Angol dzsentlemen

Nagyobb olasz étterem a Westminster közelében. Régi barátnőmmel első találkánk. Egy-egy pohár bor, előtte tészta, előttem pizza, talán már csak a harmada van meg.

Lassan, nagyon lassan esik le, hogy jobb oldalamon áll egy férfi, mintha integetne, de nem szólít meg. Felnézek. Csodaszép öltöny, ing, nyakkendő. Nem meglepő, kezdem megszokni a jól szabott embereket a belvárosban. Még feljebb nézek. Idős arc, de ránctalan, haja hófehér, mosolya lehengerlő. A létező legszebb angol kiejtéssel szól hozzám:
- Esküdjön meg, hogy finom a pizza, amit eszik!
- Esküszöm!
- Hát pedig nem úgy néz ki, mintha finom lenne! Sőt, gusztustalan!
És morogva távozik, pár asztallal odébb leül. Még megcsodálom a székre dobott gyönyörű szövetkabátot is. Fél percig furcsálljuk az esetet, aztán meg is feledkezünk az öregről. Látom, hogy valamit rendelt ő is.
Egy idő múlva újra ott terem.
- Viszontlátásra, további szép estét!
Csakhogy ezt magyarul mondja. De hogy milyen lassan kapcsol az ember ilyen környezetben, hogy jaaaa, hiszen ez meg az anyanyelvem. Folytatja is, neki is anyanyelve, az biztos.
- Igen, volt egy gyanúm, hogy magyarok, jobban odafigyeltem, és igaz!
Aha, ezek szerint jól szórakozott magánéletünk rejtelmein fél este. De még nem hagyja annyiban.
- De hogy az a pizza milyen ronda volt! Biztos nem volt finom!
- Azért volt ronda, mert a vargányagombás részt látta, és azok olyan nagy barna darabok...
Arcán undor. Nem adja fel.
- És olyan borzasztó vékony volt!
- Dehát a pizza valójában vékony...
- Hát én a vastag tésztát szeretem!

- Az igazi olasz pizza vékony!  
Az öreg felnyársal a szemével, én kínosan vigyorgok.

- Viszontlátásra! - mondjuk mindketten.

És a jól szabott angol úriember eltűnik a londoni forgatagban. Fejében matyóhímzéses magyar káromkodások cikáznak csúf pizzákról és harcos amazonokról.