Dobozlakók

Bár elég ügyesen válogatom meg, kik vesznek körül, de időnként bele-belefutok a Dobozlakók törzsébe. Akik kezem-lábam nyisszantani akarják, amint kilóg a megrajzolt szép kartonbarna kockából. 

És úgy látom, a barátaim is bele-belefutnak.

És akkor morcos vagyok, és sokat gondolkodom ezen. Miért nem lehet elfogadni a másságot, a másfajta gondolkodásmódot, a másfajta terveket? Vagy miért kell letörni a másik szárnyait? Meneteljünk mind egyformán, forduljunk egyformán, egy ütemre. 

Grrrrrhhhh.

Küszködtem ezzel már óvodásként is. Azt hiszem ez nekem örökre megmarad. Nem akarok doboz lenni, és slussz. Megpróbáltam, többször is, nem ment.

S akkor megkapod, hogy magas trónon ülsz, osztod az észt és nagy az egód.

Vagy hülyének néznek, mert nem akarod tovább űzni ugyanazt a taposómalmot, és kb. 25-30 évvel a nyugdíjba vonulásod előtt arra gondolsz, hogy ezt a bő két évtizedet másképp szeretnéd eltölteni, mint a megelőző kettőt. 

És az a legszomorúbb, ha ezt olyan dörgöli az orrod alá, aki amúgy nagy világbefogadónak állítja be magát, spirituális központokba rohangál. De amint a konkrét ténnyel szembesül, mereven elzárkózik attól, hogy meghallgasson, csak az általa ismert sztereotípiát hajtogatja. Úúú, azt nem szabad, tervezni, álmodni nem szabad, maradjon a suszter a kaptafánál.

Még szerencse, hogy engem megerősített egy másik közeg, ahol nem akadtak fenn, mikor a suszter elhagyta a kaptafát, hanem támogatóan utamra indítottak. És amikor törne a szárnyam, rájuk gondolok, mennyi optimizmust és hitet adtak. Pedig érdekükben lett volna, hogy visszatartsanak. De az egy másik fajta társadalom, puhább anyagból készült a doboz. Errefelé sokkal nehezebb széttörni a falakat.

Remélem, hogy minden olyan ismerősöm, aki hasonlóan próbál szárnyat nyitogatni, megtalálja majd ezeket az embereket a saját körein belül. És el fogják hinni, hogy nem baj, ha mernek játszani. 

A doboz tetején ülve kényelmesen gondolkodhatunk, melyik bábuval lépjünk vagy kérjünk-e másik táblát.