Elnémulva

December van. A második. Vírusok színes palettája lepi el szervezetem. Már megint. Előbb mindig a nátha. Aztán a második fokozat. Tavaly megsüketültem. Az borzasztó volt. 

Most pedig én vagyok a Néma Levente. Egy kis köhintés, meg még néhány, ó, semmi extra, s egyszer csak nem lehet beleszólni a telefonba, nem érti az eladó, hogy nem kérek segítséget, az ügynök, hogy nem állok meg, a néni, hogy tessék leülni, a kínai, hogy a kókuszos husit kérem, pláne nem, hogy kis adagban, az utastársam, hogy engedjen leszállni, nem tudom megkérdezni van-e az a bizonyos krém, nem hallja a pénztáros, hogy köszöntem, nem tudok odaszólni a zsúfolt kajáldában, hogy ide leülhettek az asztalomhoz, sms-t írok a telefonálóknak, hogy nem veszem fel, írjanak, lemondok egy találkozót, hisz úgyse tudnék beszélgetni, és elmarad a hétfői ugrabugra is, nehogy ennél rosszabb legyen.

Közben jól vagyok, tele energiával, jövök-megyek, rohangálok, intézkedek, nem fáradok. És figyelem az életet, milyen lehet némán. Süketen nem tudtam figyelni, mert rosszul voltam, feküdtem sok-sok napon át. Így viszont el lehet lenni, se fájdalom, se fáradtság, se láz. Csak a hallgatás.

Aztán néha skálázok egyet, hátha alakul... És az ősi orosz recepttel próbálkozom. Érdekes módon, ezt nem találtam meg a brit holisztikus betegségkezelési tankönyvemben, jaj de oktondiak! Vodka borssal. Na nem meginni, öblögetni! Néha inni, bors nélkül.

 

Skálázás céljára a Kaaaa-lin-kakalin-kakalin-kamaja-t alkalmazom.

De méginkább elnémultam, mikor megnéztem az alábbi felvételt. Rettegjek, szörnyülködjek, sajnálkozzak, együttérezzek, nevessek? Koreai embertársaink siratják vezetőjüket.