Bőröndök bepakolva. Adrenalin az egekben. Megint jön az új.
Előtte viszont! Végigzabáltam Budapestet! Vagy a nagy-országot? Még erdélyi pacallevest is kaptam, mert a pacal igen is jó! Na ugye, hogy nem is frottírtörölköző? Hanem savanykás és puha. Nézd csak meg a képet...
Amúgy a meghívások sorozata a Retró Büfében kezdődött szép lángossal, majd palacsintával. Vajon mióta működik az Arany János utcai metróállomás üvegfalába ékelve, és mentem el mellette, hogy sosem vettem észre?
Az eredeti darab vastagon volt borítva paradicsommal és lilahagymával is, de bevallom, az első képsorozattal műszaki gondjaink támadtak, így egy héttel később újra meglátogattuk a helyszínt, hogy dokumentálhassam, hol is jártam. Késő este a legjobb, hogy egy sört hozzágurítva másnap délutánig kő üljön a gyomrunkban. Ez nem a lángost minősíti, hanem hogy mi szoktunk el az éjszakai zabálástól. A lángos finom! A bácsi hol beszédes, hol nem. Ahogy én. Búcsúzzunk el szépen a lángostól.
Ezen túlmenően következett még néhány éttermi meghívás, néhány lakásbeli trakta, néhány egység alkohol, néhány csésze kávé és néhány szelet sütemény.
Család és barátok. Az étel csak egy közvetítési mód, a kapcsolat kiegészítője, tudok népeket, ahol nem élnek ezzel, bár enniük persze kell a fennmaradáshoz, de nem a társadalmi élet része. Itt viszont, és szerencsére sok egyéb országban is, a vendéglátás finomságokkal egybekötve mércét mutat.
Sokminden burjánzott az eltelt két évben. Nem mindenkivel úgy alakultak a dolgok, ahogy elképzeltem. De ehhez nagyban hozzájárult az is, hogy én sokat változtam. Évek egy másik kultúrában és gondolkodásmódban átmossák az ember agyát, és bár néha vért izzadtam, akkor sem sikerült működőképesként fenntartani minden régi kapcsolatot, csak elbeszéltünk egymás mellett. Tanulni kellett az elengedést... Eközben más kapcsolatok teljesen új irányt vettek, és megerősödtek. Sőt, az élet hozott újakat is.
Ebben a kellemes felhőben tudtam átlavírozni bizonyos nagyon nehéz pillanatokon is, amikor tényleg azt éreztem, hogy a Marsról pottyantottak ide, és legszívesebben futnék vissza. De nem tehettem, mert a tervek máshogy szóltak, és ennyi idős fejjel már próbálom nem azonnal feladni.
Most viszont a terv arra a pontra érkezett, hogy nem kell futni, de mégis ideje indulni. Nagy mosollyal gondolok mindenkire, aki a kis káoszfelhőmön ott üldögélt velem, és ide-oda pofozgatta, merre is haladjon. Nagyon jó volt az utóbbi pár hétben veletek leülni és még egyet beszélgetni! Ahogy a kinti barátokkal a nagy költözködési jövés-menésekben megszoktuk, nem nagyon búcsúzkodunk, mert sosem tudjuk, ki, mikor és hol bukkan fel újra. Csak minden jót kívánunk és kimegyünk az ajtón.
A másik ajtót meg kinyitjuk.
