Felmerült a kérdés a piros szíves mű-ünnep kapcsán, hogy mikor is vagyunk tényleg egyedül.
Szerintem akkor vagyunk egyedül, ha egy igazi nagy harcot kell megvívni épp az életben. Az csak magunkban megy. A látszólagos támaszok ilyenkor nincsenek sehol, és még az élet is megrendezi, hogy eltűnjenek, és a napok csendes ürességben teljenek, amikor egyetlen érdemleges email, telefonhívás nem érkezik, és találkozó sem jön létre. Milyen furcsa is ezt megélni akkor, ha az ember nagy pörgéssel igyekszik elfedni valóságait!
Aki naponta jelentkezik, és oszlopnak tűnik, épp ekkorra olyan helyzetbe kerül, hogy nem mered zavarni, mert már ismered, hogy nem tud ennyifelé oszlop lenni: saját magát kell támogatnia akkor, amikor neki is harca van épp, hogy is tennél rá még több súlyt. A többi napi oszlop eltűnik a virtuális világban a föld másik felén, mert elromlik a gépe, nincs is rendes gépe, amúgy is szívatja az élet vagy épp gyereket szül. Akkor hirtelen felbukkan egy-két más oszlop, aki egódnak nagy örömöt okozva terjedelmes választ ír hosszas sirám-szerű beszámolódra. Ámde olyan banális, általános tanácsokat adnak, hogy megvilágosulsz.
A legjobb oszlopod se fog tudni neked semmit mondani. Itt és most egyedül vagy, és végig kell menni az úton. Reménykedhetsz, hogy majd egy pár kéz kinyúl feléd, és valós, fizikai világban megnyilvánuló segítséget tud adni. De oszlopaid helyetted ezt nem fogják végigcsinálni, sem megmondani, hova lépj.
Az úton vagy egyedül. Mindig. A többiek csak díszletek, még akiket szeretsz, azok is. Vajon mennyire tudsz önmagad helytállni? Ezt vizsgálják az égiek ilyenkor.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése