőni se láttak minket. Amit igazságtalanságnak érzek azóta is.

Ott állunk az utca közepén, elővesszük a másik maszkot, a lefelé konyulót. A poénok helyét a legfontosabb erő, a szeretet veszi át. És a csend.

Polaritás. Fenn és lenn, a görbe nem szűnik. Valami keleti bölcs mondta, hogy van egy univerzális mondat, amit életed bármely helyzetében elővehetsz. Ha rosszul állnak csillagaid, megvigasztal, ha jól megy sorod és elbíznád magad, figyelmeztet.

"Majd elmúlik!" 

Lecsós fesztivál fiatalságunk stílusában

Talán humorral kellene arra gondolnom, hogy tegnap este felidézték a 35-45 körüliek ifjúságát...

Lecsófröccs fesztivált tartottak a hétvégén. Több étterem összeállt, lecsókat és lecsós alapú ételeket főztek, hozzá fröccsöket kínáltak különféle borokból és arányokban. A helyszín a VIII. kerület hosszú távollétem alatt felfuttatott vigalmi utcácskája (Mikszáth tér és környéke), ahol ritkán bukkanok fel, mert nem esik útba, így nem alakulhatott ki véleményem, kedvenc helyem.

Vasárnap késő délután szürkeség, felhők riogattak az égen, és a hőfok sem igazán nyárira emlékeztetett, mégis népes társaság gyűlt össze a Kálvin térnél, hogy egy-két perc alatt a helyszínre gyalogoljunk. Itt a szokásos fesztiválos pultok és taposó tömeg helyett egy viszonylag kihalt teraszrendszert találtunk, ahol mindenféle lecsókra utaló táblák álltak. Enni ettek... de hol a fesztiválozó tömeg? Talán már szagot fogtak? A fesztiválokkal pont az szokott lenni a gondom, hogy egymást tapossuk... no, hát itt aggódni nem kellett.

Szörnyű nagyot horkantott csalódottságában a Leonardo pizzéria pincére, mikor ezt a hatalmas társaságot pont az ő teraszukra látta bevonulni. Dolgozni kell, ajjajaj! Hát ha még tudta volna, hogy az elkövetkező órákban újabb és újabb székeket kell keríteni, mert még további barátaink érkeznek, és munkával inzultálják őt és kollégáját! A kiszolgálás sebessége a csigáéval ért fel, lassan eljutottunk az egy-egy pohár bodzafröccsig, ami amúgy finom volt, és talán egy teljes óra is kellett, hogy lecsó és másféle étel érkezzen az asztalhoz. Pedig a lecsók ott rotyogtak készen chafingekben a teraszon, csak merni kellett belőlük. De valahogy nem sikerült a pincér periférikus látására sem hatni... már a velünk levő 3 éves kisgyereket kértük meg, hogy kiabáljon, pincérbácsi!, neki jobban elnézik. Lövellt is rá egy kis mosolyt az illető, de valahogy mégis fontosabb volt más és más asztalokat kiszolgálni, nekik számlákat vinni. De azok csak kettecskén ültek mindenhol, nem ekkora macera. Mikor végre közénk merészkedett, tudtunkra adta, hogy minden porcikája rühelli ezt a napot és az ott megforduló sok embert, és mennyire és mennyire sok a munkája és szörnyű lépcsőzni.

Na most, kisapám, egyezzünk meg egy dologban. Én is rühelltem a munkámat, mert olyan tevékenységet folytattam ott, ami egy percig sem érdekelt (adminisztratív tilitoli), a víz is kivert a vinnyogó telefonálgató ügyfelektől, a kötött életformától, a jópofizástól felfelé és körbe, mégis az ügyfeleimnek ehhez semmi köze nem volt. Elmondhatod nekem, ha te vagy évek óta a fodrászom, vagy a naponta látogatott sarki zöldséges alkalmazottja, és már szinte baráti a nexus - de így nem. Ugyanis így nem fogok hozzájárulni ahhoz, hogy neked továbbra is legyen kereseted ott és azon a helyen. Nem vagyok rá kíváncsi, a te problémád, oldd meg anélkül, aki oda tejel nektek.

Ha ő még tudott is mosolyogni, kollégája olyan arckifejezéssel járkált, mint akit az ördög megszállt és nem hogy méla undorral, hanem aktív undorral lövellte tekintetét bárkire. Az ördöglecsót biztos ő főzte, ki más, beleadhatta minden bosszúját.

