Kockanő

- Mit keresnek ezek az idegenek az irodában? Ki felügyeli őket? Nem tartózkodhat idegen az irodában! Ez nem tárgyaló, ez irodahelyiség! Szabályzat van róla!
Habzik a szája, pedig tudja jól, hogy az idegen egy idős néni, aki épp az ablakunk alatt esett el a járdán. Annyira nem esett nagyot, hogy mentőt hívjunk hozzá, de fájt neki itt-ott, zavarodott is volt, betámogattuk hát, pihenjen kicsit. Ki gondol tárgyalóra, amikor ide volt legegyszerűbb bekísérni a hátsó ajtón? Vele van a húsz év körüli unokája, aki sápadtan szipog.
A nagy hisztériára való tekintettel mindenki angolosan távozik a méretes helyiségből a kisebb szobákba, lám milyen jó ez a kifejezés pont London közepén, nem véletlen az eredete. Csak egy nyugdíjhoz közeli kollegina meg én maradunk. Kimegyünk a konyhába, teát, vizet vinni. 
A habzó szájú nő utánunk jön.
- Most meg ott hagytátok őket maguknak! Bele fognak nézni a számítógépekbe, kiírják a céges titkokat! Benne van a szabályzatban, hogy idegeneket nem szabad az irodahelyiségekben hagyni, és főleg nem nyitva hagyott számítógépek mellett! 
Visszamegyünk a poharakkal, most már a nyugdíjhoz közeli kollegina is szipog. Nekem pedig elvitte a kiscica a nyelvem. A nyelvem, ami pedig van, éles, csúnya és odavág. De félek a kocka emberektől, nagyon, nagyon. Akiknek minden derékszögben van, és nem lehet kilengés a vonalból, se jobbra, se balra. Akik megfelelnek mindennek és mindenkinek. Elolvassák, tudják, felkészülnek. Meghallgatják, megjegyzik. Mert anyukájuk mondta, tanárnénijük mondta, férjük mondta, főnökük mondta, a nagy társadalom mondta. Így kell lennie. Ilyennek kell lennie.
Ezektől az emberektől csak bajom származik, nekem, a szabálytalannak, az opportunistának, és már nincs mindig kedvem odacsapni. Szelidülök.
Feltámolyog a székről a néni, és mondja, hogy ő nem akart zavarni, elnézést kér, már mennek is. Messziről jöttek, Amerikából, egyenesen a reptérről, és hát így kezdődött a nyaralás. Valahol erre van a szálloda. 
Nagyok a bőröndök, megyek én is, segítem húzni, mondom. Szívem összeszorulva, szégyen és döbbenet kavarodik bennem. Amíg megkeressük azt a szállodát, tyúklépésben haladva, addig is kiszellőzik a fejem, gondolom én, meg még teszek is egy kört. Nyugi, nyugi, nyugi. 
Megölel a néni, köszöni szépen a kedvességet, milyen jó emberek vannak az én országomban. Nem, ez nem az én országom, vágom oda dühösen. Nem kérdezi meg, hogy melyik az országom. Végülis mindegy, nincs országom. 
Némán dolgozom. A kockanő a sor másik végén ül. Azon töröm a fejem, hogy ha a mosdóba menet tempósan elviharzok mellette, véletlenül fenn tud akadni a lábam a széke gurigáin, és akkor kilökődik alóla a szék, jól a padlóra zuhan majd.  
Elmosolyodok. Vajon hány év még, hány önfejlesztő tanfolyam és beszélgetés, mire nem fognak zsigerből aljas gondolataim támadni, ha dühös vagyok?