Az új osztálytárs

Bár minden ötletünk, kívánságunk, halvány elképzelésünk így teljesülne! Jógatáboros fotókat nézegettünk, és volt ott egy vizsla. Szundikált vagy aranyosan nézelődött az emberek között. Elgondolkodtunk, hogy nekünk is milyen jól jönne az órán egy kutyus. Csak úgy, mert szeretjük meg jópofa dolog. Meg van ilyen, hogy doga, persze a lökött amcsiktól ered, kutyát emelgetve jógázol. Dehát nincs kutyánk, vagyis van, de nagy és játszadozós, nem hagyna minket békén. Téma ejtve.

Erre mi történik? Új, kétlábú osztálytárs érkezett, aki kerek perec megkérdezte, hordhatná-e magával Panka nevű kutyusát. Mondván furdalja a lelkiismeret, ha az egész napos munka után még órákat házon kívül tölt. Hozzad!!!

Panka is megérkezett tehát, és mint jógyerek, végigszundikálta az órát. De én ezt nem láttam, mert azon az órán nem vettem részt.

A kutyáknak is biztos van bioritmusa. Az a Panka, akit én láttam, mint apró golyóbis rohangált körülöttünk, de legfőképp értetlenül járkált gazdija körül, hogy miket csinál és miért is nem foglalkozik ővele. Ugrált, pitizett, de ezzel csak azt érte el, hogy mindenki kiröhögje és visítson, jaaaaajdecukiiiiii! Felháborodva vette tudomásul, hogy ha a gazdi ölébe telepszik, sokáig ott nem aludhat, hisz jön egy újabb mozdulat. Ha pedig a hasára kuporodik, akkor az a has egyszercsak felemelkedik, ő meg rémülten nézelődhet a magasból. A relaxáció végre meghozta neki is a nyugalmat, gazdi takarója alá bújva szuszogott.

Néha simíthattam rajta egyet (puha selyem!), becsúszott egy képen nyalás is, de azért erősen gazdifüggő a kisasszony. Pánik, ha kimegy, pánik, ha cipőt húz... Hatlábúék! (a la Bacher Iván)