Ha pedig valaki lement a pincébe, hogy mosdóba menjen, hallhatta miket beszélnek a fent üldögélő vendégekről. Nem szépeket. Igen, az ügyfeleken mindenki csámcsog, nincsenek illúzióim, két évtizednyi munka van mögöttem - de nem ott, ahol az ügyfél hallja.

A hosszas várakozást valamiért jól viseltük, utólag nem is tudom, miért. Végre megérkeztek a vágyott lecsók, hagyományos és rókagombás-csirkemájas. Nem épp két fillérért, ültetett teraszon műanyagtányéron. Az első falat igen nagy örömet okozott, legalábbis a májas nekem biztosan. A szakáccsal tehát nem volt baj.  

Ámde jéghideg volt mindegyik, biztos a chafingek alatt már rég kialudt a spiritusz. Mi úgy döntöttünk, hogy visszaküldjük melegítésre, ami Ördögfej arckifejezését tovább torzította, tanácstalanul álldogáltak egy ideig Enyhemosollyal a chafingek mellett. Hogy ezek a beképzelt sznob vendégek, képesek visszaküldeni! Mégis megjöttek aztán mikrózva a tálak, remélem, hogy nem így, műanyagban kerültek be a sugarak közé.

És tényleg finom volt, nagyon-nagyon finom. A májas. Meg a kenyér. A többit nem kóstoltam. De a simára azt mondta a kedves szembenülő, hogy még a jéghideg lecsó is jobb bárminél, amit Angliában vagy Írországban evett. És ezzel mélységesen egyet kell értenem.

És akkor vegyük még a sonkás pizzát. Mert a gyereknek az kell. De neki nagy, így van felnőtt, aki beszállna. Anyuka érdeklődik, hogy ugye igazi, jófajta sonka van rajta. Ó, persze-persze, hisz prosciutto a neve, van szép sonkás pizzánk. Majd megérkezett az, amit utoljára 1999-ben a siófoki strandon mertek elémrakni. Csíkokra vágva valami randa gépsonka. 

 

Meg-megevődött. 

Nem, biztos nem ilyen a magyar vendéglátás! MÁR NEM! Sokfelé járok, megvannak a bejáratott helyeim, szeretek újakat is megismerni. Vidéken is. Mosoly és kedvesség. Előtte nap családi ebéden voltam, egyszerű kis lakótelepi étteremben, és az is csak feldobta a napomat azzal a kedves pincérrel. És hova is soroljam a sok-sok helyet, amit lehet csak kirándulás során egyszer látogatok meg, többé soha, és mégis...

Valaki azt mondta, hogy egy terasszal odébb kellett volna ülni. De a Lecsófröccs oldalán arról a helyről is pocsék kritikákat olvasok most. És valóban, mikor később lecsökkent a társaság, átültünk oda, tőlem 40 perc alatt egy pincér se kérdezte meg, mit szeretnék, pedig akkor már este tíz is elmúlt, és még gyérebbé vált a vendégsereg. Nem, kedves Mikszáth tér, nem lesztek a kedvenc helyem. Pedig csinosak vagytok.

Viszont nagyon szép élmény marad, hogy ilyen létszámban össze tudtunk ülni, igen ritka lehetőség, köztük olyanok, akik 2-3, sőt akár 4 éve nem látták egymást, volt, aki vidékről érkezett. Akiket egy-egy valaki ismert csak, őket is benyelte a kavargó közeg. A nyígó pincérek meg talán rájönnek, hogy felettük eljárt az idő. 

A másik oldalról

Sejtésem szerint, az esztergomi Bazilika tervezői számoltak azzal, hogy mennyire jól fog mutatni a túloldalról. Na persze azzal nem számoltak, hogy majd ezt egy másik ország Duna-partján álldogálva konstatálhatjuk. Még csak nem is gondoltam arra, hogy van egy ilyen nézőpont is, mígnem újraépült a híd, és át lehetett sétálni Párkányba. Előbb útlevéllel (vagy személyivel? már nem is emlékszem!), most meg csak úgy. Mikor először megláttam, egészen meglepődtem! (Egyébként repülőről is igen jól mutat, volt néhányszor szerencsém épp látótávolságban elhaladni felette, persze nappali fény kellett hozzá.)

