- Nézd már, Katalin Bakos van ideírva! Tuti magyar!
- Meg fogod szólítani?
- Igen, feltéve ha nem alszik.
Ez a rehabilitáció. Legalább nem a hospice.
Öreg néni az ágyban, nem alszik. Mákostészta haja sűrű, szépen berakva. Jár a fodrász hetente, a jobbérzés miatt. Hölgyeknek fontos. Érdeklődve néz fel meleg barna szemével, nem álmatag, mint sok más betegtársa.
- Csókolom! Magyar tetszik lenni?
- Igen!
- Csókolom! Ancsa vagyok, itt dolgozom. Csak láttam a nevét kiírva és gondoltam megkérdezni.
- Jaj, ne ilyen gyorsan! Sose beszélek magyarul, kicsit nehéz.
- Semmi baj, lassítok. Hogy tetszik lenni?
- Köszönöm, nem panaszkodom.
- Én itt dolgozom. A néni mióta él Angliában?
- Ötvenhatban jöttem. ...A kislányokat küldték, mert kértem? Mondtam nekik, hogy keressenek valakit, akivel magyarul beszélhetek.
- Jaj nem, sajnos nem! Tetszik látni, a kolléganőm indiai, ő nem is tud magyarul. De mi csak irodai emberek vagyunk, jöttünk megnézni a leltárt, minden gép megvan-e.
- Nem baj. Egyenek a kislányok csokitortát! Ott van a hűtőben.
- Köszönjük, nem kérünk.
Gyors felvilágosítás a kolléganőnek, tudod, ötvenhat, kommunizmus, fura világ, nehézségek, forradalom, menekülés. Szegény néni, fiatal volt, szabad akart lenni, jobban élni, bátor volt, szuper.
- Hol tetszett lakni Magyarországon?
- Bodrogalsófalván.
- Nahát, akkor igencsak a túlsó végről tetszett nyugat felé menni! Aztán szokott hazajárni?
- Én? Oda? Dehogyis! Egyszer se mentem vissza!
- Egyszer se? Hatvan év alatt?
- Nem bizony...
Gyors felvilágosítás a kolléganőnek, tudod, meghurcolt családok, félelmek, nem is igen lehetett visszamenni, ha lehetett, sokan akkor is féltek, inkább nem mentek...
- ... ment oda vissza a bánat! Én voltam a falu csúnyája! Mindenki csak csúfolt kislány koromtól, ilyen meg olyan ronda vagyok, nem kellettem én senkinek! Senki se udvarolt, férjem se lett. A szomszédember is csak úgy szólított kislánykoromban, hogy na gyere, te csúnya kutya!
Gyors fordítás a kolléganőnek, ó, nem, ez itt nem politika, ez itt nem történelem, Bakos Katalin nem lesz benn a tankönyvben. Együttes felhorkanás.
- Már bocsánat, csúnya? Ennyi idősen szeretném, ha ilyen szép lenne a hajam, meg ennyire kevés ráncom lenne! A néni egy gyönyörű idős hölgy, sokan megirigyelhetnék ezt a külsőt!... Na de Londonban csak jobb lett? Nagyobb város, mások az elvárások...
- Volt ez az indiai. Terhes lettem tőle. Azt mondta nem vállalhat minket a családja miatt, vissza is ment Indiába. Megszültem a lányom egyedül. Majdnem negyven éves voltam, vállaltam. Felneveltem. Küldhettem én a leveleket, fényképeket Indiába, sose jött válasz. Nem baj, jó lány lett. Most meg mellrákom van, megműtöttek, de nem annyira fáj. Tudnának szólni, hogy állítsák magasabbra az ágyam? Kicsit nehéz ilyen alacsonyról felkelni. Egyenek a kislányok csokitortát, ott van a hűtőben.
Csókolom, menni kell. Gondolattal a fejemben, de nem ígérve szóban, hogy persze, majd benézek, megbeszélem a vezetővel, feltétlenül, hadd beszélgessen a néni magyarul. Aztán sok munka, utazás, élet felfordulás, költözés, elfeledkezés.
Október 23-án bevillanás és lelkifurdalás. Hét-nyolc hónappal később vajon hol jár a bodrogmenti Bakos Katalin?
