Csak nyugodtan! - avagy Tisza-tó

Ancsát sikerült le- és kikapcsolni. Ez nagy dolog ám! Semmi más nem kell hozzá, csak víz, víz meg víz. Élő víz. Ezt mindig is tudtam. Az mindegy, hogy lehet-e benne fürdeni vagy sem, hány fok van, esik-e vagy fúj, a lényeg, hogy víz legyen és nagy, és azt mindenképp lássam állandóan.

Abádszalókon márpedig mindig látni, mert ott hajón is lehet lakni. Állóhajó, de ha fodros a víz, jár ő is fel-le. Jó kabint kell kérni, akkor megvan a kilátás. Van fedélzet, ahol reggelizni, ebédelni, vacsorázni, koktélozni, kávézni, fejből kibambulni lehet. Van stég. Van part. Van gát.

A gáton pedig jól gurul a bicikli. Mert ott fenn körben bicikliút van. Balra Tisza, jobbra mezők. Aztán Tiszaderzs. Aztán visszafordulás. Mert papírkutya vagyok én is, gyerekkorom óta nem bringázok. Most megbántam. Volt ez maximum 25km, örülök, hogy ennyit jól bírtam, zokszó nélkül, és a kezdeti pánik is lejjebb hagyott, nem estem el, a faluban se ütött el senki. Egyébként látnivaló nem sok (finoman mondva), így elvileg morognom kellett volna, nekem az urbánus kirándulónak, de nem zavart most egy cseppet se, hisz kárpótolt a természet. Sőt, semmi sem volt a fejemben, ritka kincs az ilyen állapot.

De a legjobb közlekedési eszköz a motorcsónak! Annak is az orra, ahova hasra lehet kucorodni. Eddig azt hittem, repülő mániám van. Van, marad, de ha azt mondják, motorcsónak, rohanok! A csónak olyan igazi, ahogyan mindig is képzeltem, semmi flanc, lapos és zöld és fapados, és van benne még pár műanyag kertiszék, és Matula vezeti. És szántja a csoda vizet. Ami hol keskeny, mert csak egy járat, hol széles, mert maga a Tisza, hol pedig tó, hisz víztározóban is vagyunk. Labirintus. És mennyi madár! Lassan mozdulnak csak meg, nem menekülnek. Halak ugrálnak. És a sok pecás. Csendben mindenki. És köszönni illik, azt úgy szeretem!

Poroszlón van az ökocentrum, ami nemrég nyílt meg. Szuper akvárium a helyi élővilággal, egyéb tárlók, pl. békákkal, mikroszkópok, kint szerény állatkert (sajnos a hőségben szinte minden lakója elbújt), és tutajozási lehetőség egy mini tavon. Tanösvény is van benn a Tisza nádasában. Íme a halak világa testközelből.

Ami azt eredményezte, hogy én sürgősen tesközelbe kerültem egy tál harcsapaprikással (túrós csuszával körítve) a kiváló Kormorán étteremben, mert az állatok látványa egyhamar a végeredményt juttatja eszembe, pl. a vadkacsa mellé felsejlik a párolt káposzta, a gyapjas skót tehén mellé felsejlik a steak... (ebből nyilvánvaló, hogy még mindig nem lettem vegetáriánus)

Ilyen volt...

Ilyen lett

És ami dukált hozzá, azaz minden nap mindenhez dukált, az a rozé fröccs.

Az úszógumi így jól gyarapodik, no nem a strand kellékesboltjában, hanem derekunk körül. Még ilyesmik voltak, csak szerény kivonat:

Ebből azért külön kiemelendő Adélka anyuka házisüteménye a jobb felső sarokban, és a képen nem szereplő valahol-igen-jól-megfőzték házipálinka. És az abádszalóki Lila Akác étlapja, környezete és hangulata, ahol még egy párszor szeretnék megfordulni, nem hiába ajánlották... Na jó, a Kormoránba is mennék még, de ott nincs a fejem fölött száz éves akácfa. Meg a Pedro pizzája, amit magunk rakunk össze. És a sok mosoly, kedvesség és figyelmesség, a kutyának kérés nélkül vizestál - én, a faksznis nőszemély, el se akartam hinni, hogy most melyik országban is vagyok...