Kapcsolódott ehhez az átsétáláshoz mértéktelen sörözés, sztrapacskák és knédlis sültek evése. Nem tartott semeddig eljutni oda busszal, vagy akadt vállalkozó szellemű sofőr, aki kibírta, hogy végignézi a tivornyázást.

Aztán ez is kiesett a listáról, mint annyi minden más. Érdekes, hogy mostanság ilyesmik jönnek szembe, hahó, csajóca, ezt is szeretted, meg azt is, dehát messze voltál, nem fért  bele, mindig csak rohanás volt a hazajövetel. Most persze nyugisabb. És átmentünk. A knédlik és sztrapacskák elmaradtak, spontán alakult az átkelés, nem készültünk üres hassal. Maradt a jó sör. Hihetetlenül olcsó, főleg az öt eurós korsók hazájához mérten. Füves terület helyett sétánnyá épített Duna-part, belül sétálóutca szökőkúttal, teraszokkal. Mennyi változás ennyi év alatt!

Esztergomban a főutca mentén több omladozó házat láttunk, régi fényük még sejthető. A kisebb utcákba, terekre nem bóklásztunk most el, hátha ott más a helyzet, így nem tudtam megnyugtatni magam, hogy ez a szép kis város mégsem pusztul. Fenn a Bazilika körül minden változatlan.

Dobogókő és az ottani csodás panoráma szilárd, a teljes Duna-kanyarral. A kullancsinvázió is szilárd, mi pedig nem készültünk erdei túrára, irtóeszközök nem voltak velünk, így nem mertünk nagyon elmélyedni a fák között. 

Zárásképp Római-part hidegfronttal, őrült szélviharral, ott már menekülőre fogtuk. Pedig ideális zárás lett volna egy hekkes lassú este a víz mellett, barátokkal beszélgetve.  

Szép folyó a Duna, akárhonnét is nézzük... Az esztergomi Várhegyről ilyen:

 

Bubamaraaaaaa!

No, hát ez jópár éve eltűnt az életemből. Boban Markovic meg zenekara a hűvöskés szigeteken nem igazán szokott felbukkanni. Meg a koncertjeivel járó vidám ugrabugra sem. Egyszer jött egy hasonló stílusú román zenekar Dublinba egy világzenei fesztiválra, ahova is sikerült megfűzni közel tíz spanyol barátot, hogy tartson velem. Tudtam, hogy ők értékelni fogják. Igazam volt.

De most Pesten vagyok, ahova Boban szokott jönni, bár észre se vettem volna. Elszoktam, leszoktam sokmindenről. Ilyeneket figyelni is. A társaságom is másképp alakult azóta, már nem a vad bulizások mennek. 

Hálisten, mégis tudomást szereztem róla, és ott lehettem tegnap este a Parkban. Ez a Park teljesen új, szabadtéri szórakozóhely. Elég érdekes, mondhatni szürreális környezetben van, a Soroksári út és vasúti töltések határolják, de könnyű megközelíteni. Én a Duna felé kerestem volna, mintsem a töltések közt...

De tetszett. Isteniek a koktélok. Fillérekért, azt hiszem este 9-ig. Pedig műanyag pohárban jönnek. Tágas. Mosdók rendben. Többféle tánctér. El nem tapostak, ennek nem tudom mi az oka, a csütörtök este-e vagy más? Régen sokat jártam el ezen a napon az éjszakába egész hajnalokig, de már nem emlékszem, hogyan is nézett ki... Csak arra, hogy péntek reggel mégis vígan 8-kor ott ültem az irodában. Vagyis próbáltam eltettetni, hogy vígan ülök. Most már ezt nem kockáztatnám meg!

Bobanék meg mit sem változtak, majd felrobbannak az energiától, a közönség tombolt. Meg utána a buliban a retró egyveleg sem változott, bár ha már itt vagyok, egy-egy magyar blokkot szívesen elbírtam volna. De lehet mi jöttünk el túl hamar, mielőtt erre sor került volna.

Talán többször kéne felbukkannom ilyen vidám helyeken. Amúgy is a baglyokkal fekszem, a délelőttjeim lehetőleg nyugisak, akkor meg nem mindegy? Nyugdíjas bepunnyadást megelőzendő...  

