Talán humorral kellene arra gondolnom, hogy tegnap este felidézték a 35-45 körüliek ifjúságát...
Lecsófröccs fesztivált tartottak a hétvégén. Több étterem összeállt, lecsókat és lecsós alapú ételeket főztek, hozzá fröccsöket kínáltak különféle borokból és arányokban. A helyszín a VIII. kerület hosszú távollétem alatt felfuttatott vigalmi utcácskája (Mikszáth tér és környéke), ahol ritkán bukkanok fel, mert nem esik útba, így nem alakulhatott ki véleményem, kedvenc helyem.
Vasárnap késő délután szürkeség, felhők riogattak az égen, és a hőfok sem igazán nyárira emlékeztetett, mégis népes társaság gyűlt össze a Kálvin térnél, hogy egy-két perc alatt a helyszínre gyalogoljunk. Itt a szokásos fesztiválos pultok és taposó tömeg helyett egy viszonylag kihalt teraszrendszert találtunk, ahol mindenféle lecsókra utaló táblák álltak. Enni ettek... de hol a fesztiválozó tömeg? Talán már szagot fogtak? A fesztiválokkal pont az szokott lenni a gondom, hogy egymást tapossuk... no, hát itt aggódni nem kellett.
Szörnyű nagyot horkantott csalódottságában a Leonardo pizzéria pincére, mikor ezt a hatalmas társaságot pont az ő teraszukra látta bevonulni. Dolgozni kell, ajjajaj! Hát ha még tudta volna, hogy az elkövetkező órákban újabb és újabb székeket kell keríteni, mert még további barátaink érkeznek, és munkával inzultálják őt és kollégáját! A kiszolgálás sebessége a csigáéval ért fel, lassan eljutottunk az egy-egy pohár bodzafröccsig, ami amúgy finom volt, és talán egy teljes óra is kellett, hogy lecsó és másféle étel érkezzen az asztalhoz. Pedig a lecsók ott rotyogtak készen chafingekben a teraszon, csak merni kellett belőlük. De valahogy nem sikerült a pincér periférikus látására sem hatni... már a velünk levő 3 éves kisgyereket kértük meg, hogy kiabáljon, pincérbácsi!, neki jobban elnézik. Lövellt is rá egy kis mosolyt az illető, de valahogy mégis fontosabb volt más és más asztalokat kiszolgálni, nekik számlákat vinni. De azok csak kettecskén ültek mindenhol, nem ekkora macera. Mikor végre közénk merészkedett, tudtunkra adta, hogy minden porcikája rühelli ezt a napot és az ott megforduló sok embert, és mennyire és mennyire sok a munkája és szörnyű lépcsőzni.
Na most, kisapám, egyezzünk meg egy dologban. Én is rühelltem a munkámat, mert olyan tevékenységet folytattam ott, ami egy percig sem érdekelt (adminisztratív tilitoli), a víz is kivert a vinnyogó telefonálgató ügyfelektől, a kötött életformától, a jópofizástól felfelé és körbe, mégis az ügyfeleimnek ehhez semmi köze nem volt. Elmondhatod nekem, ha te vagy évek óta a fodrászom, vagy a naponta látogatott sarki zöldséges alkalmazottja, és már szinte baráti a nexus - de így nem. Ugyanis így nem fogok hozzájárulni ahhoz, hogy neked továbbra is legyen kereseted ott és azon a helyen. Nem vagyok rá kíváncsi, a te problémád, oldd meg anélkül, aki oda tejel nektek.
Ha ő még tudott is mosolyogni, kollégája olyan arckifejezéssel járkált, mint akit az ördög megszállt és nem hogy méla undorral, hanem aktív undorral lövellte tekintetét bárkire. Az ördöglecsót biztos ő főzte, ki más, beleadhatta minden bosszúját.
Ha pedig valaki lement a pincébe, hogy mosdóba menjen, hallhatta miket beszélnek a fent üldögélő vendégekről. Nem szépeket. Igen, az ügyfeleken mindenki csámcsog, nincsenek illúzióim, két évtizednyi munka van mögöttem - de nem ott, ahol az ügyfél hallja.
A hosszas várakozást valamiért jól viseltük, utólag nem is tudom, miért. Végre megérkeztek a vágyott lecsók, hagyományos és rókagombás-csirkemájas. Nem épp két fillérért, ültetett teraszon műanyagtányéron. Az első falat igen nagy örömet okozott, legalábbis a májas nekem biztosan. A szakáccsal tehát nem volt baj.
Ámde jéghideg volt mindegyik, biztos a chafingek alatt már rég kialudt a spiritusz. Mi úgy döntöttünk, hogy visszaküldjük melegítésre, ami Ördögfej arckifejezését tovább torzította, tanácstalanul álldogáltak egy ideig Enyhemosollyal a chafingek mellett. Hogy ezek a beképzelt sznob vendégek, képesek visszaküldeni! Mégis megjöttek aztán mikrózva a tálak, remélem, hogy nem így, műanyagban kerültek be a sugarak közé.
És tényleg finom volt, nagyon-nagyon finom. A májas. Meg a kenyér. A többit nem kóstoltam. De a simára azt mondta a kedves szembenülő, hogy még a jéghideg lecsó is jobb bárminél, amit Angliában vagy Írországban evett. És ezzel mélységesen egyet kell értenem.
És akkor vegyük még a sonkás pizzát. Mert a gyereknek az kell. De neki nagy, így van felnőtt, aki beszállna. Anyuka érdeklődik, hogy ugye igazi, jófajta sonka van rajta. Ó, persze-persze, hisz prosciutto a neve, van szép sonkás pizzánk. Majd megérkezett az, amit utoljára 1999-ben a siófoki strandon mertek elémrakni. Csíkokra vágva valami randa gépsonka.
Meg-megevődött.
Nem, biztos nem ilyen a magyar vendéglátás! MÁR NEM! Sokfelé járok, megvannak a bejáratott helyeim, szeretek újakat is megismerni. Vidéken is. Mosoly és kedvesség. Előtte nap családi ebéden voltam, egyszerű kis lakótelepi étteremben, és az is csak feldobta a napomat azzal a kedves pincérrel. És hova is soroljam a sok-sok helyet, amit lehet csak kirándulás során egyszer látogatok meg, többé soha, és mégis...
Valaki azt mondta, hogy egy terasszal odébb kellett volna ülni. De a Lecsófröccs oldalán arról a helyről is pocsék kritikákat olvasok most. És valóban, mikor később lecsökkent a társaság, átültünk oda, tőlem 40 perc alatt egy pincér se kérdezte meg, mit szeretnék, pedig akkor már este tíz is elmúlt, és még gyérebbé vált a vendégsereg. Nem, kedves Mikszáth tér, nem lesztek a kedvenc helyem. Pedig csinosak vagytok.
Viszont nagyon szép élmény marad, hogy ilyen létszámban össze tudtunk ülni, igen ritka lehetőség, köztük olyanok, akik 2-3, sőt akár 4 éve nem látták egymást, volt, aki vidékről érkezett. Akiket egy-egy valaki ismert csak, őket is benyelte a kavargó közeg. A nyígó pincérek meg talán rájönnek, hogy felettük eljárt az idő.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése