Akár azt is. А почему бы нет? Mondták, jöjjek az orosz kultúrházba, mert olyant látok, mint még soha! Rock koncertet itt élő orosz diplomaták, üzletemberek, és Laci, a kultúrházi biztonsági őr részvételével. Mondtam jó, közel is van, ingyen is van, kibírom még ha az X-Faktor legalapabb válogatójával ér is fel.
Tényleg nem láttam még ilyent soha. Először is, melyik rock koncert büféjében árulnak lazacos meg kaviáros kenyeret és öt féle pirogot? Sehol. Csak ott, ahol oroszok vannak.
A tömeg meg folyamatosan áramlott az idősektől a gyerekekig. Ha gyermekkorom valamelyik szereplője ott volt, és nem ismertem fel, elnézést, dehát bő két évtized az bő két évtized. Láthatóan engem se ismert fel senki.
Először a The Big Joe's Band pattant a színpadra visszafogott cowboy-oknak álcázva, két fiatal orosz srác, és Laci, a biztonsági őr, tisztességben megőszülve. Se nem kellett elnézően mosolyognom, se hazamehetnékem nem lett, mert olyan műsort adtak le, hogy a boogie a lábamban azonnal beindult. A Tequilával kezdték, és hasonló klasszikusok következtek. Sajnos túl röviden, talán fél óra lehetett.
Kétségeim méginkább eloszlottak, mikor Laci, a biztonsági őr, szünetben közölte, hogy ő fiatalon a Bizottságtól kezdve ki tudja hány alternatív együttesben dobolt, megvan a megfelelő végzettsége is, és most is van bandája. Aha, így álcázzak magukat egyesek, portásbácsiként.
A második felvonásban a Russian Rollers rettentő komoly rockerek érkeztek megfelelően beöltözve. Ők már üvölteni is tudtak. Részben saját szerzeményeket, orosz tudás nélkül nem éppen értékelhető szöveggel - annál nagyobb sikere volt itt, az értő közönség soraiban. Lehet, a Pesten töltött sok év tette meg a hatását, vagy csak egy ütemre mozog a kelet-európaiak feje, de a kolbasznyikhoz férjhez menő nőcske történetének dallama erősen a Nyolc óra munka, nyolc óra pihenés dallamára hajazott. Felfedeztük az Elhagyom a várost c. remekművet is. Kissé, nem teljesen. Azért nem kell Ferót vagy Patakit hívni, hogy plagizálták őket! Jó volt ez így, tetszett.
Fájdalom, de 9-re vége is lett, matiné műsor korán fekvőknek.
És ültem, végig ültem, szép színházi széken. Jajj... A karót nyelt közönség soraiban. Akik se nem csápoltak, se nem ugráltak, kivéve egy-két igen fiatalt a falak mentén. A fegyelem. Aztán vége a számnak, kitör az ováció, de közben semmi. Csendben iszogatják a vodkát üvegből meg két decis műanyag poharakból, de még így sem renitenskednek koncert közben.
Nehéz volt mindig, és most még nehezebb, ennyi sok Írország után. A mosolytalanság nehéz Magyarországon is, de még nehezebb, még keményebb az oroszok közt. Kis naivan hiába mosolyogtam itt vadidegenekre a koncert előtti várakozásban vagy a szünetben, és koncert után. Válaszul merev arcokat vagy döbbenetet láttam. Tudom, tudom, ez errefelé sok... Arrafelé még több. De nehéz már a reflexeket kiiktatni, és nem is akarom, mert lelkemben a mosolygósok felé tendálok.
Ám közben ez is a lelkem része, a merevek kultúrája, ebben nőttem fel és éltem több mint 30 évet.
Szerencsére volt ott ismerős és Laci, a biztonsági őr. A nyelvet meg a humort szeretem, a pirogot is, és tudnak zenélni. Elférek ott is.
клёва!
VálaszTörlés