Igen. Lehetne arról írni, hogy milyen szép, amikor esik hó, és tényleg ropog a lábam alatt, és még szebb, amikor süt rá a nap, és mennyire dermesztő érzés -22-ben az utcán lenni. De nincs kedvem.
Viszont úgy érzem magam, mint amikor el akarták venni a pilótakekszemet. Valamit, ami része az életemnek.
Vannak, akik nálam sokkal többet repdestek - de én se keveset. És ebből eleinte főleg Malévon. Gyerekként pláne. Az, hogy ennyire szeretek gépre szállni, talán annak köszönhető, hogy nem mindegy, milyen élményekkel járnak a repülések. Márpedig ha nincs incidens, a stewardess nénik mosolyognak és finom a kaja, akkor egy gyerek rákap a repülésre. Olyanná válik neki, mint buszra szállni. Még mindig az ablaknál kell ülnöm, a látvánnyal, érzéssel betelni nem lehet.
Volt összehasonlítási alapom. Rozoga repcsik, bumfordi személyzet, gumicsirke vagy semmi ellátás, cseszegetések a bőröndök, táskák mérete miatt.
Idővel persze nagy lett a konkurencia, és mindig az olcsóbbat választottam. De minden alkalommal megnéztem a Malév honlapját is, reménykedve, hogy most épp elmehetek velük. A Dublinba költözést is nagyban megkönnyítette, hogy kis ejnye-bejnye kíséretében jelentős túlsúllyal felengedtek legyintve, nem egyszer. Visszairányban néha kissé túlvásároltam magam, szinte mozdítani se lehetett a bőröndöt, de megint jött a kedves legyintés.
Viszont úgy érzem magam, mint amikor el akarták venni a pilótakekszemet. Valamit, ami része az életemnek.
Vannak, akik nálam sokkal többet repdestek - de én se keveset. És ebből eleinte főleg Malévon. Gyerekként pláne. Az, hogy ennyire szeretek gépre szállni, talán annak köszönhető, hogy nem mindegy, milyen élményekkel járnak a repülések. Márpedig ha nincs incidens, a stewardess nénik mosolyognak és finom a kaja, akkor egy gyerek rákap a repülésre. Olyanná válik neki, mint buszra szállni. Még mindig az ablaknál kell ülnöm, a látvánnyal, érzéssel betelni nem lehet.
Volt összehasonlítási alapom. Rozoga repcsik, bumfordi személyzet, gumicsirke vagy semmi ellátás, cseszegetések a bőröndök, táskák mérete miatt.
Idővel persze nagy lett a konkurencia, és mindig az olcsóbbat választottam. De minden alkalommal megnéztem a Malév honlapját is, reménykedve, hogy most épp elmehetek velük. A Dublinba költözést is nagyban megkönnyítette, hogy kis ejnye-bejnye kíséretében jelentős túlsúllyal felengedtek legyintve, nem egyszer. Visszairányban néha kissé túlvásároltam magam, szinte mozdítani se lehetett a bőröndöt, de megint jött a kedves legyintés.
A plöttyedt édes croissant-ba csomagolt ványadt sonkát nehéz volt megbocsátani, főleg ha eszembe jutottak azok a régi tálcák... De még így is kellemesebb volt, mikor a jó szerencsém épp úgy hozta, hogy velük utazhattam.
Tavaly úgy alakult, hogy többször is szerencsés voltam, az év első felében hónapokon át fel-le száguldoztam a Malévval. A retró dizájnban festett kis Bombardiert a zürichi úton sikerült kifogni. De utána még volt pár repülés.
Több alkalom nincs. A szerencsém most abban mutatkozott meg, hogy nem várakozott egy jegyem se, nem dőltek dugába utak. Nem úgy, mint néhány ismerősömnek.
Tavaly úgy alakult, hogy többször is szerencsés voltam, az év első felében hónapokon át fel-le száguldoztam a Malévval. A retró dizájnban festett kis Bombardiert a zürichi úton sikerült kifogni. De utána még volt pár repülés.
Több alkalom nincs. A szerencsém most abban mutatkozott meg, hogy nem várakozott egy jegyem se, nem dőltek dugába utak. Nem úgy, mint néhány ismerősömnek.
Én utolsó fotó gyanánt ezt a kisbuszt tudom felmutatni, ami szombaton száguldott el mellettem a Kiskörúton. Ne feledkezzünk meg róla, hogy itt nem csak légi személyzetről van szó, a földön is dolgoztak jópáran.
Azt nézve, hogy ismerőseimet mennyire foglalkoztatja ez a téma, mondhatom sokunk nevében: Köszönjük! Találjatok jó munkahelyet mindannyian!
Egy friss fotó Ferihegyről (tudom, tudom, nem úgy hívják...) az egyik barátomtól.
Hat tenyleg fura.. es szomoru is. Kiszolgalas valoban jobb volt mint Ryanair, a steward altalaban elsutott egy-egy viccet is :-) Remelem kaptak valami vegkielegites-felet akiket elkuldtek..
VálaszTörlésKeresem a szavakat... Nem megy. Szomorúság, lehangoltság ölel át. Elődeink, nagyszüleink, szüleink életében a közösséghez való tartozás érzése, életvitele megteremtette azt is, hogy a legkisebb falunak is volt saját ovodája, iskolája, postája, ÁBC-je... Szegényebben éltek akkor, mégis a fontos dolgok azok is maradtak. Az, hogy az ország kincseit hagyják elúszni, már szavakkal ki nem fejezhető érzés.
VálaszTörlés