Múzsával nem jár

Én vagyok a pasid. Tudod, az az igazibb fajta, aki jelentkezik, nem szívódik fel, barátoknak, családnak bemutat, és szívesen ismerem meg a tieidet. Fogom a kezed az utcán. Beszélünk, röhögünk. Nem eszek virslit ma, mert nem akarsz virslit enni ma.  Cipelem a szatyrodat. Eléd megyek kocsival. Velem rendszeresen gyűrheted a lepedőt. Megkérdezem mi volt a munkahelyeden és megjegyzem a kollégáid nevét. Főzök neked vacsorát, hétköznap, csak úgy. Ha beteg vagy, ágyba is viszem. Teával. Felszeletelem az almádat. Elmegyek az ábécébe ólvéjzbetétért. Néha összeveszünk. Csúnyán is. Aztán megpróbáljuk megoldani. Reméljük, még sokszor. Státuszt helyezek melléd, a társadalmi elvárásnak megfelelést, nem kérdezik meg többé, van-e pasid, nem kergetnek őrületbe kockásító ál-aggodalmukkal, hogy mit teszel, hogy legyen, és párok hirtelen páros programokra hívnak. Sok év után újra meg kell tanulnod zsonglőrködni nagy számú barátod és énköztem. A virtuális kapcsolattartások, a mások közösségi hálóba kitett kirakatélete és énköztem. A te közösségi hálóba kitett kirakatéleted és énköztem.

És nem írsz a blogodra, mert kihal belőled minden fantázia, minden méltatott írói véna, minden szellemesség, humor, egyediség és szürkére sikerült szösszenet ötlet is. Nem fogsz örömet okozni, nem fogsz lájkokat kapni, meg paprikás beszólást se, pláne nem perrel fenyegetést. Nem lesz rá időd miattam, mert amikor kiszabadulsz a munkahelyről, velem kell találkoznod, hozzám jössz haza, és ez nem olyan, mint csak úgy hazamenned. Aztán mikor rájössz, hogy dehogynem, igenis van időd, mert én is igénylem a saját énem, akkor a falat bámulod, és mégse lesz ötleted. Kínkeservvel ülöd végig a metrón az órákat, lapozod fejedben az élményeidet, hátha valamelyik történetecskéből írás kerekedik. De nem kerekedik. Hónapok elmúltával sem. Panaszkodsz nekem erről rendületlenül. Vonogatom a vállam.

Én vagyok a pasid. De nem a múzsád. Úgy látszik az olyasmi csak József Attiláknak, Petrarcáknak, Schillereknek és a hozzájuk hasonló nagyoknak jut.