Kockanő

- Mit keresnek ezek az idegenek az irodában? Ki felügyeli őket? Nem tartózkodhat idegen az irodában! Ez nem tárgyaló, ez irodahelyiség! Szabályzat van róla!
Habzik a szája, pedig tudja jól, hogy az idegen egy idős néni, aki épp az ablakunk alatt esett el a járdán. Annyira nem esett nagyot, hogy mentőt hívjunk hozzá, de fájt neki itt-ott, zavarodott is volt, betámogattuk hát, pihenjen kicsit. Ki gondol tárgyalóra, amikor ide volt legegyszerűbb bekísérni a hátsó ajtón? Vele van a húsz év körüli unokája, aki sápadtan szipog.
A nagy hisztériára való tekintettel mindenki angolosan távozik a méretes helyiségből a kisebb szobákba, lám milyen jó ez a kifejezés pont London közepén, nem véletlen az eredete. Csak egy nyugdíjhoz közeli kollegina meg én maradunk. Kimegyünk a konyhába, teát, vizet vinni. 
A habzó szájú nő utánunk jön.
- Most meg ott hagytátok őket maguknak! Bele fognak nézni a számítógépekbe, kiírják a céges titkokat! Benne van a szabályzatban, hogy idegeneket nem szabad az irodahelyiségekben hagyni, és főleg nem nyitva hagyott számítógépek mellett! 
Visszamegyünk a poharakkal, most már a nyugdíjhoz közeli kollegina is szipog. Nekem pedig elvitte a kiscica a nyelvem. A nyelvem, ami pedig van, éles, csúnya és odavág. De félek a kocka emberektől, nagyon, nagyon. Akiknek minden derékszögben van, és nem lehet kilengés a vonalból, se jobbra, se balra. Akik megfelelnek mindennek és mindenkinek. Elolvassák, tudják, felkészülnek. Meghallgatják, megjegyzik. Mert anyukájuk mondta, tanárnénijük mondta, férjük mondta, főnökük mondta, a nagy társadalom mondta. Így kell lennie. Ilyennek kell lennie.
Ezektől az emberektől csak bajom származik, nekem, a szabálytalannak, az opportunistának, és már nincs mindig kedvem odacsapni. Szelidülök.
Feltámolyog a székről a néni, és mondja, hogy ő nem akart zavarni, elnézést kér, már mennek is. Messziről jöttek, Amerikából, egyenesen a reptérről, és hát így kezdődött a nyaralás. Valahol erre van a szálloda. 
Nagyok a bőröndök, megyek én is, segítem húzni, mondom. Szívem összeszorulva, szégyen és döbbenet kavarodik bennem. Amíg megkeressük azt a szállodát, tyúklépésben haladva, addig is kiszellőzik a fejem, gondolom én, meg még teszek is egy kört. Nyugi, nyugi, nyugi. 
Megölel a néni, köszöni szépen a kedvességet, milyen jó emberek vannak az én országomban. Nem, ez nem az én országom, vágom oda dühösen. Nem kérdezi meg, hogy melyik az országom. Végülis mindegy, nincs országom. 
Némán dolgozom. A kockanő a sor másik végén ül. Azon töröm a fejem, hogy ha a mosdóba menet tempósan elviharzok mellette, véletlenül fenn tud akadni a lábam a széke gurigáin, és akkor kilökődik alóla a szék, jól a padlóra zuhan majd.  
Elmosolyodok. Vajon hány év még, hány önfejlesztő tanfolyam és beszélgetés, mire nem fognak zsigerből aljas gondolataim támadni, ha dühös vagyok? 

Urna

Anya urnája. Tíz éve van a bátyámnál, tíz éve nem intézett vele semmit. Na jó, mi sem tettünk semmit, nem is mondtuk neki. De most már mondtuk neki, hogy kezdjünk vele valamit. Talán szórni kéne. A parcellában, ahol réges rég apát is szétszórtuk. Vihetnénk szép zenét, Beethovent például, azt szerette. Apának semmit se vittünk, azt se tudtuk mi van, olyan váratlanul történt. Anya az más volt, sokáig tartott. Nyugodt volt mindenki, meg is könnyebbültünk. Hát nem csináltunk semmit, a bátyám elvitte az urnát, aztán azóta is ott van a házban. Anya meg nem kért semmit. Mert annyira erős volt hitében, tudta, hogy felmegy a mennybe és találkozik Istennel, teljesen mindegy mi lesz a testével. Ezt mondta. Elhamvasztottuk, ez a praktikus mostanság. De nem intézkedtünk. Szóval szét kéne szórni, ahol apát is. El lehet az urnát is temetni persze, de így, hogy apa nincs meg, nem sok értelme. Talán le kéne vinni a tengerhez, azt szerette, nyugdíjasként havonta leutazott, és oda szórni. Engedély kell hozzá, de megadják. Például a sógornőm anyját levittük a partra szétszórni. De nagy volt a szél, és a víz helyett a hamu ránkszállt. Az borzasztó volt. Jót röhögtünk. De akkor is borzasztó volt. Ezt nem akarom. Tehát inkább apa szóróparcellája. De a húgom, aki agórafóbiás, azt mondta, hogy még ezért se utazik ide. Semmiért se utazik, el nem hagyja a várost, ahol él. Tehát szórjunk ketten, nem bánja. De neki kell valamennyi a hamuból, tegyünk félre, ezt mondta. Dehát hogyan? Vigyek a konyhából egy műanyag dobozt és abba merjek át kanállal, vagy mi? Mert ő gyűrűt akar magának csináltatni, lehet ilyent állítólag, belefoglalják a hamvakat, üveg alá. És hogy a gyerekeinek is csináltat ugyanígy. Hogy neki, azt még esetleg megértem, ha nagyon akarom, de a gyerekeinek? Alig emlékeznek a mamára, kicsik voltak, semmit se jelent nekik, miért hordanának mama-hamvas gyűrűt? És a hamu másik részét pedig magába tetováltatná. Állítólag ez is szokás. Az anyánkat tetováltatná magába. És mi van, ha elfertőződik? Az anyánk miatt? Ilyent. A lányom tiszta tetkó, de ő is azt mondta, hogy ki van zárva, hogy ő hamvakkal tetováltasson. Így aztán egész délután a húgommal veszekedtem a facebookon. Semmit se dolgoztam. A bátyánk meg nem mond semmit, pedig ő is rajt volt a levelezésen. Vele is összevesztem, mert mondtam neki, hogy miért nem mondott semmit, mikor láttam a pipát, hogy elolvasta az üzeneteket, az összeset. Csak lapult, mint szar a fűben, egész délután. Ő még fogalmazza, hogy mit mondjon erre a tetkó témára, ezzel vágta ki magát. Hát így állunk, és ezért késtem innét is, mert csak írtam, írtam a dühös üzeneteket.