Mások világa

El kellett hagyni tökéletes nyaralóhelyemet. Méghozzá távolsági busszal, mert rohannom kellett tovább, nem várhattam be az autós többieket. Abádszalókról busszal Gyöngyösre, átszállás és irány Budapest. Tehát semmi extra, országon belül egy pár órás utazás.

Arrafelé nem szoktam járni, mindig csak a főváros környékén meg a Dunántúlon.

Először is megismerkedtem a szomorú szemű abádszalóki büfésnénivel. Aki elmesélte, hogy rendszeresen szétverik a váró épületének berendezését éjjelente bizonyos alakok. Az se zavarja a vandálokat, hogy látja őket a kamera, meg amúgy is helyi fiúk, tudja mindenki, kik ők. Így most a mosdóban nem volt világítás.

Aztán megjött a busz, kívülről rozoga, sebaj, azt megszoktuk még Pesten is, belül rendben volt, még a légkondi is ment. És megkezdtük a két órás zötyögést.

Az utak minősége mindent alulmúlt. Lyukak, foltok. Volt nemegyszer, hogy a széléről lelógtunk meredeken az árok felé, ilyen élményeim fejlődő országokban voltak. 

Szürke falvak, omladozás, elhanyagoltság. Putrik. Meztelen gyerekfenék lóg ki a póló alól. Etnikum, mert hát hogy is kell beszélni, írni barnább bőrű honfitársainkról. A buszon is, szinte csak azok, bekeveredve a csinos debreceni nyugdíjas hölgyek közé, kik Kékestetőre utaznak hibátlan ruhákban, hibátlan frizurákkal, hibátlan bőröndökkel. De csend és nyugalom legalább, csak látom mások vagyunk mi, ők az iszonyat szegényes ruháikban, néhányan szagosan.

Jópár falu után végre igazi főút, Heves városa felé járva már biztonságban érzem magam, csak nem fogunk felborulni.

És akkor Tarnaméra, amikor már azt hiszem, újabb meglepetés nem jöhet. A megállóban etnikai csapat. Koszosak rettentően. A gyerekek feltolulnak a buszra azonnal, fel-le rohangálnak, hangoskodnak. Gyorsan holmit dobálok a mellettem levő ülésre, hátha egynek se jut eszébe mellém ülni. Elől vita alakul ki, abból semmit se hallok. Csak a sofőr kiabálását, hogy a gyerekek hagyják el a buszt, mielőtt szétszedik. Mind leszállnak, rázzák az öklüket a busz felé.

És akkor látom, hogy van, akin cipő sincs.

Én sose láttam Magyarországnak ilyen oldalát. Sajtóban persze igen, de az olyan, mintha nem lenne.

Semmit se érzek, csak sajnálatot.
Gyöngyösön már a megnyugtató, Európában vagyok érzéssel találkozom, visszazökkenek, negyed óra, és indul a pesti gyorsjárat, megszokott megjelenésű és kisugárzású emberekkel.

Reggel még tiszai csend, délelőtt az elcsépelt mélyszegénység szó, délben pedig már a pörgős, lüktető főváros szmoggal, időre rohanással, el a kávézók teraszain csevegő sokaság mellett.

Vajon hányféle valóság létezik, amit egy dologról, jelen esetben egy országról gondolhatunk? Nincs fekete-fehér sehol a világon.