Mihez kezd az ember a londoni metrón pénteken késő este? Ha már nem rúgtam be úgy, mint a helyi lakosság, és az ilyenfajta tömeget bámulni sincs kedvem, szerzek egy példányt a közel 80 oldalas ingyenes esti hírlapból, és azt bújom szorgalmasan. Hosszú az út, az újságban a reklám sok, ha ügyesen gazdálkodom, pont ki is olvasom, mire a belvárosból hazaérek.
Mígnem a bal oldalamon ülő férfiembernek tűnő valaki (mert hát eddig csak combtól lefelé tudatosult jelenléte, ami alapján egy férfinadrág és egy pár férficipő volt megfigyelhető) rá nem bök az épp olvasott oldalon a hatalmas hirdetésre, miszerint vegyünk fel áruhitelt, és mérges megjegyzést tesz a mai világra, ahol mindenki adósságból adósságba száguld. Ekkor különösképp még nem figyelek, csak felnézek, kellemes vonású negyvenes arcot vélek felfedezni. A kultúrkörnek megfelelően barátságosan bólogatok. Az eszmefuttatás elhúzódik, megállapítom, hogy az illető színjózan, testközelsége ellenére semmiféle alkoholszag nem árad belőle, ruházata rendezett, így nem szívódok fel, átmenekülve egy másik kocsiba.
Hanem megvilágosulok, hogyan adjam alá a lovat. Az előbb olvastam, hogy a válság kezdete óta mennyit emelkedett a nagy bankárok fizetése. Előrelapozok, megtalálom a kis cikket, az útitárs orra alá nyomom, és megkérdezem:
- Na és ehhez mit szólsz?
Telitalálat! Előkerül egy okostelefon. Hogy ő most megmutatja, mit is írt nemrég. Olvassam. De olvassa ő is közben hangosan. A címe Kiáltvány. Mondatszerkezete bonyolult, rengeteg az elemzés, eszmefuttatás, mintha egy neves gazdasági lap cikkét olvasnám. Hosszú is. Értem, de sok, nem tudnám megmondani mit is akar. Csak annyi marad meg belőle, hogy 1929-ben a bankárok kiugrottak az ablakon, most meg nem ugrottak ki, mert már az irodaházak ablakait ki se lehet nyitni. Néz rám a férfiember diadalmasan.
- Nos, ezt hamarosan nyomtatott példányban is olvashatod majd! Mert egyetemeken fogom terjeszteni elsősorban! Piknikeket fogunk szervezni, több százezren leszünk, elmegyünk David Cameron házához is, ott is fogunk piknikelni, majd rendet rakunk magunk után, de meg lesz szervezve, rendőrségen is lejelentjük! Szóval nyomtatom és szervezem!
- Ezt nyomtatásban? Ez túl hosszú. Le kell rövidíteni! Hány szó?
- 1200.
- Nagyon sok egy szórólapra!
- Csak 2,5 perc elolvasni.
- Az lehet, de ez túl bonyolult, ezzel nem jutsz semmire. Egy szórólap legyen rövid. A kiáltványokat nem szórólapozni szokták.
- A lényeg a lényeg, hogy meg kell dönteni a hatalmat! Kommunizmus kell! Volt majdnem, közeledtünk hozzá, csak Thatcher elrontotta!
- Kommunizmus??? Jaj, csak azt ne!
- Jó, jó, vannak ex szovjet kollégáim, kérdeztem ők mit gondolnak a rendszerről itt Britanniában, tényleg nagyon rossz-e. Hát azt mondták szerintük nem olyan rossz ez itt, nekik odahaza még egy farmernadrág se jutott.
- Nos igen, erről én is tudnék beszélni, sikerült benne felnőnöm nekem is!
- Jó, rendben, akkor keresni kell valami köztes megoldást a két rendszer között.
- Ez már jobban hangzik!
Megérkezünk, baktatunk kifelé a peronon.
- Tudod, fenn ülök egy daru tetején egész nap, építkezéseken hol itt, hol ott. Egész életemben ez volt a munkám, engem nem bódítottak el a számítógépekkel, hogy zombi legyek és az előtt üljek álló nap, és beetetnek, hogy ez nekem jó. Én máshonnét látom a várost, és van időm szabadon gondolkodni.
- Ööö... oké... ebben egyetértek én is, a zombik az irodaházakban meg szabadon gondolkodás meg minden...
- Én meg fogom dönteni ezt a rendszert!
Állunk a pályaudvar előtt. Ijesztő. Mert tudom, hogy harag meg eltökéltség van a fejében, arca mégis szelíd - őzike bőrbe bújt oroszlán.
- Hú, figyi, péntek este van, jön a hétvége, ne gondolkodj ennyit!
- Én nem tudok nem gondolkodni, csak ezen jár a fejem!
Szomorúan mosolyog. És jó hétvégét kívánva elköszön. Sok szerencsét, mondom én, és próbálom megjegyezni az arcát, hátha még viszontlátom, mikor az esti hírlapot lapozgatom egy másik péntek este. De már fotón, az újságban.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése