Varjúvilág

 

Ancsa néhány napja minden reggel varjú jelmezt ölt, színtelenné válik a protokoll szerint, belelép a rohanós mokaszinba, táskájába beteszi a magassarkút, behúzza az ajtót, sétál tíz percet, és az állomáson további varjakkal egyesül. Lemegy a metróba, felveszi a reggeli újságot, elenged két-három szerelvényt, mert elve, hogy csak olyanra száll fel, ahol nem kell a már bent ácsorgókat préselni azért, hogy az újak is beférjenek (ezért persze időben is indul). Varjakkal körülvéve elböngészgeti az olvasnivalót.

Negyven perccel később varjak társaságában kiáramlik a metróból a Big Ben közelében. Egyre sűrűsödő varjúrajban bemegy a forgóajtón egy jó magas üvegkalitkába, kártyáját beolvastatva belép a kapun. Vagy öt percet sorban áll, hogy beférjen a nyolc lift valamelyikébe. Felreppen a helyére. Kabátját felakasztja, táskájából előveszi a magassarkút, lecseréli a mokaszint, hogy mégvarjabb legyen, szó ne érje a ház elejét.

Tesz-vesz. Csinálja, amit mondanak. Amit nem mondanak, nem csinálja. Kinéz az ablakon. Sokszor kinéz. Háztetőket lát, egy óriáskereket, meg másik házakban szorgoskodó varjakat. Süt a nap, beborul, süt. Végre ebédidő, kicsit kireppenhet. Jaj, a belépőkártyát el ne hagyja, megtollazzák érte, mert a házban fontos közintézmény is működik, billog van mindenki nyakában. Varjak rohannak az utcán, kevés az idő, intézni kell ezt-azt. Varjak fogják a menzán a műanyag tálcát, esznek sietve. Vissza az üvegkalitkába aztán.

Öt óra. Ancsa bedobja a táskába a magassarkút, felhúzza a mokaszint, vár a liftre vagy öt percet, és a többi varjúval együtt kirohan a kalitkából csak azért, hogy megnyerje a metróba vezető futóversenyt. Harc az ülőhelyért. Lehet utazni haza vagy a rég várt találkozóra. 

A minap szórakozásból megpróbált a metró felé ömlő tömeggel szembe menni a főutca széles járdáján, úgy kétszáz méterre az állomástól, szinte felpréselték a házfalra. Szaladt mindenki a föld alá vezető bejárat felé, mint eszét vesztett zombihad. El, el, ki tudja ki hova. 

Egyszerre várta és félte a napot, amikor ez bekövetkezik. Most csak egy dolgot tehet, hogy Ancsa lehessen: pink sálat hord.

 

Visszatérés

Errefelé két népi sportot nem bírtam megszokni, ugyanakkor elnéző röhögéssel fogadtam el mindig. 

Az egyik az alulöltözöttség az időjáráshoz képest, ahogy a nagy havak idején megírtam. Tavasszal pedig megjön a nyári ruhák szezonja... 

A másik a mértéktelen ivászat, amihez képest bohémnak gondolt budapesti barátaink punnyadt alakoknak tűnnek. Mértéktelen, társadalmi rétegtől, pénztárcától és legfőképp kortól függetlenül. És a nyíltság, ahogy erről beszélnek, a hétvége mércéje. Tisztelet a kivételnek.

Egyetlen sétával megerősödött mindkét sztereotípia, és ez engem valamiért nagy boldogsággal töltött el. Hogy legalább ez ugyanúgy van, mint Írországban - annyi minden más, ami meglepetésként, mondhatni pofonként ért a földrajzi közelség ellenére, de ebben stimmel a két nemzet...

Végre felbukkant a napkorong, és hosszú szünet után lett vagy tíz fok. Lecseréltem a téli dzsekit az átlagosra. Irány a park! És jöttek szembe a népek pólóban, bermudában, kis blúzban, szandálban. Én pedig örültem.

Az állomásnál összefutottam a szomszédos angol párral, kedves ötven körüliek. 

- Hahó, hová, hová igy vasárnap délután?

- Bingózni megyünk! - felelték izgatottan.

Húha, gondoltam én, csúnya véget ér az este! Maguk dicsekedtek, hogy ha bingó van, akkor bizony nagy ivás van! Menjek velük, ha van kedvem, mondták egy pár hónapja. Úgy ötven fontot költenek fejenként italra egy este, csak hogy tudjam. Annyit, amennyiért számitásaim szerint épp két üvegnyi bor megy le a jó fajtából, mert tudom, hogy a hölgy boros. Fejenként, ezek szerint. Eddig még nem mentem, egy párszor csúnyán csapdába estem Dublinban az elején, most már óvatos vagyok... De persze most ott az állomásnál sok szerencsét kívántam a játékhoz. 

Elújságoltam, hogy én pedig szállok fel a metróra, mert vendégségbe megyek. Közben el is köszöntem, igy távolról harsogtak utánam mindketten:

- Aztán nem ám túl sokat iszol! 

Vidáman integettem vissza, mert tudtam, hogy ők is azt gondolják most az én vendégeskedésem kimeneteléről, mint amit én az ő bingójukéról.  Hisz más kimenetel nem lehet.

Két és fél éve nem köszönt el így tőlem senki! Amióta kiléptem az utolsó ír munkahelyem kapuján. Egész átmelegedett a lelkem!

Égieknek hála, azért mégis van hasonlóság a két ország közt...

Álomkép sonkával

Egy Efraim Kishon (ki Izraelben élt) novellában olvastam jó sok évvel ezelőtt, így idézni csak szabadon tudom: "izzadságban forogva, lihegve ébredtem az éjszaka közepén, mert húsz éve nem ettem disznótorost, és most álmomban megjelent".

Hát igen. Időnként felmagasztosulnak jelentéktelen kis élelmiszerek, melyeknek amúgy, míg kézzelfoghatóak voltak, nem tulajdonítottunk jelentőséget. Most meg szánkban az íz, orrunkban az illat, de a földrajzi távolság nem teszi lehetővé a beszerzést, és már csak az emlékkép marad. Lehet ez akár csak egy gyümölcsféle, nem kell bonyolult főtt ételnek, süteménynek lennie. Ha többfelé éltünk, ez tovább színesedhet egy-egy ország ételeivel: mikor végre a hazait ehetjük, akkor meg a külföldi finomságokra fáj a fogunk.

Húsvéti sonka. Mindenki tudja, hogy is néz ki, milyen az íze. Ám képzeljük magunk elé a házaspárt, aki lassan egy évtizede nem Magyarországon él. Nyugat-európai kisvárosban, ahol se közel, se távol magyar ábécé nincs. A húsvét közeledtével elhatározzák, hogy most, ennyi év után, igenis, csakazértis igazi húsvéti sonka kerül az asztalra. 

A húsboltok szépek. A helyiek is sonkát esznek húsvétkor, így nem lehet gond a beszerzés.

Hősnőnk, az ügyes háziasszony, megérkezik a kiszemelt henteshez. Felakasztva nem lóg egy árva sonka sem. Sebaj, irány a pult.
- Húsvéti sonkát kérek szépen!

A válasz üres tekintet és egy csomó kérdőjel.

- Füstölt sonkát kérek szépen!

A válasz egy kupac szeletelt felvágott.

- Parasztsonkát kérek szépen!

A válasz több kupac szeletelt felvágott.

- Igazából egy rendes sonkából szeretnék egy nagyobb darabot!

A válasz a korábban bemutatott, ám ezúttal még rúdban egyben levő felvágott, a raktárból előhozva.

- Ez szép, de én olyant szeretnék, amiben a csont is benne van!

A válasz ismét a raktárból kerül elő, nagy darab füstölt hús, sonkára még csak nem is hajaz.

Ekkor hősnőnk, az ügyes háziasszony, minden reményt feladva távozik a sima ábécébe. Ahol is magyar parasztsonkának tűnő darabot pillant meg. Kiírás híján rákérdez, hogy ez vajon parasztsonka-e. A választ hallva kisüt a nap, robban a tűzijáték, afrikai törzsek lejtenek örömtáncot.

- Hölgyem, ez húsvéti sonka!

Hősnőnk, az ügyes háziasszony, jól megtermett darabot cipel haza az arany áron mért termékből. Kit érdekel az ár, ha megvan, amire vágytunk, a sonka, amit meg lehet főzni, hozzá a tojást, kirakni a retket, újhagymát, paradicsomot meg tormát!

Otthon aztán gúnyosan integet a címke: Pármai sonka. Beleszel. Pármai, valóban. Lesz mit a házi pizzára tenni vagy fél éven át.  
Igen, ez az a pillanat, amikor ötven féle sonkát vihetsz haza a boltból, semmit se ér abból egyik sem. Efraim Kishon lázálma megismétlődik.