Mintha azt írtam volna, hogy nem volt városnézés. Ó, dehogynem! Már a második nap délelőttjén! Mert ha az ember kedves útitársa elcsúszik a sólyán, és állát bevágva a betonba belepottyan a Tiszába, ahonnét a korcsolyapálya jelleg miatt kijönni csak élőlánc segítségével tud, szája felreped, állkapcsa bekékül, hajából zöld moszatok lógnak, akkor bizony nincs más megoldás a helyi doktorbácsi szerint, mint 50km-t autózni Karcagra a kórházba. Még jó, hogy nem infarktust kaptunk, akkor vajon mennyire vált volna be a hosszú út? Nem, kérem, higgyék el nekem, az útitárs egy gramm pálinkát se fogyasztott a korai órán, a Sors űzött vele gúnyt. Viszont cserébe megkaphatta a gróf Algássy Tisza vezetéknevet. És nem is történt nagyobb baja, a személyzet hamar túladott rajtunk.

Cserébe a kórház kapujával átellenben megpillanthattuk Karcag legnagyobb nevezetességét, legalábbis számunkra ez volt az:

Gondoltuk is, ha már ennyire messzire jutottunk, nézzük meg a belvárost. A méretes kínai áruházon kívül azonban sok izgalom nem akadt, kellemes a főtér, és nagy az unalom. Két perc séta, és már vége is az egésznek. Kunhegyes főterét azonban igen jól feldobták rózsákkal, vízköpő sárkányokkal, kunokkal és egy jó fagyisbódéval. Na tessék, ki gondolta volna!

Meg egy kis Van Gogh. Bár ő biztos nem festett villanydrótot.

 Mindezen idilli állapot létrehozásában aktívan segédkezett a három gumimaci társam...

... és Boogie kutya.

Nem egész öt nap jutott kissé változékony időjárással, vízben ázásom ezért elmaradt. Ezúttal nem bántam, így is tökéletes volt. 

Sajnos hamar rájöttem, hogy az idő nem állt meg. De az majd egy másik írásban.

A fekete lyuk

Amikor a tér és idő beszippant. Akkor egyrészt túl sok eseményről és gondolatról lehetne írni. Másrészt nincs mikor írni róluk. Az utóbbi pár hét ilyen volt. Mini nyaralások itt és ott. Elrohanások ide és oda. Találkozások ezzel és azzal. Ritkán látott barátok kintről - mindig a ritkán látottak a legnagyobb kincs, innét a kintiek, kintről a hazaiak. Tapasztalatok, viccesek és komolyak. Konklúziók. Tanfolyam máris, rögtön visszatéréskor, ó jaj, az aztán nehéz volt! Tervek és intézkedések. És dolgozni is kéne. Ma például muszáj lesz. Ó jaj. Jaj és jaj. A rutinba visszaesni a legnehezebb. A naptárba belenézni, és hajmeresztően köznapi, átlagos teendőket látni ott. Nyafff és nyafff.

Bécsi hagyományos turista

A Gyerek még nem volt Bécsben, aztán már 12 éves. Ígérve is volt neki egy ideje. Én meg annyit jártam ki, hogy térkép nélkül jövök-megyek, legalábbis a lényeges helyeken. Ez volt a menekülő városom, amikor "kicsikét szűk a világ nekem" (a la Majka), kimentem egy-egy napra akár kéthetente, séta és kávé, más nem kellett és regenerálódtam. Aztán el is mentem még messzebbre lakni, és akkor Bécs elmaradt. Majd tavaly kiutaztam párszor újra, ismét Pestről, de már nem vette vissza ezt a szerepet nálam. Talán mert már más lehetőségek is voltak a fejemben a szűk-ség oldására. Megmaradt könnyen elérhető szép városnak.

