Fák, kutyák, kalóriák

Csókakőre kirándult a kutyás csapat, a Vértesbe. Kutyám nekem csak fogadott van, az mindig akad néhány, most éppen Boogie. Vagy Bodza. Vagy akármelyik. Úgyis örülnek nekem, én meg nekik. Majd ha egyszer úgy lakom, hogy tudom ki vagyok, meddig és hány óra, nekem is lesz...

Túra pedig kéthavonta van, de még csak párszor voltam. Lehettem volna többször is, ha nem vagyok papírkutya, aki nem óhajtja a lábát kitenni mínuszokban meg hóban. Most pedig olyan időjárás volt kilátásban, amit Dublinban úgyis megszoktam, szürke szmötyi dzsekivel, tehát mentem. Ehhez képest majdnem végig sütött a nap, szmötyinek nyoma sem volt, és néha a dzseki is lekerült.

Egy ilyen napot nem árt bőséges étkezéssel kezdeni, ami esetünkben egy nagy kupac finom házi fánkból, kakaóból és teából állt. Ezután igazán nem okozott gondot a másfél órás út, sem a kirándulás. Azért a túra nem olyan ijesztő, most is csak 7km volt: a terep egy ideig folyamatosan emelkedett, de nem meredeken, sokat volt vízszintes, aztán ugyanilyen lazán lejtett. Az erdő ilyenkor még hol ilyen, hol olyan, néhol egész kopaszok a fák, máshol már szinte teljesen zöldek. Akad virág is. Sár nem nagyon volt, száraz az idő. Ez még nem az a Nagy Zöld, ami lenyűgöz, igazán szépnek csak a parkolónál levő pitypangos rétet találtam. A smaragd nagyon hiányzik ám...

A programnak mindig része az agytorna valahol a táv közepén, kutyás és más kérdésekkel. Ezen rendszerint mi igen jól teljesítünk, legalábbis ahányszor voltam, álltunk a dobogón mindig. Eközben majszolja el az ember a szendvicsét, meg a csokikat... Laza séta, pár kilométer, és már ott is a parkoló. Kényelmes, mindenki számára teljesíthető terv.

De ilyenkor még nincs hazamenetel. Kutyák és gazdik ügyességi versenyen vesznek részt, szavazunk kedvenceket is. Így annyiféle serleg kerül elő a szervezők kocsijából, hogy olimpián érezhetjük magunkat. 

 

Lám, ahogy sejtettük, ismét dobogósok lettünk az agytornával! Hogy mi van a szatyorban? Kutyás ez meg az. Egy terriernek pedig azonnal ásni kell! Ugyanígy képes kicsenni a táskából a kekszet, a tálból a süteményt... Sőt, kézből is.

 

Mivel két éves lett a csapat, sütiversenyt hirdettek a szervezők. Ezt én elszabotáltam, mondván sütni fognak itt annyian, mint a nyű, én csak kóstolok, szavazok. Inkább főzős vagyok, ilyen igényt pedig nem támasztottak, tehát maradtam potyázónak. De mire ide jutottam, nem kívántam én ott semmit, mint lagziban is előfordul. A fánkok, a szendvics, a csoki... Látni se akartam semmi süteményt. Most meg nézem a képet, és szomorkodom.

 

A mi társaságunk által benyújtott pályamunka (idegen tollakkal ékeskedem) a Sacher muffin. Ami természetesen megnyerte a legszebb süti díját - serleg is dukált hozzá. 

Késő délutánra már igen vágytam igazi főtt ételre. Irány a Sandokan a főút mellett! Beharangozták nekem, hogy majd meglátom, milyen jó hely! 

A dizájn szerencsésen leragadt a Sandokan sorozat korában, azaz a 80-as évek elején.

 

Tulajdonképp az étlap tartalma is. De épp ez teszi oly kedvessé a hazai helyeket, ez okoz annyi álmatlan percet külföldön élve... Mikor, gondolja külföldre szakadt hazánk fia, te jó ég, mikor látok már egy olyan étlapot, ahol azt írják, hogy

gordon blú, cordon blu, gordon blu, kordon bleu, kordon blue, gordon blue, cordon blue, cordon bleu, sajttal-sonkával töltött xxx állat, meg ilyen savanyúság, olyan savanyúság... 

vagy brassói aprópecsenye...???

Nagyon-nagyon finom volt!!! Sajnos más fogás nem fért belénk, eltömte bendőnket a sok édesség.

Irány haza, 100km-en át ölemben egy mereven alvó közel 7 kilós kutyával. Karomban az izomláz. Bár még mindig jobb volt, mint odafelé, mikor végig az izgalomtól toporogva a combjaimat taposta.

Nem tudod, ki az a Sandokan? Ugyanmár, hol élsz te, gyermekem???