Kincsvadászat

A szép nagy szálloda szép nagy bálterme zsúfolásig megtelt. Aukcióra jöttünk. A katalógusban festmények, grafikák szerepeltek, úgy 150 darab, főleg a 20. század első feléből. Nem csak nézelődni terveztünk, hanem vásárolni egy számunkra kedves ember kérésére. De persze egy aukción nem úgy vásárolsz, hogy odamész, leakasztod a polcról, és hazamész, itt versenyezni kell. Néha kőkemény, néha alig van konkurencia, nagyritkán meg semmi sem történik, és a tárgy ott marad. 

Ízlések és pofonok. Trendek. Volt, hogy a nagy értékűért egy lyukas garast se adtam volna. Máskor a viszonylagosan olcsóért a szívem is megszakadt. A tételek különleges pénztárcához mértek, ez egy másik világ. De azért nem sokan vonultak hermelin boleróban... Gondolom, fontos kapcsolatok épülnek itt. 

Én, a zöldfülű, eleinte nem is értettem, hogy tapasztalt meghívóm miért ilyen zaklatott, folyamatosan be nem áll a szája. Az adrenalin. Csak kortyolgattam a pezsgőmet. Ám amint leültünk és elővettük a katalógust a bejelölt áhított darabokkal, a versenyszellem engem is elfogott. Kell, kell, kell, legyen a miénk, csak a miénk! És ott a határ is, a kedves ember által megjelölt maximum összeg, ami miatt lehetünk vesztesek... Jaj, csak senki rá ne licitáljon!

Winkler Nóra eszeveszett sebességgel pörgette az eseményeket. Festményt csinos fiú behozza, megjelenik a kivetítőn is, Nóra számot mond, tárcsák emelkednek, telefonos képviselők zsizsegnek, újabb és újabb számok jönnek, senki többet harmadszor? Bumm, leüti, a csinoska asszisztens megismétli az összeget meg a tárcsaszámot - vagy nem, mert kis álmodozó hölgy, téves adatokat mond, "kissé" kellemetlen. Csinos lány érkezik a nyerteshez, papírokat töltenek ki. Csinos fiú újabb festménnyel jön be, Nóra pörög, tárcsák emelkednek... Ennyi tárgy lement három órán belül. Az idő rohant, fel se tűnt. 

Különösképp, ha közeledtünk a mi darabjainkhoz. Légszomj, gombóc, szívverés, izzadás. Még jó, hogy nem kaptunk szívrohamot! Egy licitet bevállaltam, de még nem láttam át a dolog pszichológiáját, és az események úgy pörögtek, hogy már azt se tudtam fiú vagyok-e vagy lány. Bár minden számot hallottam, ilyen sebességgel cselekedni a meghívóm segítsége nélkül nem tudtam volna, mikor emeljem a tárcsát, mikor várjak. A hadviselésnek megvan a technikája. A festmény a miénk lett egy percen belül, én meg úgy éreztem magam, mint ahogy Cseh Laci érezheti magát egy perces futamon az uszodában. Vagy mégsem, mert őt erre edzik lelkileg, és gyanítom, hogy tudja, mit csinál, mi zajlik körülötte. Három óra végignézése után már tisztább a kép. A legközelebbi alkalommal biztosan megyek!

Főleg mert a kedves ember szerencseszáma, egyben a számára fenntartott tárcsa száma, egyezik az én szerencseszámommal. Így tutti nyerők vagyunk!