Ancsa túlélési praktikái hőségriadó idejére

Nos, tehát még mindig itt tartunk. Ötszáz fok, kemence-szerű lakás. A már korábban leírt strandra menekvésen kívül a következő lehetőségeket fedeztem fel. El ne felejtsük, ezeknek élvezetesnek is kell lenniük, hisz az Életnek elsősorban örülni próbálunk, a nyavalygás csak akkor jöhet, amikor minden lehetőséget kimerítettünk.

Üljünk le órákra egy olyan étterem teraszára, ami garantáltan árnyékos, és még hűsítő párát is fújnak óriási gépek a vendégekre. Tegyük ezt olyan baráttal vagy barátnővel, aki épp most is a ködös Albionban vagy a Smaragd Szigeten él, és másról se tud beszélni, mint hogy milyen sanyarú volt az élete a mai napig a 15 fokos nyárban, mígnem vakációra ideérkezve végre ujjatlan topot és szandált húzhatott. Máris eszünkbe jut, hogy mi is milyen nyomorultul éreztük magunkat azon a vidéken a hazai nyári beszámolókat olvasva, most meg pallosként lóg fejünk felett a közeledő visszatérés - azonnal jobb kedvre derülünk szerencsés sorsunkon örvendezve, hogy mi itt rohadhatunk a 40 fokban!

Figyeljük emailjeinket árgus szemekkel, vajon érkezik-e meghívás az ürömi magánstrandra. Főzessünk a házigazdával jéghideg koviubi levest, mi pedig szorgoskodjunk különféle saláták ügyében. Egy bátor társunkat, ki bírja a hőt és a füstöt, rögzítsük a kerti grill mellé. Töltsük fel a fagylalt készletet, szerezzünk dinnyét és kevergessünk jeges koktélokat, limonádékat. 

Mikor a magánstrand zárórája vészesen közeledik, jusson eszünkbe, hogy a szomszédos településen is élnek barátaink. Szerezzünk szállítási eszközt, mellyel akár alkoholos befolyásoltság alatt is átjuthatunk hozzájuk. Válasszunk olyan barátokat, akiknél tágas teraszon lehet kényelmes bútordarabokon fetrengeni, és néha említsük meg, hogy, így egy hónappal beköltözésük után, igazán ideje lenne venni egy medencét. Amivel kínálnak, fogadjuk el, mert az úgyis rendszerint finom és hasznos. Hallgassuk a ciripelő tücsköket, nézzük a naplementét. Mikor már igen sötét van, szánjuk rá magunkat a városi dzsungelbe való hazatérésre.

Vasárnap tegyük tiszteletünket a széleken lakó családtagjainknál. Az anyukák úgyis főznek valami finomat, akárhány fok van. A család gyermekei iránt jófejséget mutatva, bébiszitterkedést nem bánva érjük el, hogy szállítsanak el minket a kívánt strandra. Ahova élemedett korunk és anyagi viszonyaink ellenére apukánk lelkesen befizet, és még különféle nyalánkságokat is vásárolni tukmál. Lángos nem kell? Fagyi nem kell? Kürtös kalács nem kell? Inni nem kell? Vattacukor nem kell? Hamburger nem kell? Hekk nem kell? Kolbász nem kell? Hot dog nem kell? Főtt kuki nem kell? Mi kell? Mi az, hogy nem kell?

Miután eltöltünk pár napot kisgyerek állapotban, kezdjük újra az alkotó-termelő tevékenységet a kemence-szerű lakásban, és forrjon fel az agyvizünk együtt az ügyfél agyvizével. Mégis más a hétvége emlékeivel!  

A faksznis nő csobban

Eszeveszett hőséget túlélendő csobbanni szükségeltetik. De nem mindegy, hogyan. Optimális esetben fogjuk magunkat, és elutazunk, de ez nem mindig valósítható meg. Marad az őrült izzadás a lakásban, és víz keresése a közelben, ami gyorsan elérhető, azonkívül olyan időpontokban is létezik, amikor nem éget szénné a nap. Tehát nagyon reggel vagy nagyon délután, mert én nem vagyok potenciális grillcsirke, hogy a déli órákban ott szenvedjek. A mediterrán lelkem része ez is: nyári déli órák = szieszta = fedett helyen pihegés.

