Kétarcúak

A varjú életforma megöli alkotókedvemet. Hiába történnek dolgok, veszek észre kis színeseket, a történet valahogy nem kerekedik ki mostanság. Elszáguldanak a napok, nem látom önmagam. A kocka rendszer gyomlálja a szárnyalást. Már aki igényli a szárnyalást. Annak probléma.

Az dédelgeti önmagában azt a másik személyiségét is, és bízik benne, hogy meg fogja oldani, megint olyan legyen a helyzet, amikor majd szárnyal. Most már tudja, milyen az, és vágyja. Addig pedig él a normának megfelelően.

Vajon hányan lehetünk így?

Aprócska, csupa mosoly fekete bőrű emberke karnyújtásnyira tőlem az irodában. Csíkos ing, nyakkendő, szövetnadrág, fényes cipő, ő is csak egy varjú. Intézkedik, telefonál, szalad, kitölt, nyomtat, beszámol, elszámol. Diplomája, tapasztalata kiválóan alkalmassá teszi a munkavégzésre. Több évtizede bevándorolt, gyerekei itt születtek, ide alkalmazkodtak. Régi bútordarab. Szeretik, becsülik.

Szeretik, becsülik máshol is. Egy távoli országban, valahol a dzsungel mélyén. Törzsfőnökké választották, hetven kisfőnök jelent neki, szarvasmarha csordák, elkószált tyúkok tulajdonjoga, földek felosztása és miegymás felett ítélkezik mostantól. Hónapokat töltött odahaza a ceremóniák miatt. Modern módra, fizetés nélküli szabadságon.

Most pedig újra itt van. Intézkedik, telefonál, szalad, kitölt, nyomtat, beszámol, elszámol. És azt mondja, hogy mégse települ haza, megpróbál majd online, elektronikus törzsfőnök lenni.

Nevetve szorongatta a kezem első reggel.
- Tudod, én vagyok a Nagy Öreg!

- Tudom, tudom, mesélték! - szorongattam én meg az ő kezét.
Majd egyszer elmondom neki, hogy én se az vagyok, akit ott azon a pár négyzetméteren lát. Talán, ha már dzsungel-béli társadalmi helyzete folytán olyan bölcs, azt is meg fogja tanítani, hogyan lehet ezt a kettősséget derűsen viselni.

Vándorvarjú

Nomifene. Néha annyi minden történik, hogy az ember nem tud belőle semmit se kiragadni, és nem írja meg.

Foglaljuk össze röviden.

Varjúnk rossz kalitkát választott. Vagyis nem választott, mert választási lehetősége a nullával volt egyenlő. Ment, ahova hívták. Aztán hamarosan nem hívták többé. Összerakhatta varjútollazatát és pink sálját, és kulloghatott haza a napfényes munkanap kellős közepén. 

Egyrészt óriási megkönnyebbülést érzett, hogy kiszabadult a híres-neves kalitkából, amihez foghatóan taszító kalitkát még keveset látott, és többé a Fővarjút se kell látnia, akivel első pillanattól kezdve kölcsönös unszimpátiát táplált, a Vakvarjú is láthatta.

Másrészt elfogta a rettenetes ideg, hogy ennyi hónap alatt mindössze ennyi lehetőséget tudott máskor oly mázlista csőrével összehordani, és most aztán mi a jó fészkes fene lesz. Nem szokta az ökör a szántást... Még az erkélyre is kiállt egy szál kunyerált cigarettával, az pedig már nagy dolog, csak igazi megrázkódtatásoknál történik meg.

Az ökör viszont azt a szántást megszokta, hogy ilyenkor mindig kinyúl a Segítő Kéz. Meg kell élni a legnagyobb gödör legmélyebb pontját, és akkor jön ő. Nem tudni, hogyan, ki és miért mozgatja ezeket a szálakat, de így van. Megtörtént most is. Így három nap elteltével ismét felölthette varjú tollazatát és pink sálját, és elindulhatott a következő kalitka felé. Ami, úgy tűnik, nem taszító, és a Fővarjúval sincsenek bajok. 

Emellett, Varjúnk ismét fészket rak, ki tudja hány tucatszor életében. Lejárt a három hónap, költözni kellett. Ez könnyen megoldódott, úgy, ahogy az ökör a szántásban megszokta: van egy puzzle darabokban, nem tudni, hogy kezdjünk hozzá, ám mire térülünk-fordulunk, a puzzle egyben van. Nincs panasz. 

Ne felejtsük el, hogy ott viszont ő nem varjú, csak Ancsa.

Valaki megkérdezte tőlem, hogy lehet ennyi változást kibírni. Őszintén szólva, gőzöm nincs. Nem először csinálom, sokadszor már. Gyerekkorom óta, ismétlődően, mint egy spirál, valaminek mindig változnia kell, gyakran több tényezőnek egyszerre. Ez olyan normális dolog, az élet része.

Divatos kifejezéssel élve: így szocializálódtam.