A híres tervezők utcáján suhan előttem a két fiatal arab hercegnő. Kimered a szemem a csador-szerű-mégsem-csador-köpönyeg láttán. Valami más, ez nem az a zsák, amiben az átlagnőt látni a keletiekkel teletűzdelt városban. Anyaga csodásan esik. Mintha fazonja is lenne, enyhe derékvonal, megkötővel, de mégis takar. Alóla bőszárú fehér nadrág villangat elő, majd megszólal az az anyag is, és a cipő, az a kis halványrózsaszín mokaszin, nos, látszik azt sem a plázában vette a cipőboltban.
A másikon fejkendő és bő szabású ballonkabát. Földig érő szoknyája igen szűk, lépeget, mint egy gésa, a szoknya mindultalan megindul a boka fölé, kínosan húzkodja vissza. Halványkék cipő, kényelmes mokaszin az is, és ugyanolyan halványkék kistáska, CK monogrammal.
Nem beszélnek, csak suhannak, illetve az egyik szoknyát rángat töretlenül. Nekem a fél combom kilóg, nem csak a lábszáram, arra gondolok, milyen lehet az úgy, aggódni a boka miatt.
Az út szélén parkoló Bentley-ből fekete fickó ugrik ki, magas, gyönyörű, elegáns, lehetne akár egy filmsztár, akit nem ismerek fel. Kinyitja a hátsó ajtót, lesem, vajon ki száll ki. Senki. Lesem, vajon mit vesz elő. Semmit. A másik oldalra megy, ott is kitárja a hátsó ajtót. Semmi sem történik, úgy látszik a Bentley-t is szellőztetni kell, arra gondolok.
Ekkor a két hercegnő szétválik, egyik az egyik oldalról, másik a másik oldalról, némán beülnek a csodajárgányba. Nem néznek a filmsztárra, ahogy ő sem néz rájuk. Mindenki ismeri a szerepét. Az ajtók nyitva álltak, mikor a két hercegnőről még senki se gondolta volna, hogy oda fog beülni. Arra gondolok, mikor én állok a kocsi mellett, hátha a másik kilöki az ajtót, ha nincs központi zár, ha meg van, végre nyomja már meg.
Bemegyek a turkálóba, ami egy gyerekjóléti alapítványnak adományoz. Mert itt a turkálók mindig adományoznak. De ez a turkáló úgy néz ki, mint egy híres tervező boltja, zsúfoltság, kopottság és furcsa szag helyett csillogó elegancia.
Még meg sem lepődök, csodás holmikba öltözött, idősebb, botsáska vékonyságú hölgy tessékel beljebb, rozé pezsgővel, Ferreroval, ami piramisban áll, mint a reklámban. Csak úgy. Elfogadom, hát hogyne. A pénztárban szintén egy divatlapból kilépett botsáska lövelli felém művigyorát, nem tudom nem megbámulni a fekete-neonzöld kiskosztümöt rajta. Amerikai kiejtéssel nyávog, vinnyog, sikongat. Nyávog, vinnyog, sikongat a másik botsáska is. Aztán belép az ajtón egy igencsak jól öltözött kerekded idősebb hölgy, spániellel pórázon, elfogad szintén egy pezsgőt, nagyot nyögve leül a fotelbe. Nyávog, vinnyog, sikongat. Vaskos ír kiejtéssel.
A nyávogás, vinnyogás, sikongatás tárgya a lakberendezés és a férjek. Na meg a jótékonykodás. És a ruhák a turkálóból, hogy mi mindent össze bír szedni az ember egy ilyen helyen. A ruhák, amikből 150 font alatt nem igazán látok semmit. Az agyonmosott, bolyhos felső kezdődik 25-nél. Mert neve van.
Szoknyáról álmodok. És a kezemben van, olcsón, tetszik. Nem márka, csak átlagos áruházi darab. Talán csodálkozva vették be, nézegették, hogy került ide. Mindegy, így is szegény rokonnak érzem magam a pezsgőzés közepette, átlagos semmi kis ruházatomban. A beszélgetéshez se tudok hozzászólni, se lakberendezés, se férj, se jótékonykodás, se 200 fontos használt ruhák. Érzem, nem is várják, hogy közbeszóljak, csak elnézik jelenlétem.
Felírják a címem a levelezőlistára, majd értesítenek, ha új készlet jön, meg ha kiárusítanak.
A szoknya jó, állapítom meg a selyem drapériával eltakart fülkében. Enyém a bolt egyetlen olcsó darabja, arra gondolok, és örvendezek, hogy milyen sasszemű vagyok. Fizetek.
Reklámszatyor helyett piros selyempapírba csomagolja az amerikai botsáska. Jó lesz a gyereknek kézimunkázni majd, arra gondolok, miközben nézem.
London
VálaszTörlés