1. sz. menekülési lehetőség: napfényes fürdőszobában üldögélés egy kádnyi hűvöskés vízben, gyümölcsök, ital bekészítve, olvasgatás. Azaz itt nálam.

2. sz. menekülési lehetőség: szülők tágas erkélyén felfújható mini medanszban üldögélés.

3. sz. menekülési lehetőség: barátnő tágas felfújható medanszában üldögélés, már amikor óhajtja, hogy mások is ott üldögéljenek.

4. sz. menekülési lehetőség: strand. Aha, van dögivel ebben a városban, de nekem nem mindegy, hogy milyen. Túl zsúfolt, még a gondolatától is borsózik a hátam. Túl drága arra a pár órára, berzenkedek. Túl turistás, kötelező az útikönyvből, majd megyek, ha megint turistának érzem magam. Túl messze van. Infrastruktúra nélküli bányató.

Az utóbbi két napban sikerült elmenekülni a rejtélyes Külker parkba kuponnal, ez is egy strand, amúgy a berzenkedős túl drága kategóriában lenne. Aztán most újabb kuponokat vettem, még mielőtt túlmorfondíroznám magam, hogyan is fogom túlélni a nyarat, mely most a pesti dzsungelhez köt, melyik szardíniás dobozt válasszam. Jártam ide úgy 20 éve, egy barátnőm minisztériumi dolgozó anyukája révén, titkos kis miliő volt. Úgy eltelt két évtized, hogy a buszról leszállva ott a szép zöld hegyen hirtelen nem is tudtam, merre induljak. 

Le meredeken a völgybe. Semmi extra, csak a nagy zöld fák meg a hűvösebbnek tűnő hőség közepén egy mélyvízű medence, egy pocakmedence, meg egy kacsaúsztató a miniknek. És a büfé, finom limonádéval és lángossal. Más is van, de ennyit próbáltunk. Takarítónéni beélesítve állandóra. Kedves, vicces kapusok, kulcskiadók. Házias hangulat, úgy tűnik, itt mindenki mindenkit ismer.

És igen, semmi szardínia! Világ nagy nyugalom! Retró strand, semmi csúszda meg extrák. Mondtam az Unokahúgnak, hogy a mi időnkben ez ilyen volt, főleg vidéken, de boldogok voltunk így is. Az Unokahúg rugalmas és mindennek örül, régóta tudjuk róla, így itt is feltalálta magát, egy szóval se hiányolta az akvaparkos alkalmatosságokat, jött boldogan a második napon is.

Körülöttünk kulturált családok, jól nevelt csemeték, úszótanfolyamos csoportocskák, a hosszakat megrögzötten rovó nyugdíjasok, márkás napszemüvegekről beszélgető idős hölgyek, csendes fiatalság, mindenféle színű külföldi (feltehetően nem turista), az amerikai óvoda mini csoportja... no és Kertész Géza!

Sajnos egy időre szünetel a strand-látogatás, néha a jövőm építésével is foglalkozom, sőt, egy-egy napra a netfüggést is fel kell adni. Mint most. Szokatlan posztolás hajnalban. 

Nyári gubó

Szegény múzsám hőgutát kapott. Fantasztikus érzés egy olyan lakásban rohadni, ahol nem lehet kereszthuzatot csinálni, mert minden ablak egyfelé néz, azonkívül éjjelre nem lehet semmit tárva-nyitva hagyni, mert ugye magasföldszint, és ki meri megrizikózni. Megoldás: olvasni hajnali 3 és 6 között a kitárt ablakban. És akkor még nem mondhatok semmit, mert nem a belvárosban vagyok, itt mintha valami levegő azért mocorogna. Hűtés beruházás? Pár nap miatt, ideiglenes jelleggel lakva amúgy is, nem tartom ésszerűnek.

Semmiféle klimatikus szélsőséget nem komálok. A következő az ideális: egész éves hőmérséklet 18-28 fok közt, állandó napsütéssel, karnyújtásnyira egy természetes stranddal.

Semmi más nem fogadható el. Se fel, se le. Aki tud ilyen helyről, jelentkezzen!

Most pedig mediterrán módon nappali gubózás elsötétítésben, üldögélés a napfényes fürdőkádban strand-álcaként, elkerülve a magas uv-t, és esti kimozdulás.

Folyt köv.