Tetszik vagy nem tetszik. Akarjuk vagy nem akarjuk. Istenke a világunkat jó színesre festette. Míg egyesek rémülten fordulnak el mindentől, ami eltérő, másoknak alapvető igénye, hogy minél tarkább környezetben élhessenek.
Miért és hogyan alakul ez ki, nem tudom. Egész eltérő társadalmi, családi közegből jövő ismerősöknél fellép a tarkaság igénye... vagy sem.
Nálam fellépett, nagyon rég. Talán a kisváros utáni óriás Moszkva következménye. A diplomatanegyedé a mindenféle színű emberekkel, majd a kollégium, bőrszínek, akcentusok, ételek, szokások, kulturális félreértések miatt elrontott kapcsolatok, finom antennákkal ismerkedések, elfogadások, mély barátságok és szerelmek...
Onnét kezdve az egysíkúság állandóan zavart, bár hosszú évek teltek el benne. Amikor meg akarják mondani milyennek is kell lenni ahhoz, hogy beilleszkedj. Zavaró.
Szabad költözési jogokkal élve ez ellen hamar tettem, de az utóbbi két év átmeneti időszakát homogenitásban töltöttem. Most pedig újra tarka festékkel rajzolják a világot körülöttem, már lassan három hete. Londonban vagyok. Ahol legtöbbször szürke az idő, lóg a felhő lába, és a dublini szürkeség után meglepetés: itt valóban van köd is. Az ott nem volt.
A mai posztnak nem feladata a nehézségek és kompromisszumok ecsetelése, az majd jöjjön máskor. Most inkább csak abbéli örömöm szeretném kifejezni, hogy mennyire boldoggá tesz, amikor ennyiféle ember jön szembe az utcán. Sokan megszokott több száz éves viseletükben. Különféle éttermek, kifőzdék, boltok kavalkádja, ismeretlen illatok szállnak. Már sokkal több dologról tudom, mi az, mint úgy hét éve. Dublinban óriási élmény volt bejárni például a pakisztáni ábécébe, és vaktában megvenni élelmiszereket, amikről azt se tudtam, mifélék. Aztán vagy ízlett, vagy nem. Bár tudom, ezt ott se tette meg mindenki, de nekem szükségem volt rá. További újdonságok jöttek most szembe, például a karibi térségről semmit se tudok. De majd teszek ellene.
Ehhez nem muszáj annyira tarka részre költözni, mint nekem. A modern, középosztálybeli lakóház a csillogó irodanegyed közelében, ahol pár napig vendégségben voltam, szintén ugyanilyen színes társasággal van tele, aljában az élelmiszerboltot törökök üzemeltetik.
Élni és élni hagyni, szeretem ezt a gondolatot, és itt szembe is jött a felirat egy közösségi ház kapuján, pár saroknyira.
Tapasztalattal a hátam mögött eközben mindig felmerül bennem a kérdés, hogy vajon ez a tarka embermassza mennyire akar és tud asszimilálódni a befogadó országban? Dublinban mi is felvettünk szokásokat, új kommunikációs formákat, amik aztán már odahaza nem illettek a képbe, és egész súlyos konfliktusokat okoztak. De mégis volt rengeteg viselkedési norma, ami ellen kézzel-lábbal hadakoztunk, és büszkén vallottuk, hogy a miénk sokkal jobb, soha de soha nem tanulnánk el az írektől... Ahogy biztos más országokban is így lenne. Saját megítélés, hogy mit vetkőzünk le, és mibe kapaszkodunk foggal-körömmel.
Egész megdöbbentett a láthatóan kizárólag hindu és muszlim alkalmazottakkal üzemeltetett háztartási boltban, angolok által szinte nem lakott környéken a hangszóróból üvöltő szörnyű, giccses karácsonyi zene így november elején. Vajon hány vevőnek jut eszébe erről bármi is egy ilyen lakónegyedben?
Bennem az fogalmazódott meg, hogy kár erőltetni, jól ellettem volna nélküle a kedves mosolyú barna arcok közt... Kivéve, ha tényleg úgy érzik, ez már életük része, ám legyen.
Feltételezem, nekik is legalább akkora hovatartozási kavarodás van a fejükben, mint nekem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése