Párizs, tér-idő folytonosság

Szeretem Párizst. Mert mindig ugyanazt kapom. A könnyed jövés-menést, az üldögélést itt, ott és amott, a finom ételeket, a kihívást mutató, mégis, spanyol tudásomnak köszönhetően ismerősnek tűnő nyelvet, a stílusos embereket, a nyüzsgést.

Természetesen csak azután, hogy legelső alkalommal letudtam a kötelező kipipálandókat, ami egy brutális, három napos erőltetett menet formájában nyilvánult meg, lábak este felpolcolva. Abban a tudatban, hogy ki tudja, jövök-e még valaha. 

De jöttem. Mert szerencsém volt. Mert hívtak. Többször is. És akkor már csak a kis utcákban kell a térkép. Nem sietek. Nincs terv. Lesz ahogy lesz. 

Egyszer belefért mellé egy "vidéki" kiruccanás, azaz laza másfél órás repülőút Nizzába. Tervben volt vidék most is, de racionális okokból ez kimaradt. Kicsit furcsa, hogy semmi újdonság nem jön tehát, de néha kell olyan is, amikor az pihentet, ha ismerős terepen mozgok. 

Most voltam megint, másfél év után. Az eltelt öt év alatt negyedszer. Hát ez nem semmi!

És másodszor úgy, hogy kvázi helyi lakos fogta a kezemet. Ez még nagyobb szerencse, mint útikönyvvel menni. Akkor érkeznek meg azok a tudnivalók, amik sose érkeznének meg. Az olyan zegzugos városnegyedek, amik mellett a főutcán elmész, mert nem említik sehol. Mit is egyél igazából, meg hol... Amikor már nem a turistákkal tapossátok egymást egy látnivaló közelében, hanem a franciákkal azért, hogy helyet kapj a népszerű kis étteremben. Ahol már angol étlap sincs. Hurrá. Akkor már jó, akkor kezdek otthon lenni.

Akkor ismered meg, hogy mi mindent lehet megvenni egy nagyobb ábécében ahhoz, hogy finom házi vacsorát kreálj nulla munkával. És melyik bort vigyük haza.

Akkor tudod meg, hogy hol kapsz isteni finom francia ételsort fillérekért.

Akkor tudod meg, hogy Párizsban lüktető zsidónegyed van, ahol az emberek kígyózó sorokban állnak egy-egy falafelért vagy éttermi asztalkáért.

És sarkadra taposnak a pékségben. De most nem baj, újra meg újra át akarod élni.

Mindig minden ugyanaz. Megérted akkor, amikor ismét meglátod a vidám ragtime zenekart az ugrabugráló nénivel. Már megint. Hol itt, hol ott. Láttam már a Montmartre-on, a Notre Dame-nál, valami hídon is a Szajna felett, most meg a Marais-ban, kilépve egy rejtett kis kert kapuján. Vajon hány éve hordja a néni a, legalábbis számomra, jelképévé vált zöld sapkát?

 
Rávigyorogsz a most épp újra pár hónapig párizsiként tetszelgő barátodra, hogy igen, látod már megint itt vagyunk, már megint nem csináltunk semmit, és mégis annyi mindent csináltunk! Nem mondod, csak gondolod, mert minek mondani, úgyis érti ő ezt. 
És akkor ülsz a metrón a félcentis papírral a bagett derekánál, kilóg a meztelen kenyér a hónod alól, ugrál rá minden bacilus és tüsszentés, hozzáér a koszos üléshez, de nem baj, mert mindenki így viszi, és azt mondod, hogy oh la la, olyan, mintha párizsi lennék!
Mert hiába visz el újra a repülő vagy a vonat a Csalagúton át, tudod, hogy ennek úgyis lesz folytatása, minden pillanat ott a sejtjeidben, és várod, mikor húzod ki a következő lapot.