Újpest-Központ. A végállomáson ülünk, várjuk, hogy induljon a metró. Tíz éves forma fiú áll meg az ajtónál, és a lépcső felé nézve kiabál:
- Gyere! Igyekezz! Mindjárt indul!
Várom, hogy lihegve, futva felbukkan valaki, de senki. Egy nő jelenik meg retiküllel, reklámszatyorral, komótosan ballag nagy kabátjában. De mégiscsak a fiúhoz tartozik.
- Anya, siess! Hajrá anya, meg tudod csinálni! El fogod érni! Igen, biztos meg tudod csinálni!
- Gyere! Igyekezz! Mindjárt indul!
Várom, hogy lihegve, futva felbukkan valaki, de senki. Egy nő jelenik meg retiküllel, reklámszatyorral, komótosan ballag nagy kabátjában. De mégiscsak a fiúhoz tartozik.
- Anya, siess! Hajrá anya, meg tudod csinálni! El fogod érni! Igen, biztos meg tudod csinálni!
Ugrál, őszintén szurkol. Anyuka továbbra is komótosan, fapofával bevonul a vonatba. A fiú még nagyobbakat ugrik.
- Ez az! Ügyes vagy! Tudtam, hogy sikerülni fog!
És szépen leül ő is. Berregés, ajtó becsap, indulunk.
Kérdezem: hogy bírta ki anyuka mindezt fapofával, nulla érzelmi reakcióval? Egy éticsigában több élet van. Biztos nem anyukától örökölte a temperamentumot ez a gyerek...
Az hagyjan, de egyaltalan miert engedi elore a gyereket? Es ha elindul anya nelkul a gyerek a metroval? De tenyleg nem ertem honnan vette a temperamentumot.. nagyszuloktol? Szomoru.
VálaszTörlés