Talán nem a potyázás a legjobb szó erre, de néha vannak napok, mikor minden csak úgy potyog az ölembe, és nem tudok eleget vigyorogni ilyenkor!
Először is ideugrott egy barátnőm, aki olyan bablevest hozott, hogy a fülem is kettéállt. Még forró volt, annyira frissen érkezett vele. Csak úgy, mert készült elég. Kétszer tudtam enni belőle. És nem kellett gondolkodnom ebéden.
Aztán jött VinCE.
VinCE az egy borfesztivál, a Corinthia szállóban tartották, tehát impozáns helyszínen. A két belépő ajándékba érkezett. S mivel VIP, egy pink ruhás csinos hölgy repített végig minket a lépcsősoron, át néhány termen egészen a fotelekig, ahol fontos muftikként dögölhettünk volna. De mi azt nem tettük. Az összes rendezvénytermet, sőt két teraszt is elfoglaltak a bemutató pultok, illetve előadásokat is lehetett hallgatni. Sokan jegyzettömbbel a kezükben jártak, ez tehát szakmai rendezvény is, nem éppen az igyuk halálra magunkat esete.
Rengeteg tömeg taposta egymást, ott volt a fél város. Levegő nem volt, izzadtunk az első perctől. Légkondi?
Sajnos az elején megvolt a tipikus magyar intermezzo, de most már azért is ellenálltam, nem és nem és nem, miért kéne... miért kéne nekem a ruhatárosnak pénzt adnom? Ha amúgy nincs díja? A hölgy közölte, hogy becsületkassza van. Leszarom. Már elnézést. Ha valaminek díja van, kifizetem, tessék kiírni, elkérni. Ha nincs, ingyen kapom. Fekete vagy fehér, ne játsszunk már, könyörgöm! Ki volt rakva a pénzérmés doboz a pultra. Baksis. Felejtsük el.
Sok-sok finom bor volt, és egy nem valami finom. Akármit is kóstoltam, párja nem volt a Gallo család nyári borainak, melyekből a kedves modorú, visszafogott, rém elegáns és kiváló prezentációs képességekkel rendelkező amerikai úriember koktélokat kevert nekünk! Rozéból és vörösborból készültek mindössze jég és gyömbér üdítő hozzáadásával. Ezek annyira gyümölcsös ízű borok voltak, hogy másból nehéz lenne elképzelni a kombinációt. Nyárra feltétlenül beszerzendő pár üveg, a sangría függőség mellé jól jön ez is. Nem minden pultnál akadt ilyen jó szakember, volt, ahol úgy csináltak, mintha nem is látnának minket. Feltétlenül kényelmes lehet nekik, kevesebb munka... Mi meg nem kóstoltuk meg a boraikat, gratulálok a remek üzleti érzékükhöz!
Mivel nem vagyok borszakértő és nem is szeretném ezt megjátszani, nem fogok írni mindenféle pátoszos kifejezéseket ízekről és állagokról. Valamint sajnálom kancsóba kiborítani a bort, ha ízlik, pusztán mert kóstolón vagyunk. Vagy megiszom, vagy nem. Így viszont feltételezem, hogy fele annyit se kóstoltam, mint azok, akik burogatnak, megálltam elég hamar.
Étel is volt bőségesen, friss és egyszerű. A legnagyobb sorok a sonkás, kolbászos és zsíros kenyeres pultoknál alakultak ki. A crudo-t az orrunk előtt szelték és pakolták vastag, omlós fehér kenyérre, tejföl is került rá. A zsíros kenyér is ugyanígy rendelésre készült.
A sok nehézség után járt egy-egy darab csillagászati áron mért makaron a Gerbaud pultjából, ha most ez a menő errefelé. Két harapáska. Egyikünknek mákos, másikunknak (na vajon kinek?) csokis.
Ezután következett a Tháliában a Vacsora négyesben, a főszerepben Cseke Péterrel, Szerednyey Bélával, és két számomra ismeretlen színésznővel, akikről azóta megtudtam, hogy elég sok díjjal jutalmazták őket, és főleg vidéken játszanak. Danyi Judit és Magyar Éva. Két házaspár nyűglődése, válni, nem válni, jó kamara darab, érdekes gondolatokkal, a végét nyitva hagyták, döntsük el mi, ki járt jobban. Ilyen az élet, sose tudni ki jár jobban.
Az előadás után megtudtam, hogy a jegyet ajándékba kaptam, mivel az maga is ajándék volt. Így tehát köszönöm az ajándékozónak a lehetőséget!
Hálás vagyok a sorozatos ölembe hullásért! A jó idő és a napozás az persze automatikusan jár!