Várost nézni úgy, hogy három kamaszgyerek és Bécsben húsz éve nem járt felnőtt lohol a sarkadban, a te tudásodra támaszkodik, mikor merre kanyarodunk, hol mit találunk igencsak előnyösnek bizonyult. Hullámzó kedélyállapotom ellenére egy perc nem jutott arra, hogy felelevenítsem a szűk világ és a mentsvár érzését. Az ilyen strucc üzemmód igazán segít átvészelni egy-egy gondolatot, végülis a társadalom többsége így éli az életét, csináljunk úgy, mintha minden jól menne.

Hundertwasser, Ring, Opera, Rathaus, Parlament, Volksgarten, Hofburg, Kartnerstrasse és a környező utcák eleganciája, Stephansdom, egy bécsi szelet köretként az elmaradhatatlan Erdapfel (krumpli) salátával (nem a nálunk megszokott sültkrumpli-rizs vegyeskörettel tálalják), majd a Természettudományi Múzeum érdekességei órákon át. Pipa, pipa és pipa. Egész napos rohanás. Vissza a kocsiba és irány az otthon és az ágyikó.

A Gyerekre figyelni kell, nehogy ne egyen, ne igyon, ne pisiljen, túlzottan ki ne fáradjon, érdeklődése megmaradjon, lásson is valamit, de mégse gyalogoljon túl sokat. Minden más, mint mikor egy-két-több felnőtt mozog együtt. A természet elintézi, hogy a figyelem máshova irányuljon.

Így legalább nem tudom megírni a hazai grafománok körében elcsépelt "bezzeg Bécsben a kerítés is kolbászból van" posztot.

 

Dobozlakók

Bár elég ügyesen válogatom meg, kik vesznek körül, de időnként bele-belefutok a Dobozlakók törzsébe. Akik kezem-lábam nyisszantani akarják, amint kilóg a megrajzolt szép kartonbarna kockából. 

És úgy látom, a barátaim is bele-belefutnak.

És akkor morcos vagyok, és sokat gondolkodom ezen. Miért nem lehet elfogadni a másságot, a másfajta gondolkodásmódot, a másfajta terveket? Vagy miért kell letörni a másik szárnyait? Meneteljünk mind egyformán, forduljunk egyformán, egy ütemre. 

Grrrrrhhhh.

Küszködtem ezzel már óvodásként is. Azt hiszem ez nekem örökre megmarad. Nem akarok doboz lenni, és slussz. Megpróbáltam, többször is, nem ment.

S akkor megkapod, hogy magas trónon ülsz, osztod az észt és nagy az egód.

Vagy hülyének néznek, mert nem akarod tovább űzni ugyanazt a taposómalmot, és kb. 25-30 évvel a nyugdíjba vonulásod előtt arra gondolsz, hogy ezt a bő két évtizedet másképp szeretnéd eltölteni, mint a megelőző kettőt. 

És az a legszomorúbb, ha ezt olyan dörgöli az orrod alá, aki amúgy nagy világbefogadónak állítja be magát, spirituális központokba rohangál. De amint a konkrét ténnyel szembesül, mereven elzárkózik attól, hogy meghallgasson, csak az általa ismert sztereotípiát hajtogatja. Úúú, azt nem szabad, tervezni, álmodni nem szabad, maradjon a suszter a kaptafánál.

Még szerencse, hogy engem megerősített egy másik közeg, ahol nem akadtak fenn, mikor a suszter elhagyta a kaptafát, hanem támogatóan utamra indítottak. És amikor törne a szárnyam, rájuk gondolok, mennyi optimizmust és hitet adtak. Pedig érdekükben lett volna, hogy visszatartsanak. De az egy másik fajta társadalom, puhább anyagból készült a doboz. Errefelé sokkal nehezebb széttörni a falakat.

Remélem, hogy minden olyan ismerősöm, aki hasonlóan próbál szárnyat nyitogatni, megtalálja majd ezeket az embereket a saját körein belül. És el fogják hinni, hogy nem baj, ha mernek játszani. 

A doboz tetején ülve kényelmesen gondolkodhatunk, melyik bábuval lépjünk vagy kérjünk-e másik táblát.