Milyen vicces! Amikor pici voltam, és a konyhában nyalakodtam volna, anyu meg a nagymamák óva intettek attól, hogy egyáltalán egy kiskanálnyival kilopjak a friss csokimázból, mondván megfájdul a hasam. Márpedig csokimáz sűrűn előfordult, mindig sütöttek. Jött az illat, nekem meg az egynapos várakozás, mire felszelték a sütit.
Aha. Ehhez képest egyes népek rendszeresen meleg, olvadt csokiba mártogatnak gyümölcsöket. És mégsem fáj a hasuk. Hogy is van ez?
Kaptam Svájcból ezt a kis csinos csokifondü készletet, amit az unokahúgom születésnapján felavattunk. Ott tobzódott a család, egymást lökdösve ment a mártogatás, eltűnt egy jó nagy kupac eper, narancs, banán és ananász, bizony nem fájdult meg senki pocakja. Íme a bizonyíték, hogy nem kell túlságosan óvni azt a gyereket.
Sajnos a nagymamáknak már nem tudom bebizonyítani.
Sonkamérgezést nem kaptam, sosem volt a kedvenceim közt. Pár szelet, és elég is. Süti az volt sokféle, de egy jó részéről lemaradtam, mivel míg én barátnőkkel csacsogtam a város túlvégén, a rokoni vendégsereg a javát elpusztította. Én meg álltam másnap lekonyuló szájjal a sivár doboz felett.
Viszont voltam tapast enni, csak úgy, spontán, és csak kevéskét, uzsonna jelleggel. Az az elmélet nem dőlt meg, hogy számomra ez a tökéletes beszélgetős program.
Eh, mindig ez a kaja... Pedig esküszöm, hogy nem gasztroblogot akarok írni!
hahahhaaaa, anno a Katica vagy milyen csokimáz NEM svájci csokiból volt :-)
VálaszTörlésanyu mindig csoki csokiból csinálta a mázat... no Katica!
VálaszTörlés