Kijöttem a suliból, 20.45, dobszó, sípszó. Rövid nyomozás, és rájöttem, hogy egy kivetítő közelében állok a budai bevásárlóközpontnál. Épp elindult a spanyol-ír meccs. Amit nekem nagyon néznem kellett, mert hát a spanyoloknak szokás szurkolnom, meg az íreknek szokás szurkolnom. Vagyis, akármelyik karomat téptem le, az fájt ezen a napon. Berzenkedtem is, hogy tovább tartott a suli a tervezettnél, és nem érek haza kezdésre. Villamos felejtve, loholás a kivetítőhöz, nem maradok le semmiről!
De a sípszó, dobszó az éterből jött. Ott helyben csak egy kisebbfajta fegyelmezett tömeg ücsörgött. Igen, tele voltak a kihelyezett padok, ültek a földön is a nyári melegben, lehetett kapni sört meg zsíros deszkát... De amit én képzeltem, az egy nagy kupac őrjöngő ember piros-sárga mezben, meg egy nagy kupac őrjöngő ember zöld-narancs mezben, és egy nagy kupac ember civilben, és mind hullámzik, öklöt ráz, ugrál, kiabál, korsókat emelget - és össze-összeborul a másik fajta mezben levő tömeggel, barátságban, hátat veregetve, majd hullámzásba kezd az utcán, karneváli hangulatban.
De az Dublinban szokott lenni. Láttam most egy piros-sárga fiút, aki magányosan ácsorogva bámulta a kivetítőt. Láttam egy másik piros-sárga fiút, néhány civil emberkével üldögélt egy padon. Zöld-narancsot nem láttam egyet se. Csend volt, a légy pisszenését is meg lehetett hallani.
Húsz percen át álltam ott a tömeget pásztázva, nem is tudom miben reménykedve. Talán hogy mégis felbukkan egy piros-sárga vagy zöld-narancs csapat, és odacsapódhatok? Hazabaktattam. Éjjel pedig megnéztem a Dublinból érkezett piros, sárga, narancs, zöld vidám fotókat.
No, majd két év múlva a VB alatt! Addig is marad a kanapé meg a sós mogyoró a házi tévé előtt.
...ingerszegény kishazánk...
VálaszTörlés