Házam a váram

Az X Generáció randizik. Harmincasok, negyvenesek: a hatvanas, hetvenes évek szülöttei. Válások, félresikerült együttélések, megmagyarázhatatlan koppanások után és közepette. 

Az egyik halmaz ész nélkül rohan bele mindenbe, mindegy, csak legyen valaki.

A másik halmaz meg...

Nem az első randi, lement már pár kör, toporgás, kerülgetősdi is. Így a hölgy a mostani alkalomra fogkefével, és egyéb, diszkréten meg nem említendő tartozékokkal érkezik csinos kis retiküljében, gondolván ideje lesz áttérni a felnőtt dolgokra. Feltehetően az úr ugyanígy gondolja, csak épp retikül nélkül. 

Kellemes pár óra után az úr nagy levegőt vesz búcsúzkodásnál.
- Most akkor elmennék hozzád...
- Hozzáááám??? Azt hittem hozzád megyünk! - csattan fel a hölgy.
- Megyek én szívesen hozzád! - erősködik az úr.
- Nem, nem, a te lakásod csak húsz perc ide, az enyém viszont negyven! Felesleges olyan messze jönnöd, ha már eddig eljöttem én! - elemez a hölgy.
- Az nem jó! - kiált fel az úr.
- Hozzám nem jössz! - sikítja a hölgy. - Nem bírom, ha valaki ott van nálam!
- Pontosan, én se bírom, ha nálam van valaki! - kontráz az úr.
- Ezért úgy készültem, hogy én megyek hozzád! - magyarázza a hölgy.
- Én meg tehozzád! - bólogat az úr.
- Hát akkor én most hazamegyek - mondja a hölgy, és különösképp nem érez semmit.
- Én is - mondja az úr, s hogy ő mit érez, csak ő tudja.

Másnap minden a megszokott módon megy tovább. Hogy ki nyitja ki a nagy tölgyfa kaput láncokon, majd kiderül. Ha egyáltalán.