Gondolkodtam, terveztem... és ettem

Most már akkor elkezdtem, igen, igen, igen, írok egy blogot, jóvannnnna, mindig mondjátok, én meg ígérgetem, na most aztán lesz! Mondtam barátnőknek hetekkel ezelőtt az alábbi jószágot fotózva. A hálaadási vacsorán.

Na de ezeknek a hölgyeknek fogalma sincs, hogy milyen nehéz megálmodni, miképp is néz ki egy blog! Mert az enyém, akkor már legyen dizájnos... Próbálgattam, rakosgattam, szerkesztgettem... és töröltem, töröltem... soha semmi nem tetszett, valahogy nem úgy nézett ki...  És tegnap megint utaltak a nem létező blogomra, egy egész más társaságban... De, létezik már, csak mégse... Vagy mégis? Most a lila korszakom élem, és legyen minden lila! Meg a jó öreg Monet a liliomokkal... Nem töröm a fejem tovább.

Azt hiszem, vészesen közelít az ünnepi időszak. Hirtelen mintha gasztroblog lenne ez... Márpedig nem csak...
Először is egy pöpec csokifondü készlet érkezett egyenesen Svájcból. Megtekintettem, elraktam, azt hiszem a teszteléssel kivárom, hogy lecsengjen a zabálós időszak. Közben élvezettel kenegettem el egy nagy kupac tatárbifszteket...

Csütörtökön a Haxen Királyban esett meg egy remek vacsora. Új hely számomra, listára került... Ez volt a desszert. Fél adagok.

 
Péntek... szünet...
Szombat - egy olyan nap, ahogy egy napnak ki kell néznie.
Kezdetnek szellemi táplálék, André Kertész kiállítás, nézze meg mindenki, aki szeret fotózni, csak el ne olvassátok a falakon azokat a cirkalmas, belemagyarázós leírásokat a la "József Attila azt gondolta, mikor az Ódát írta - Margit néni megmondta nekünk a gimiben" stílusban! Csak nézz, és értelmezz magad... Még nagyítót is adnak, hogy jobban láss!
S aztán tapas, tapitas, muchas, muchísimas, en Budapest, sí! Pata Negra! Csókoltatom, aki megnyitotta és üzemelteti és fenntartja és minden! 1,5 év szünet után újra találkoztam gambas, tortilla, vörösboros chorizo, patata brava, pa amb tomaquet stb barátaimmal, na meg a crema catalana... Salmorejo is volt az étlapon, de azt elkészítem magam is. És tabouleh! Ezúttal nem fért belénk, de vissza kell menni kipróbálni. Tudom is, kivel! Sejtésem szerint itt nem lesz belőle csalódás.
Délután szorgos kezű kis csapatot találtunk egy konyhában. Minden évben ilyenkor összegyűlnek mézeskalács sütésre. Bár családomban is imádják, sajnos a mézeskalács gyártása (kézimunka! jaj, csak azt ne!), elfogyasztása (túl mézes, túl fahéjas-fűszeres! jaj, csak azt ne!) számomra brrrrhhh, de figyelemre méltó példányok születtek, míg én a munkát szabotáltam. Például a pikáns angyalka.

.

Vasárnap már csak egy könnyed, sárgadinnyés-sonkás, husikás-salátás estebéd következett. A végén egy tepsi kakaós kevert is előkerült, amit a társaság sáska módjára letarolt. Pontosabban mindent letarolt. 

Mi marad mára? A zumba óra, ahol ég a zsír...
És elküldeni nektek a linket.