Megható, ahogy a maratoni futók itt a 26. kilométernél, ki lihegve, ki lazán, ki vánszorogva, de mind erőre kapnak, amint meglátják a kordon mögött ácsorgó, árgus szemmel bámuló, izguló családtagjaikat, barátaikat. Szaladnak a korláthoz, nyakba ugranak, ölelnek, csókot lehelnek, megpaskolják a gyereket, banánt vesznek át, visítanak, integetnek és futnak tovább. A tömeg őrjöngve füttyög, kurjongat, tapsol ilyenkor.
Lassacskán tudjuk, ki kire vár, ha vár.
- A férjem fut! - mondja izgatottan a csinos kis hölgy. - Tizennyolc éve mindig! Minden évben itt vagyok, ezen a ponton. Minden évben! Már mindent tudok, mi hogy zajlik, engem kérdezzetek bátran! De közben figyelnem kell, hamarosan ideér, meglátjátok!
Lesi a tömeget, lessük vele mi is, nem könnyű észrevenni a sűrű mezőnyben a hozzátartozót. Igaz, mi azt se tudjuk kit várunk.
- Ott van! Ott van a férjem! - visít a csinos kis hölgy, fogalmam sincs kire mutogat a tömegben. - Gerry! Hahóóóó! Gerry! Itt vagyok! Gerry!!!! Gerryiiiiii!!!!! Ger...!!! Ge... Nem nézett rám! Ide se nézett! Elfutott előttem! Csak úgy elfutott! Pffff! Szemét! Mekkora rohadék! Elfutott!
A további, lehajtott fejű motyogást már nem hallom, a csinos kis hölgy hirtelen párás szemű szürke egérnek tűnik.
Gerry lehet, hogy már megint lefutott 42 kilométert, de hogy otthon nem lett belőle hős aznap, mérget veszek rá.
:-)))
VálaszTörlés